– Mi bújt elő hamarabb, a zene vagy az anyag iránti vonzalom?

– Ahogy visszaemlékszem, világéletemben énekes akartam lenni. A Gellért-hegyen laktunk, egy régi, polgári lakásban, ahol nagy belmagasságú szobák voltak kitűnő akusztikával. Ott állt a sarokban a pianínó, és emlékszem, zongorázni nem tudtam, csak a hangokat ütögettem és énekeltem hozzá. Néha anyu is velem énekelt, élveztük a hangunkat. Még nem jártam iskolába, amikor már tudtam, hogy énekes szeretnék lenni. Az általános iskolában rögtön elkezdtem szolfézsra és zongoraórára járni. Igazából anyu támogatta ezeket a törekvéseimet, apu féltett a színház fertőjétől, ő inkább a kerámia irányába terelgetett, nagyon okosan. De nemcsak a színháztól féltett, hanem attól is, hogy a hangomra alapozzam az életemet, hiszen a hang törékeny, megváltozhat, ez a pálya nagyon bizonytalan. Minden vasárnap vitt minket a bátyámmal valamilyen kiállításra, merthogy a bátyám viszont világéletében festő szeretett volna lenni. Én battyogtam utánuk, és eleinte nem nagyon érdekelt az egész, ezért általában cukrászda- vagy állatkert-látogatással voltak összekapcsolva ezek a kirándulások, hogy nekem is jusson valami. Az ember így észrevétlenül is beszívta ezt a levegőt.

– Az édesapja hogyan terelgette?

– Nagyon gyakran rajzoltatott minket, mindig azt kérte, rajzoljam le, amit gondolok vagy érzek; ő is nagyon szépen rajzolt. Állítom, hogy azok az ornamentális motívumok, amik most a munkáimban megjelennek, innen erednek. Mivel látta, hogy nagyon szépen rajzolok, kezdett a képzőművészeti gimnázium felé fordítani. Így aztán, amikor a nyolcadik osztály után válaszút elé kerültem, hogy hova menjek, magától adódott ez a továbbtanulási lehetőség, annál is inkább, mert a biológiai éretlenség miatt akkor még nem lehetett elkezdeni komolyan énekelni. Ezeknek a gyerekkori vasárnapi kirándulásoknak köszönhetem azt is, hogy soha nem gondoltam rá, hogy edényeket vagy készleteket formáljak, hanem mindig figurákat láttam magam előtt, amikor elképzeltem egy témát. Nagyon szerettem a kerámia szakot, jól megtanították az alapokat, és közben párhuzamosan jártam énekelni is – kerek volt a világ. Akkoriban az i-re a pontot az Iparművészeti Főiskola diplomája tette fel, ez volt a feltétele annak, hogy valaki a Művészeti Alap tagja lehessen. Ez bizonyos védettséget nyújtott, ugyanakkor lehetőséget adott rá, hogy a Képcsarnok Vállalat boltjaiban forgalmazhassa az ember a műveit. Amikor a gimnázium után megint választanom kellett, hogy a Zeneakadémiára menjek-e vagy az Iparművészeti Főiskolára, így magától adódott, hogy maradok ezen a vonalon, gondoltam, később még lesz időm énekelni tanulni. Csekovszky Árpád keramikusművész tanítványaként szereztem diplomát – ő meghalt már szegény. A főiskola utolsó évében jártam felvételi előkészítőre is a Zeneakadémiára. A sors kedves játéka, hogy Sass Szilviával együtt jártunk oda, és egyikünket sem vették fel. Nekem azt mondták, járjak még egy évet, akkor biztosan bejutok, de nem felvételiztem a következő évben, mert akkor már megismertem a leendő férjemet, aki főmérnök volt a Budapesti Porcelángyárban, ahol én keramikushallgatóként gyakran megfordultam. Fantasztikus nagy szerelem lett belőle, tudtam, hogy férjhez megyek, hogy gyerekeket akarok, és a zsebemben egy iparművészeti diplomával, hátam mögött egy sikertelen felvételivel úgy gondoltam, befejeztem a tanulást, maradok a kerámiánál. Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor ezt anyuval közöltem. Szépen, nyugodtan mondtam, egyáltalán nem volt bennem érzelmi feszültség, anyu pedig csak nézett, nézett és annyit kérdezett: hát nem mész? Neki gyönyörű hangja volt, és úgy hozta az élet, hogy nem tanulhatott. Úgy érezte, hogy én majd tovább viszem, amit ő nem tudott, nekem majd sikerül, ami neki nem. Nagyon szíven ütötte ez a bejelentés, de nem szólt semmit. Nem látszott rajta, hogy fáj neki, harag sem volt. A döntésemben természetesen az is közrejátszott, hogy köztem és a férjem között 16 év van, én akkor 23 éves voltam, a férjem 39, túl sok időnk nem volt, gyerek nélkül meg hát mit ér az élet. Nemsokára meg is született a két kislányunk. Közben béreltünk két helyiséget annak a tömbháznak az alagsorában, ahol laktunk, ott műhelyt alakítottam ki, dolgoztam szépen, szállítottam külföldre is, belföldre is.

– Hogyan jutott eszébe újra énekelni?

– Egyszer csak felötlött bennem, milyen jó lenne egy kiállítást rendezni a munkáimból. Ahogy a megnyitón gondolkoztam, éreztem, hogy valami nagyon hiányzik. Eszembe jutott, hogy énekelni kellene egy jót. Harmincéves voltam, akkor már hét éve egy hangot sem énekeltem. Volt három kerámiám, amiket egy-egy népdal ihletett, éppen itt van a falon az egyik: Egy gyenge kismadár hozzám kezde járni. Ezt és másik két munkám ihletődalát énekeltem el a megnyitón, és ezzel megtört a jég. De újra el kellett kezdenem énekelni tanulni. Fogalmam sem volt, kihez menjek, mígnem az utcán összefutottam egy ismerőssel, aki elmondta, hogy a XI. kerületben tanul Pauk Annánál. Kértem, hogy szóljon neki az érdekemben, meg is hallgatott, és azt mondta, két év alatt rendbe tud tenni. Ez 1977-ben volt, 1979-ben megszereztem a Filharmóniai Működési Engedélyt, mire Anni néni azt mondta, ha már ezt megszereztük, próbáljuk meg az Operát is. Én nem is gondoltam erre, úgy éreztem, hol vagyok én már attól 32 évesen, meg hát egyáltalán, úgy gondolkoztam, hogy az ember elvégzi a Zeneakadémiát, és onnan megy tovább az Operába, tehát nekem esélyem sincs.

– Egyáltalán, be lehet oda kerülni az utcáról?

– Minden évben van meghallgatás, amire bárki jelentkezhet, és ha látnak benne fantáziát, foglalkoznak vele. Én Gioconda Méregáriáját vittem, és emlékszem, ott ült a meghallgatáson mindenki, aki akkor számított, meg a kórusból is néhányan, szóval tömve volt a nézőtér. A végén Kórodi András azt mondta, köszönjük szépen, de ez a hang nem felel meg nekünk. Úgy emlékszem minden szavára, mintha tegnap lett volna. Most már nevetve gondolok rá; később sokat dolgoztunk együtt, jó humorú, kitűnő muzsikus volt, nagyon szerettük egymást. Kimentem, és vidáman mondtam Anni néninek, na ugye, mégiscsak igazam volt, nem kellett volna ide jönni – de tényleg vidáman mondtam. Hazamentem és nagyon elégedett voltam, hogy minden megy tovább a régi kerékvágásban, a gyerekek nőnek, én rúgom a korongot – kerek a világ. De Anni néni nem akármilyen családból való volt, az egyik unokaöccse Polgár László operaénekes volt, a másik Pauk György, a hegedűművész. Polgár Lacit elhívta, hogy hallgasson meg engem, amikor egyszer koncertet adtunk az iskolában, ahova jártam tanulni. Másnap Laci felhívta és azt mondta a telefonba: Annikám, hogy képzeled, hogy ezt a hangot véka alatt rejtegeted? Én majd beszélek Mikó Andrással, aki Etelkát meg fogja hallgatni. Ő volt az Operaház főrendezője, aki a meghallgatásomon nem volt jelen, mert éppen Norvégiában rendezett. Amikor fontos dolog történik velem az életben, mindig érzem, hogy a gerincemen végigfut valami. Ahogy ezt megtudtam, ugyanezt éreztem, elkezdett komolyodni a dolog, tétje lett az eseményeknek. Éreztem, hogy most magasra van téve a léc. Ezzel mindig így vagyok, mindig félek előtte, de amikor nekifutok, mindig átugrom, és utána mosolygok magamon, hogy ó, hát ettől kellett annyira félni! Le is folyt rendben a meghallgatás, utána odajött hozzám a főrendező úr és azzal kezdte: hol volt maga eddig? Kiemeltek a selejtezőből, és rögtön betettek a nagyszínpadra, a végső meghallgatásra. Abban az évben, a következőben és még azután is, tehát három évig bejártam Patkó Józsefhez, az Operaház főkorrepetítorához gyakorolni, és ez a három év felért egy Zeneakadémiával. Közben minden évben volt egy meghallgatás, nézték, mennyit fejlődöm és megjegyezték: micsoda muzikalitás, micsoda atmoszférateremtő képesség… Na, jó, de ne ezt énekelje, hanem amazt, egy kicsit drámaibbat s a többi. Mindig mást kértek, mígnem odáig értünk, hogy 1982-ben azt mondták, most már tanuljak meg egy operát, mondjuk az Aidát. A tömbház pincéjében lévő keramikusműhelyemben attól kezdve éjjel-nappal szólt az Aida. Persze a pincében a többi helyiség is ki volt adva, volt ott műanyaghegesztő, irattár, lakatos, minden. Ahogy ülök ott, egyszer csak megjelenik az ajtóban Macuska, a műanyaghegesztő – egy kedves, aranyos asszony – megtámasztja az ajtófélfát és megszólal: „te, Eta, nem tudod te még ezt az ajdát? Mert mi már tudjuk!” Na, gondoltam, ha itt tartunk, hát daloljuk el, jelentkeztem meghallgatásra. De ahogy közeledett az időpont, egyre jobban éreztem, hogy félek, kezdek berekedni. Kértem egy másik időpontot, na de túl sokáig nem lehetett halasztani, bevonultam Mihály András szobájába – Patkó József kísért zongorán – és egyhuzamban elénekeltem az egészet. Akkor Mihály igazgató úr leültetett, és nagyon komolyan azt mondta: „Ugye tudja, milyen bajban van az Opera? Én magának évente egy-két fellépésnél többet nem tudok adni, nem is beszélve arról, hogy ha a többiek megtudják, hogy ezekben a nehéz időkben felvettem egy keramikust, holnap az összes szoprán itt veri az ajtómat.” De mondtam, hogy nekem egy-két fellépés éppen elég, boldogan kilibbentem az ajtón, és azóta folyamatosan a Magyar Állami Operaház tagja vagyok – ennek most már több mint húsz éve. 1993-tól Sipos Jenő volt a mesterem egészen a haláláig. A félállásból később egész állás lett, sőt… lett, ami lett. Na, kérdezzen!

– Mi lett a keramikussággal?

– Ahogy jöttek a zenei feladatok, a külföldi fellépések, a koncertek, egyre kevesebbet foglalkoztam vele, de nem szakadt meg ez a szál sem. Azóta sokat változott a világ, mert a Képcsarnok Vállalat tönkrement, a boltjaikat megvették, bár állítólag most megint szeretnének föltámasztani valamit ebből. De a Képző- és Iparművész Szövetségnek tagja vagyok és a Magyar Keramikusok Társaságának is, igyekszem kiállításokon részt venni. Külföldön több nagyvárosban koncerttel egybekötött kiállításaim voltak Prunyi Ilona zongoraművésznővel. A Műcsarnokban rendezett nagy Millenniumi kiállításon is ott voltam két munkával, és amikor az Iparművészeti Múzeumban megrendezték A kerámia ötven éve című kiállítást, azon is részt vettem, mert a múzeum tulajdonában is van munkám, és hát, igyekszem.

– A kettő nem zavarja egymást?

– Nem, csak arra kell figyelni, hogy az ember annyit vállaljon, amennyit elbír. Az Operaháznak is készítek kis figurákat, van egy nagyon szép kezdeményezés, hogy a bemutatókon ajándékot kapnak a szereplők, és mindazok, aki oroszlánrészt vállaltak a darab színpadravitelében. Tavaly, amikor a Bánk bán bemutatója volt, egy Melinda-figurát mintáztam meg mindenkinek, most majd a Pikk dámából formázok valami kis figurát, még ki kell találni.

– A kollégák között nem érez feszültséget, amiért ilyen „kettős életet” él?

– Soha nem éreztem emiatt feszültséget. Az iparművészek részéről kimondottan büszkeséget tapasztalok, de az operaénekesek is úgy vannak vele, hogy inkább furcsállják, hogy ha már ilyen eredményeket ért el valaki egy területen, hogyan tudta otthagyni.

– Milyen szerepekkel kezdett?

– Rögtön nagy szerepeket kaptam. 1984-ben már Melinda lettem a Bánk bánban Ilosfalvy Róbert oldalán. Megkaptam a Don Giovanniból Donna Annát, a Lombardokból a Mamát, amiből pillanatok alatt főszerep lett: Giselda. Sass Szilvia akkor már nem élt Magyarországon, Tokody Ilona pedig éppen külföldön énekelt valahol – így lettünk mi Pitti Katalinnal pillanatok alatt Giseldák. Ez volt az első igazán nagy feladatom; ez fantasztikus, óriási szerep. Később énekeltem a Rózsalovagot, Tannhäusert, a Figaro házasságát, a Don Carlost és a Toscát is. A Tévé Zenés Színházában Szinetár Miklós rendezésében a Hoffman meséi Giuliettáját és Beethoven Fidelio című operájának főszerepét énekeltem. Most is örömmel várom a feladatokat, előttem az élet. Egy másik szerepem, ami kisebb volt, de nagyon szívesen emlékszem rá, Wagner Parsifaljának az első viráglánya. Ferencsik Jánosnak ez volt az utolsó dirigálása, nekem pedig az első színrelépésem. Elég nehéz pontosan énekelni, mert ahogyan a viráglányok bűvölik Parsifalt, annyira el vagyunk foglalva vele, hogy óhatatlanul is csúszunk egy picit, és abban a pillanatban a zenekar erre, mi meg arra. Ez a főpróbán meg is történt, úgyhogy a karnagy úr feljött és leteremtett minket, hogy úgy éneklünk, mint a máriabesnyői kántálóasszonyok. Azt mondta: „vegyék tudomásul, hölgyeim, hogy a zenekar velem tart!” Mi meg ott álltunk, hat virág, leforrázva, lógott rajtunk a jelmez, és utána még a főrendező úrtól is megkaptuk a magunkét. Igen ám, de bemutató volt, valami ajándékot kellett adni, törtük a fejünket, mi legyen az. Végül a többiek rám bízták, mondtam, én megcsinálom, de akkor ne panaszkodjatok, és készítettem egy igazi nógrádi menyecskét, amire ráírtam, hogy „Ferencsik János főzeneigazgató úrnak szeretettel a kántálóasszonyok”. És mindannyiunk nevét ráírtam. De nem mertük átadni, letettük a portán, és elfutottunk, mint a gyerekek, mikor becsöngetnek. A következő előadáson jött a mester, hogy keresi azt a hat hölgyet… Végül is sikerült kiengesztelnünk, azt mondta, a szobor azóta a lakásának egyik dísze, mindjárt a bejáratnál tartja az előszobában, hogy aki belép, rögtön ezt lássa.

– Zeffirellivel, a filmrendezővel is dolgozott. Róla kevesen tudják, hogy operát is rendez.

– Kitűnő rendező és óriási játékos, mindent megmutat, amiről úgy érzi, hogy a művésze nem tudja. Ha pedig az ember kitermel magából valamit, ami az ő elképzelésében nem volt benne, azt minden további nélkül elfogadja. A bemutatóra a világ minden tájáról jöttek az intendánsok, az operaigazgatók. Mondták is, hogy na, Etelka, most megénekeltetünk a San Franciscó-i opera igazgatójának. Valóban meg is hallgatott, és miután a Traviatából a nagyáriát elénekeltem, megkérdezték, hogy a Varázsfuvolából nem tudom-e Paminát. Mondtam, dehogynem, csak magyarul. Nem baj, úgyis mindenki a saját anyanyelvén énekel a legjobban, rajta, kezdje el, a zongorista tudja fejből a darabot, majd kíséri. Elkezdjük, egyszer csak hallom ám, hogy a zongorista kezd félreütögetni. Gondoltam, ez borzasztó, hogy egy ilyen meghallgatáson hamisan játszik a zongorista, az nem létezik, hogy én tévesztek, biztos vagyok benne, hogy jól énekelek. Mentem tovább, vártam, hogy majd csak visszatalál. Szerencsétlen tényleg észrevette, és egy kis kitérő után újra rátalált a hangnemre. Mikor befejeztük, megjelenik az igazgató, egy hatalmas, nagydarab ember, nevetve jön föl a lépcsőn és mondja: na, nem hagyta magát eltéríteni. Tényleg nagy művész. Alig várom már, hogy a San Franciscó-i operában üdvözölhessem. Ez 1986 januárjában történt, és a következő évben már Paminát énekeltem ott, egy egész sorozatot, vagy 8-9 előadást, a következő évben pedig a Cosi fan tuttét. Felvázolt nekem egy tízéves programot, annyira szeretett velem dolgozni, azt mondta, minden évben kihív. Sajnos két év után megbetegedett, leköszönt az igazgatói posztról, így ez a sorozat megszakadt. Nem sokkal később interjút adott egy lapnak, amelyben az újságíró, mikor nem tudott mit kérdezni, megkérdezte – ahogy ez már lenni szokott -, hogy hisz-e még az opera műfajában. Azt válaszolta, hogy volt egy szoprán az életében, aki Paminát énekelt, és amíg olyan művészek vannak a színpadon, mint ő, addig hisz.

Fotó: Ágg Károly