Csatárok, hátvédek, cserék

Thimár Attila, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékének egyetemi docense és a Fiatal Írók Szövetségének (FISZ) alapító tagja szerint már a kötelező olvasmányok rendszerének van egy alapvető problémája, mégpedig az, hogy nem veszi figyelembe: hatalmas különbségek mutatkoznak az ország középiskolái között nem csupán régiók, de a városrészek függvényében is. Ennek megfelelően a diákokat más ingerek érik, más háttér és tudásbázis jellemzi őket, az olvasmányokat is különféle módon interpretálják, így nem biztos, hogy mindenkit ugyanazokkal a kötetekkel lehet a legerőteljesebben megszólítani. A szakember ugyanakkor nem tagadja: muszáj meghatározni egy olyan műveltségi törzsanyagot, amelyet minden érettségizőnek ismernie kell, de mindezt jóval szabadabb struktúrák szerint kellene alakítani, a XXI. század fiatal nemzedékeihez igazítva.

Területi sajátosságok

Thimár Attila azt is gondnak látja, hogy a jelenlegi rendszer nem bízik eléggé a tanárokban. Ez a hozzáállás a rendszerváltás előtt érthető volt, hiszen az állam próbált minél merevebb szabályokat állítani, hogy véletlenül se fogalmazódjanak meg senkiben a szocializmus ideológiájával ellentétes gondolatok, harminc évvel a rendszerváltás után azonban semmi nem indokolja a hasonló bizalmatlanságot. Úgy véli: felnőtt és felelősségteljes emberként kellene tekinteni a pedagógusokra, akik ismerik a körülöttük lévő valóságot, a lakóhelyük és benne az osztályaik összetételét, a maguk szakterületét, és mindezeket felmérve képesek önálló döntéseket hozni.

Szörényi László irodalomtörténész, a Magyar Tudományos Akadémia Iro­da­lom­tudományi Intézetének egykori igazgatója szerint is nagyobb mértékben kellene az adott iskola sajátosságainak érvényesülni.

– Amikor az Eötvös-gimnáziumba jártam 1959 és 1963 között, Tamás Attila irodalomtörténész szakkört vezetett nálunk, és rendszeresen látogattak minket neves írók, mi pedig faggathattuk őket: nemcsak a saját verseikről vagy regényeikről, hanem arról is, hogy ők mit szeretnek igazán. Én például Simon Istvánt bombáztam azzal, hogy kedveli-e Huxley-t, aki akkor nekem a legkedvesebb szerzőm volt. Nevetett, mert ő is szerette a Szép új világot. De hát nincs mindenhol irodalmi szakkör, és nincs mindenhol lehetőség arra sem, hogy a pedagógusok együttműködjenek például egy művelődési házzal, így tágítva a gyerekek látókörét. Ám ezeken a településeken is szerencsésebb, ha a tervezetet a helyi adottságokhoz alakítják. A negyvenes évek második felében Keresztury Dezső a minisztersége alatt például olyan tankönyveket íratott, amelyek tájegységenként számba vették az illető vidék kultúráját: a folklórjától az irodalmán át a zenéjéig és az építészetéig, mindezt pedig az általánosan kötelező és a magyar kultúra egészét fölölelő törzsanyaghoz illesztve dolgoztatta ki. Ilyen lépésekkel lehet elérni, hogy ne váljon analfabétává az új nemzedék. Ha ugyanis nem vigyázunk, a folklór helyét teljesen átveszik a televíziós tehetségkutatók, és talán még a kocsmadalok is kihalnak, főleg miután kitiltották a dohányzást az ivókból.

Hiányzó klasszikusok

Az új Nemzeti alaptantervet a kiemelt vagy éppen kihagyott szerzők miatt is számos kritika érte. Thimár Attila szerint ez annyiban jogos, hogy nem lenne szabad úgy kezelni az írókat, mintha futballról lenne szó, és az aktuális aranycsapat összeállításán munkálkodnánk: kik legyenek a csatárok, kik a hátvédek, és mely játékosokat ültessünk a kispadra. Ráadásul a NAT szűkszavú tájékoztatásából nem is feltétlenül derül ki, milyen szempontok alapján kerültek bizonyos nevek előtérbe, az viszont annál inkább érezhető, hogy nem kizárólag az esztétikum döntött. Fájó hiányosságnak érzi mások mellett Németh László, Nemes Nagy Ágnes, Márai Sándor kimaradását, miként Ottlik Gézáét is, utóbbi kivétele szerinte azért is érthetetlen, mert kultúrpolitikai szempontból maradéktalanul illik a jelenlegi értékpreferenciákhoz.

Az újonnan bekerültek névsorát olvasva szintén ambivalensek az érzései. Úgy véli, Herczeg Ferencet nem jellemezte olyan korszakokat átívelő esztétikai minőség és üzenet, amely a magas művészet megkerülhetetlen alkotójává tenné, ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a maga korában rendkívül sikeres, de aztán joggal feledésbe merült íróról van szó, akinek értékei elsősorban korjelölő momentumai miatt fontosak. Wass Albert beemelését ellenben indokolhatónak tartja, hiszen sajátos szerepén és írásművészetén keresztül tanulságos diskurzusok alakulhatnak ki, ugyanakkor a XX. század erdélyi szerzői közül számos egyéb hasonló kaliberű és rangú szerzőt is el tudna képzelni a listán.

Hasonló véleményen van Szörényi László is, aki Herczeg Ferenc Az élet kapuja című regényét ugyan izgalmasnak találja, de úgy hiszi, hiányzik hozzá a gyermekek fejében a történeti háttér, ezért legtöbben nem fogják érteni. Wass Albertnek nagy a rajongótábora, sokan a művei alapján ismerték és szerették meg Erdélyt, és jelentősége kapcsán fontos megemlíteni azt is, hogy Hites Kristóf bencés szerzetes társáságában alapította és szerkesztette az angol nyelvű Central European Quarterly folyóiratot, ami sokáig a közép-európai kapcsolatoknak az egyetlen olyan fóruma volt, amely az amerikai diákokat és tanárokat tájékoztatta a magyar kisebbség helyzetéről. Ám a Wass-életmű nincs még rendesen feldolgozva, és megoszlik a vélemény regényeinek esztétikai értékéről. Mégsem az ő, illetve Herczeg műveinek a kötelezővé tételét tartja a legnagyobb problémának, hanem néhány arra érdemes szerző mellőzését.

– Németh Lászlót kihagyni ép elmével megmagyarázhatatlan. Idős vagyok, de a mai napig nem felejtettem el, mit éreztem én és mit érzett a közönség a Katona József Színházban, amikor megnézhettük a Széchenyit. Persze mindenkinek vannak rögeszméi, előfordulhat, hogy valaki nem szeret egy írót, de még valószínűbb az, hogy nem is olvasta. Egyébként nehezen tudok elképzelni olyan listát bármely nemzeti irodalomról, ahol olyan klasszikusok hiányoznak, mint esetünkben Bethlen Miklós, Gyöngyösi István, Faludi Ferenc, Eötvös József, Kemény Zsigmond, Garay János, Erdélyi János, Tömörkény István, Füst Milán, Csáth Géza, Ottlik Géza, Mészöly Miklós, nem beszélve Hamvas Béláról, Szentkuthy Miklósról vagy Nemes Nagy Ágnesről. Igaz, ismertem már olyan olasz tantervet, amely száműzte Dantét, hogy nyissanak Európa felé. És Franciaországban is megesett, hogy nem szerepelt Homérosz. Felzárkózunk hát mi is! – teszi még hozzá kissé lemondóan az irodalomtörténész.

Le a kronológiával?

Aki a kortárs szerzők teljes hiányát szintén aggasztónak tartja, mert ha ez így marad, akkor a gyerekek egy életre leszoknak az olvasásról, illetve rá sem szoknak; ahogyan fogalmaz: „egy sikeres holland tündérmese-írónő és Tolsztoj között kell valami átmenet.” Thimár Attila szerint a nulladik kilométerkövet e tekintetben az jelentené, ha az idejük nagy részét a közösségi médiával töltő fiatalokat ráébresztenénk, a jelenlegi információs áradatban miként lehet egyáltalán elmélyülni egy regényben. Ezt azonban az érzelmi világukra és a saját nyelvezetükre leginkább rezonáló darabokkal lehet elérni, így kikerülhetetlenek a kortárs szerzők. – A szocializmusban érthető módon lezárt értékrendben gondolkoztak, ideológiai preferenciák alapján értelmezték a megelőző korokat, ennek az örökségét pedig sajnos a mai napig cipeljük. Az 1990 óta elkészült NAT-ok egyike sem tudta levetkőzni ezt a megközelítést, és a művek nagyobb, rugalmasabb készletét kínálni a diáknak, tanárnak. Más kérdés, hogy a pedagógusok sem feltétlenül tájékozottak az aktuális irodalmi kérdésekkel kapcsolatban, ezért legtöbbjük nem is erőlteti, hogy József Attilánál vagy Radnóti Miklósnál előrébb görgessük az idő kerekét – fejti ki Thimár Attila bővebben. Hasonlóan régóta húzódó problémának tartja a kronológiai irodalomtanítási rendszer megbonthatatlanságát is. Ez azt a hamis következtetést táplálja, mintha a különböző műremekek kiindulási alapját mindig egy korábbi klasszikus jelentené, azaz egyfajta evolúciót járna be az irodalom. Pedig a diákok személyiségfejlődéséhez is jobban illeszkedne egy új struktúra. Példának a Bibliát hozza fel, amelyet valószínűleg nem a gimnázium elején kellene oktatni, hiszen tizenhét-tizennyolc éves korban kezdenek a fiatalok intenzíven, mélyebben érdeklődni a transzcendencia iránt, ekkortájt az Istenhez való viszonyuk is jelentősen átalakul, ezért érzékenyebben állnak hozzá az ezek alapját jelentő szövegekhez. Szörényi László hasonlóképpen vélekedik minderről, megemlítve, hogy már Arany János is elvetette a kronologikus irodalomoktatást, és olyan tanmenetet készített nagykőrösi tanársága idején, ahol azzal vezette be a kiskamaszokat tizennégy-tizenöt éves koruktól az irodalomtörténet rejtelmeibe, hogy előzőleg egy évig csak élő szerzőket tanított. Sőt, nem is elégedett meg a szöveggyűjteménnyel, hanem hurcolta be a frissen megjelent költői és prózai műveket, és azokat olvastatta a gyerekekkel. Egykori növendékei között pedig későbbi írót, irodalomtörténészt, minisztert és püspököt is találni.