Hirdetés

Vastag, több mint háromszáz oldalas olvasnivaló a Marylandi Egyetemen oktató hadtörténész kötete, amelyben a szerző a német–szovjet front katonai eseményeit taglalja, a Barbarossa hadjárat kezdetétől a sztálingrádi csata végéig. Forczyk írásában természetesen a tankokra, illetve a harckocsiegységekre fókuszál, leleplezve néhány tévhitet, és nem egy meglepetést szerezve. Hiába hiszik például sokan a mai napig, hogy a német haditechnika, egész pontosan a harckocsiipar mindig fejlettebb szinten állt a szovjetekénél, Forczyk kutatásai azt bizonyítják, a szovjet harckocsigyártás technikai és mennyiségi értelemben is megelőzte a németekét, még a Barbarossa hadművelet kezdetének idejében is. Az ismert T–34-es például minden tekintetben felülmúlta német ellenfeleit, fel is vetődött a vezérkarban, hogy egy az egyben le kellene másolni, ám Hitler ezt presztízsokokból megtiltotta. A harcmezőn feltétlen tekintélye volt még két másik szovjet típusnak: a KV–1-es és a KV–2-es harckocsik bár korántsem voltak olyan mozgékonyak, utóbbit monstrum volta miatt majdhogynem lehetetlen volt kilőni.

A különbség, amely a tárgyalt időszakban végül mégiscsak a németek felé billentette a mérleg nyelvét, elsőként a személyzet igen alapos kiképzésében rejlett. Minden német harckocsizónak – négyen ültek egy tankban – ismernie kellett minden feladatkört, nem úgy, mint a szovjeteknél, akik viszont specializálták a tankosaikat. A csapatok irányításában és a taktikában is óriási különbség mutatkozott, a magasabb rangú szovjet parancsnokok határozatlanok voltak, egyszerűen elpazarolták a páncélosok tekintetében meglévő fölényüket. Hamar visszaütöttek a hadseregben is lezajlott véres sztálini tisztogatások, amelyek halálba küldték a legtehetségesebb szovjet katonai vezetőket. Emellett hiányzott a tapasztalat is. A német harceljárásban a kocsiparancsnokoknak még ütközetben is ki kellett dugniuk a fejüket a tank tornyának búvónyílásán, a szovjeteknek viszont előírás szerint teljesen be kellett zárkózniuk, csak a periszkóp vékony nyílásán keresztül tájékozódhattak a csata közbeni külső történésekről. Ráadásul a rádiójuk, már amelyik szovjet kocsiban egyáltalán volt ilyen, szintén sokkal gyengébbnek mutatkozott, mint a németeké.

A kötetben nemcsak hasonló érdekességekről olvashatunk, de közérthető technikai leírásokat és személyes visszaemlékezéseket is, utóbbiak révén kicsit a harckocsizók életébe, sorsába is beleláthatunk a hadtörténelem nagy, átfogó kérdései mellett.