Csehov nélkül nincs színház

– Petőfi Sándor a nemzeti emlékezet központi alakja, életét legalább olyan kultusz övezi, mint költészetét. Milyen ember lehetett valójában?

– Ma azt mondhatnánk, ő volt az első magyar influenszer. Nagyon tudatosan építette imázsát, pontosan látta szerepjátékainak határait, ráadásul mindezt nagyon jól is „kommunikálta” a közönségnek. Egy olyan embernek, aki a bortól gyomorégést kapott, mégis nagy borissza költőnek adta el magát, tudnia kellett valamit. Ha ma élne, biztosan rockzenész volna, podcasteket gyártana és a színpadon szerepelne. Mérhetetlen szabadságszeretet volt benne, amiben nem ismert megalkuvást. Tisztában volt a saját értékeivel, ugyanakkor rebellis is volt, nem tűrte a tekintélyt, képtelen volt fegyelmezett katonaként viselkedni, ezért a parancsnokai rengeteget kínlódtak vele. A saját életét élte. Vagyis minden olyan pozitív tulajdonság megvolt benne, ami a járvány után kapaszkodót jelenthet a mai fiataloknak is.

– Mondhatjuk, hogy bár születése óta eltelt kétszáz év, ő ma is aktuális?

– Sőt! Életművének időről időre mindig olyan rétege tudott a felszínre jönni, amelyben egy adott kor embere megtalálhatta a kapaszkodót. A reformkor nagyjainak köszönhető anyanyelvi kultúránk többek között azért tartott meg minket a XX. század borzalmai közepette, mert volt egy Petőfi Sándorunk, aki a népnyelvet beemelte a magas költészetbe. Divatos szóval most azt mondhatnánk, hogy dekonstruálta a magas művészetet, holott nem erről van szó: egyszerűen szervesítette a magyar kultúrát.

– Az irodalomtanítás évtizedes adóssága, hogy élővé tegye a szerzőinket, közel hozza őket a fiatalokhoz. Van erre recept?

– Tévút, hogy az az élő szerző, aki valóban él. Persze az sem valószínű, hogy a „holt költők társaságára” vágynak a gyerekek. Ugyanakkor ott van például a Red Bull Pilvaker csapata, akik éppen Petőfi Sándort és a társait gondolják újra. Telt házas koncertjeik bizonyítják, hogy igenis meg lehet vele érinteni a mai fiatalokat. Vagyis meg kell találnunk azt a formanyelvet, amin keresztül el lehet juttatni Petőfit hozzájuk. Aztán már csak egy lépés, hogy versolvasóvá váljanak és a verseket ettől kezdve ne tananyagnak, hanem szórakozásnak, lelki felüdülésnek érezzék. Feladatunk tehát, hogy a rárakódott szoborszerűséget lebontsuk Petőfiről és egyáltalán a klasszikusainkról. Ha megmutatjuk az írók, költők emberi oldalát, akkor talán szerethetővé is tudjuk tenni őket. Mert emberből voltak.

– De akkor jön a következő kifogás: a nyelvezet. Az, hogy a mai gyerekek már nem értik a klasszikusok, így akár Petőfi, akár Jókai által használt egyes szavakat, kifejezéseket. Meg lehet-e állítani a nyelvszegényedést?

– A nyelvszegényedés a magyar nemzet tragédiája. Egyes világnyelvekkel szemben ugyanis éppen az az előnyünk, hogy hihetetlen árnyaltan tudunk fogalmazni. Nem csupán kommunikálunk, hanem valóban a nyelvünkben élünk, így a nyelvünk határai a világunk határai is egyben. A nyelvszegényedés világvesztést is jelent. Nagyon kell figyelnünk, hogy gyerekeink szókincse gazdag legyen, minél több szót ismerjenek, még akkor is, ha nem feltétlenül használják őket a mindennapi életben. A gyermekem most lesz ötéves, és nagyon pontosan megfigyelte, hogy egy adott szót milyen kontextusban, milyen beszédszituációban használunk. Így ha nem is tudja a jelentését, mégis jól, jókor használja. Miközben ezek nem új felismerések, mégis hajlamosak vagyunk elmozdulni a kisebb ellenállás irányába. Köszönhető ez részben az angol nyelv dominanciájának, hiszen amióta világnyelvvé vált, kizárólag „kommunikálni” akarunk. Teljesen mindegy, hogyan ejtjük ki az angol szavakat; ha az információ, azaz a „message”, amit át akarunk adni, érthető, akkor elégedett mindenki.

– Nem beszélve a rohamosan terjedő emotikonokról, amelyek lassan már önálló nyelvet alkotnak…

– Tetszik, nem teszik, a vizuális kultúra egyre erősebb, vizuális mankókat, segédeszközöket használnunk. Ami persze nem feltétlenül rossz, csak nem kellene, hogy a nyelv kárára váljon. A hülyebiztossá egyszerűsített vizuális nyelv a mélygondolkodás képességét veszélyezteti. A közösségi médiumok úgyszintén. Megszokjuk, hogy folyamatosan görgetünk, rengeteg információt kapunk, miközben nem végezzük el azt az intellektuális munkát, amire például egy vers olvasásakor rá vagyunk kényszerítve. Ott meg kell érteni minden egyes szót, ráadásul ezek össze is kell álljanak a fejünkben, hogy rájöjjünk, mit is akart mondani a költő. Ha elveszítjük a mélyfigyelem képességét, az mindenütt visszaüt. Rossz döntéseket fogunk hozni, olyan munkásaink lesznek, akik nem értik meg a gyártási folyamatot. Egyszerűen dehumanizálódunk. Mintha mennénk vissza a platóni barlangba, ahonnan nagy nehezen kijöttünk, hogy ne csak az árnyjátékokat lássuk, hanem belenézhessünk a napba. Most önszántunkból vágyunk vissza, még akkor is, ha tudjuk, hogy hamis az az árnykép, amit a falra vetítenek. De mi mégis azt akarjuk nézni.

– Valóban azt akarjuk, vagy nincs választásunk, mert ezt kapjuk?

– A kultúrában két típusú szereplőt szokás megkülönböztetni. Az egyik a kultúrateremtő, a másik a kultúrahordozó. Az előbbihez tartoznak az előadók, az alkotók, míg a klasszikus felfogás szerint mindenki, aki részt vesz az adott mű befogadásában, kultúrahordozóvá válik. Most kultúrahordozóból fogyasztóvá minősítettek le bennünket. A fogyasztó pedig mindig a kisebb ellenállás irányába megy, azt fogja nézni, amit kap. Nem tesz erőfeszítést, hogy alternatívát keressen. A feladatunk az, hogy a magyarokat a fogyasztóiból visszahozzuk a kultúrahordozó szerepbe. Érezzék, hogy amit látnak, olvasnak, hallanak, az nekik és róluk szól, azt ők teszik élővé. Ehhez azonban észre kell venni a közönséget, az olvasót, a nézőt, a zenemű befogadóját, nem pedig ex cathedra kijelentéseket tenni. Az alkotókat ki kell mozdítanunk a komfortzónájukból, és visszavinni őket a befogadókhoz. A Petőfi Irodalmi Múzeumban könyvbemutatót tartani biztonsági játék. Itt még soha nem mondták élő szerzőnek, hogy rossz, amit csinál. Ha azonban elmegy valaki vidékre vagy a határon túlra, és ha unalmas, amit felolvas, akkor a sisakrostély leereszkedik.

– Elhíresült kijelentése szerint a kortárs magyar irodalom 80 százaléka el fog tűnni a süllyesztőben, mert öncélúan a szakmának, nem pedig az olvasónak szól. Fenntartja ezt ma is?

– Ez egyrészt kultúrszociológiai tény. Amit ma olvasunk, ismerünk, az a valaha írt műveknek legfeljebb húsz százaléka lehet. Másrészt ezt mondatja a személyes ízlésem is. Rengeteget olvasok, és egy idő után úgy éreztem, fűrészport eszek. Nincs íze. Egy neves professzor, aki egyébként nem tartozik az elvbarátaim közé, a kijelentésem után megüzente, hogy elrontottam az előadását. Azt szerette volna ugyanis elmondani a hallgatóknak, hogy a kortárs magyar líra 90 százaléka ötlettelen, gondolattalan, nyelvszegény, és a költő gyakorlatilag egyetlen dolgot állít: hogy ő költő. Ha a szakmának írunk, annak akarunk megfelelni, a szöveg nemcsak öncélú, de tartalom nélküli is lesz. Elfogynak az olvasók. A kultúrpolitika célja egyfelől, hogy a fennmaradó 15-20 százaléknyi zseniális alkotás megszületését elősegítse, másfelől pedig, hogy azért a száz százaléknak is lehetőséget teremtsen eljutni a közönséghez. Mert azt senki meg nem mondja, mi fog beletartozni abba a húszba. A kritikusok meg tudnak ugyan ítélni egy adott művet, de hogy ötven év múlva fogunk-e róla beszélni, nem attól függ, hogy ők mit mondtak róla. Petőfit kell idézzem: „Az idő igaz, S eldönti, ami nem az.”

– Örök kérdés: ön szerint folyik-e kultúrharc ma Magyarországon?

– Magyarországon ma nem kultúrharc, hanem lökdösődés folyik. A kérdés az, ki fér közelebb a tűzhöz, vagy éppen hogyan oszlik meg a tortaszelet. Ha mégis kultúrharcról beszélünk, akkor annak az igazi tétje, hogy marad-e magyar kultúra, vagy sem. A globális őrülettel szemben meg tudjuk-e tartani a nemzeti kulturális identitásunkat, vagyis száz év múlva olvasnak-e még magyarul? Minden más csupán a szekértáborok közti fröcskölődés, pozícióharc. Engem viszont kizárólag a teljesítmény érdekel. Szerencsére ebben is jól állunk. Jelenleg egy körülbelül negyvenmilliós nemzetnek megfelelő kulturális termékcsomagunk van.

– Vagyis bőven volna kulturális exportcikkünk. De tudunk-e élni a lehetőséggel?

– Ez a nagy kérdés. Miközben itthon is szélesíteni kell a kulturális piacot, meg kell azt is nézzük, mit tudunk eladni a világban. A kultúra ugyanis éppen az a terület, ahol arra kíváncsiak, ami más, nem pedig arra, ami ugyanolyan. A mi másságunk pedig a saját önazonosságunk. Ha a saját karakterünket meg tudjuk őrizni, el tudjuk adni a kultúránkat is.

– És ha már a kultúránk az európai kultúra részévé vált, lehet-e, szabad-e szankcionálni? Mondjuk úgy, ahogyan ma az orosz–ukrán háború miatt az orosz kulturális teljesítménnyel és a mögötte álló művészekkel teszik.

– A kollektív bűnösség érvényesítése XX. századi gyakorlat volt: mind a nácik, mind a kommunisták éltek vele. Faji alapon az előbbiek különböztettek meg embereket, így ami most folyik, az gyakorlatilag nácizmus. Két liberális kulturális ikonnak, Bródy Jánosnak és Alföldi Róbertnek is elküldtem az Oroszok című írásom angol verzióját azzal a felkiáltással, ha a művészek és a művészetek szabadsága valóban fontos nekik, most kell kiállniuk. Most van igazán tétje. Fel kell tenni a kérdést, hogy mi köze egy klasszikus, de akár egy kortárs orosz művésznek ahhoz, amit Putyin csinál Ukrajnában? Ráadásul az orosz a nyugati kultúra integráns része. Csehov nélkül színház nem létezik, mint ahogy klasszikus zene sincs Csajkovszkij nélkül. De ugyanígy nincs nyugati irodalom Tolsztoj, Dosztojevszkij és Bulgakov nélkül. Szerves részei az európai kultúrának. És ezt most mi le akarjuk csonkolni magunkról? Ez abszolút elfogadhatatlan. Mindenhol jelen van egyfajta jóemberkedő moralizáló őrület, amely szerint kizárólag akkor vagy jó ember, ha nem csak megtűrsz, elfogadsz valamit, hanem helyesled is. Az újmarxista kultúra alapján most éppen akkor vagy jó, ha megtagadod az oroszokat. De nem! Akkor nem jó ember vagy, hanem náci. És nem mellesleg elárulod a saját kultúrádat is.