Nálunk nagyon sok olyan dolgot tiszteletben tartanak, amelyről a mai modern embernek fogalma sincs. Vagy lenézik ezeket a dolgokat, vagy egyszerűen kiürült belőlük. Gyermekkoromban egy moldvai asszonynak illett, hogy Mária legyen a példaképe – idézi fel emlékeit a Szervátiusz Jenő-díjas Petrás Mária, csángó iparművész, akinek lányával, Petrás Alinával közös karácsonyi kiállítása január 20-ig tart nyitva a Vármegye Galériában.

– A Bákó megyei Diószénben született, s csak 1990 nyarán jött először Magyarországra. Hogyan emlékszik vissza a szülőfalujában töltött adventi időszakokra? Mária: – Belső kötelességünknek éreztük, hogy az adventet minden áldott nap misével kezdjük. Még ki sem világosodott, amikor mi már kifelé jöttünk a templomból. A stációkhoz érve pedig ki magában, ki pedig egy kicsit hangosabban mondta a keresztutat vagy a rózsafüzért. Annak idején csodálatos papunk volt – ami ma már sajnos ritkaságnak számít Moldvában -, aki elvárta tőlünk, hogy mindenki készítsen egy kicsiny jászolt. Ez voltaképpen olyan volt, mint egy tükör, amely az advent végeztével megmutatta, hogyan teltek a várakozás napjai. Ha vétettünk, egy-egy akáclevelet, ha pedig keresztutat mondtunk, akkor annak jeléül egy kicsiny szalmaszálat tettünk bele. Persze olyan nemigen akadt, aki üres jászollal várta volna a kis Jézuskát. Ez nagyon szép szokás volt, s azért mondtam most el, hogy mindenki érzékelhesse, nemcsak a felnőttek, hanem a kicsiny gyermekek is igazán felkészültek a karácsonyra. – Hogyan ünnepelték otthon, Moldvában a karácsonyt? Alina: – Amit én kicsiny gyermekfejjel a moldvai karácsonyokból átéltem, az mind-mind kellemes emléket ébreszt bennem. Mindig nagypapám szerezte be a fenyőfát, amelyet aztán nagyon nagy élmény volt feldíszíteni, de kizárólag olyan kis egyszerű dolgokkal, amelyeket mi készítettünk el. Előfordult, hogy nagypapám beöltözött Mikulásnak, aztán persze rendre le is bukott. De ebből nem csináltunk nagy ügyet, sőt kifejezetten jólesett a részéről ez a kedvesség. – A csángóknál a Mikulás is karácsonykor érkezik? Alina: – Igen, vagyis a Jézuska és a Mikulás tulajdonképpen összefonódik. Karácsonykor egyébként nem szoktuk megajándékozni egymást, hanem azzal ünnepelünk, hogy az egész család körbeüli az asztalt, aztán így együtt megyünk el a karácsonyi, az éjféli és a reggeli misére is. Ettől lesz nagyon bensőséges az ünnep, s ezért is nem tudom megérteni, hogy itt miért annyira fontos, hogy mindenki kapjon ajándékot. A szeretetet nem pénzben, hanem leginkább úgy lehet kimutatni, hogy legalább ezen az egy estén mindenki ugyanahhoz az asztalhoz ül, s odafigyel a másikra. S így várjuk együtt, hogy megszülessen a Megváltó. – Mi kerül ilyenkor a családi asztalra? Mária: – A szentesti menü rendszerint sült hús, de ez nem olyan, mint ahogyan itt csinálják. Nálunk a húst egyszerűen csak a saját sírjában sütik meg, s nem használnak hozzá annyi fűszert. Aztán készítenek mellé puliszkát, málét, tesznek az asztalra fokhagymát, tormát is, s természetesen mindehhez jó borokat isznak. Végül aztán diós kalács és túrós béles következik. De fontos, hogy minden kész legyen legalább karácsony előtt két nappal, hogy aznap már semmit ne kelljen főzni. Alina: – Az asztalról nem hiányozhat az úgynevezett tőtike sem. Ez úgy készül, hogy szőlőlevélbe sok zöldséget és kevés húst tekerünk, majd megfőzzük. S persze ilyenkor mindig van húsleves és kocsonya, vagyis ahogyan mi nevezzük, otott is. Amihez persze elengedhetetlen a karácsonyt megelőző disznóvágás, ami kora reggeltől egészen estig tart. Ha mindennel kész vagyunk, nagypapám felteszi füstölni a szalonnát és a füstölt húsnak valót, hogy aztán el lehessen belőle készíteni az otottat. – Az ünnepekre minden évben hazautaznak Moldvába? Mária: – Sajnos mindannyian nem tudunk mindig hazamenni, hiszen nyolcan vagyunk testvérek, s ha mindenki hozná a párját és a gyermekeit, nem férnénk el a szülői házban. Ezt nyáron még meg tudjuk oldani, de télen nem olyan egyszerű. Alina: – Múlt évben például nem tudtunk hazamenni, de mégis mindent pontosan úgy csináltunk, mintha otthon lennénk. Vettünk egy kis mangalicát, azt levágtuk karácsony előtt, s abból nagyon jó kocsonya lett. A kalácshoz pedig telefonon kértem segítséget a nagymamámtól. – Jézus mellett az egyik legnagyobb tiszteletnek Mária örvend a csángók körében. Miben nyilvánul ez meg? Alina: – Mária szinte Istennel és Jézussal van egy szinten, tehát nem földi halandóként tekintenek rá. Ezért van az, hogy nagyon gyakran imádkoznak hozzá. Azt például, hogy „Mária, Istenem segíts meg!” sokszor mondják, ha valami baj van. Mária: – Nálunk nagyon sok olyan dolgot tiszteletben tartanak, amelyről a mai modern embernek fogalma sincs. Vagy lenézik ezeket a dolgokat, vagy egyszerűen kiürült belőlük. Márjának ugyan igazi nagy kultusza van a csángók körében, de ugyanakkor azt vallják, hogy nagyon sok minden elveszíti az értelmét, ha beszélnek róla. Valahogy így van ez a Márja-kultusszal is. Gyermekkoromban egy moldvai asszonynak illett, hogy Márja legyen a példaképe. De őt teljesen elkülönítik a szeplőtelen Szűz Máriától, s ezért másképpen beszélnek róla. Ez csak a Márja, s ő az, akiért a harangok szólnak. Még ma is annyira erős ez a hit, hogy betegségben, fájdalomban is hozzá fordulnak. – Mennyire különbözik egymástól kettejük művészete? Mária: – Amikor az ember elkerül a szülőfalujából, visszatekintve még jobban látszik az a csudavilág, amely gyermekkorában körülvette. Engem ez annyira elvarázsolt, hogy a kerámiáimon is csak ezt tudom visszaadni. Az elmúlt világok nem romboltak, hanem életet tudtak adni. Éppen ezért nem keresek újat, hanem a régi értékeket szeretném megtalálni, s valahogy újra beépíteni az életünkbe. Megpróbálom átadni és megmutatni munkáimon keresztül a hitet, s mindazt a szépet, amit gyermekkoromban kaptam. Alina: – Bár édesanyámat tekintem mesteremnek, témáinkban, megközelítésünkben különbözünk. Míg ő bibliai témájú kerámiákat készít, engem az ősi magyar motívumok, a mondavilág érdekel, s ezeket próbálom az egyéniségemhez formálni. Persze a hit is közel áll hozzám, de anyu teljesen más világban nőtt fel, s ezért én hiába is formáznék vallásos témákat, nem tudnék olyan hiteles lenni, mint ő. Nagyon szeretek a Nap-motívummal és a virágokkal játszani. Gyakran használom például a tulipánt, amely a termékenység, vagyis a nőiesség és a férfiasság szimbóluma egyben. Volt olyan, hogy egy tulipánba komponáltam bele a magyar címert azzal a nem titkolt szándékkal, ha valaki meglátja, jusson eszébe, hogy egy kicsit megfogyatkoztunk. A motívumokat mindig úgy használom, teszem egymás mellé, hogy mondanivalójuk legyen. Aki érti a jelképeket, tudni fogja, hogy az a tulipán, az a Nap, az a Hold, az a virág vagy az a címer miért éppen ott van, ahol. – Közös műhelyük van Pomázon. Hogyan dolgozik együtt anya és lánya? Alina: – Kölcsönösen segítjük egymást, megvitatjuk, ha valaki valamiben tanácsot kér. Odafigyelünk egymás véleményére. S amikor egymás mellett dolgozunk, munka közben gyakran énekelünk is. Ha anyunak éppen fellépése van, akkor arra gyakorolunk, de olyan is előfordul, hogy én kérem meg anyut, hogy tanítson meg nekem egy dalt. Persze ilyen meghitt együttlétekre leginkább télen kerül sor, amikor mindketten elvonulunk a műhelybe, s gyakran az egész napot ott töltjük. (B)