Csáth és démonai

Zseninek lenni amilyen kivételes, olyan szörnyű dolog is lehet, különösen akkor, ha az ember több mindenben egyedülálló, sőt, még a korát is megelőzi gondolkodásban és fantáziában. Ezt példázza Csáth Géza tragikus sorsa is, aki nemcsak a morfium rabságából nem tudott kitörni, de a saját és a környezete vélt vagy valós elvárásai, a múlt tragédiától való megszabadulás képtelensége (anyja,  kishúga halála, a háború borzalmai) is egyre szorosabb gúzsba kötötték. 

„Lázak szent pohara”

A Brenner József néven, 1887. február 13-án Szabadkán született polihisztor lángelme szerteágazó tehetsége már nagyon fiatalon megmutatkozott, zenét szerzett, festett, zenekritikákat és novellákat írt – mindezt meghökkentő újszerűséggel, így gyakran a körülötte lévők értetlenségtől kísérve. Mivel féktelen alkotásvágyát képtelen volt egy irányba csatornázni, egyetemi tanulmányait apja tanácsára  – vagy tán éppen ellenére – a budapesti orvosi karon végezte. Hamar elkezdett érdeklődni az emberi elme iránt, rajongott Freudért, a pszichoanalízis egyik első értő hazai művelője volt. Közben nem hagyott fel az irodalommal sem, álom és valóság határán lebegő, különös szépségű, az őrület csíráját drog nélkül is magában hordozó írásait a Budapesti Napló és a Nyugat is sűrűn közölte, utóbbinak alapító tagja is volt. 

A talán eleve elrendelt sorsát végül egy téves orvosi diagnózis pecsételte meg, amiről így írt az 1912–13-as Naplójának Morfinizmusom története című fejezetében: „1910. április 19-én történt, hogy Kuthy Dezső egyetemi tagár mellkasomon kopogtatva így szólt: »Egy kis jobboldali apicitis.«”. 

Innentől kezdve pedig nem volt többé megállás a lejtőn. A kisebb, már-már a normális élet látszatát keltő pihenőidőket lassanként felváltotta a csaknem folyamatos kábulat, a hozzá sem habitusban, sem értelmi képességeiben nem illő Jónás Olgával 1913-ban kötött házassága és a katonaorvosi szolgálat pedig még tovább rontott a helyzeten. Mire 1917-ben rossz idegállapota miatt leszerelték, hiába próbált falusi körorvosként „démonaitól” megszabadulni, testi állapota fokozatosan romlott, paranoiája pedig egyre fokozódott: feleségét például azzal vádolta, hogy kislányuk a nő házasságon kívüli kapcsolatából született. 1919-ben a bajai elmeosztályra került, ahonnan megszökött, majd miután pisztollyal halálos sebet ejtett Olgán, nem sokkal később, túladagolva a pantopon nevű szert, öngyilkos lett. 

Unokatestvére, Kosztolányi Dezső, akivel nemcsak a családi, de a lelki rokonság és számtalan szabadkai fiatalkori emlék is összekötötte, így emlékezett meg róla a Nyugat 1919. évi 16–17. számában a Csáth Géza betegségéről és haláláról című írásában: 

„Leírhatatlanul sokat szenvedett. Vértanú-testén nem volt egyetlen fillérnyi helyecske sem, melyet föl ne tépett volna az oltótű. Tályogok keletkeztek rajta és szíjakkal kötötte át a lábát, hogy valahogy vánszorogni tudjon. Így dolgozott, évekig. Naponta ellátta orvosi teendőit a kis bácskai faluban és míg lehajtott fővel ballagott a biztos halál felé, sok-sok embernek adta vissza egészségét. Hogy milyen helyzetbe került, ezt az utolsó hónapjáig nagyon jól tudta. Néha azt is, hogy nincs belőle kivezető út. Mint orvos, figyelte magát, és kísérletezett testével.” Majd egy évvel később így szólt Csáth Gézának című, 1920-ban megjelent versének legmegrendítőbb sora: „ki végtelent ittál s a lelked égre lázadt, majd összetörted a tébolyok és a lázak szent poharát.” 

Egy férfi küzdelme

A Vígszínház legújabb bemutatója ennek a különös, senkihez nem foghatóan egyedi, de erejét elaprózó, önmagát felemésztő „hármas-művésznek” (szintén Kosztolányi definíciója) állít emléket, a premiert február 13-án, Csáth születésnapján tartották online, felvételről. Az eredeti levélrészletekből, naplójegyzetekből, Csáth Géza irodalmi műveiből és zenéiből összeállt, élő zenével (zongorista: Mester Dávid) kísért felolvasószínházi előadás nemcsak az író-orvos életét, az alkotáshoz való viszonyát és a függőséggel való küzdelmét mutatja be, hanem azt is, hogyan reagált mindezekre a családja és barátai. 

A rendező Vörös Róbert célja „egy férfi küzdelmének” minél több oldalról való megvilágítása, ami többé-kevésbé sikerül is, hála a feszesre húzott és az őrület elhatalmasodását jól tükröző, egyre sodróbb erejű szövegrészleteknek és a kiváló színészeknek. Bár Horváth Szabolcs először talán nem tűnik kézenfekvő választásnak Csáth szerepére – túl „egyben van” –, a második felvonásra képessé válik az átlényegülésre, a fiatal Kosztolányit alakító Zoltán Áronnal közös jeleneteik az előadás csúcspontjai. Az idősebb Kosztolányit Hirtling István játssza, a rá jellemző finom eleganciával, és kiemelendő még Olga szerepében Szilágyi Csenge: a Junior Prima díjas színésznő már régen nem nagy ígéret, beérett, megérkezett. 

A Janika című Csáth-tragikomédia első felvonásának valós, illetve Az elmebeteg nő naplója tanulmánya szimbolikus megidézése révén pedig kiválóan ér össze a csáthi szomorújáték két fő fejezete. A végére mégis olyan érzése van az embernek, mintha nem egy valós élet esszenciája sűrűsödne a színpadon össze. Hanem csupán az írói képzelet szüleménye lenne az is, hogy megszületett, szenvedett és harminckét évesen meghalt a magyar önsorsrontók legnagyobbika.