Sokszor gondolok rá mostanában, miért tartok ott, ahol tartok, hogy miért éppen ide sodort az élet. Eszembe jutnak azok az idők, amikor kisgyerek koromban apám barátainál jártunk, ami gyakran megesett. Ezek az emberek mind a szocializmus által tönkretett egykori iparosok voltak, éjt nappallá téve dolgoztak, és úgy beszéltek a rendszerről, hogy én csak ámultam.

Írta: Boros Károly Fotó: Ágg Károly

– Tőlük tanulta a munkaszeretetet?

– Talán ezeknek az élményeknek közük van a munkaszeretetemhez. Mindig ott találtuk őket a spájzukban dolgozva, ahol a meghagyott, megmentett kevés szerszámukkal műhelyfélét rendeztek be maguknak, persze titokban. Akármikor mentünk, néha este tízkor vagy még később, folyton csináltak valamit. Szinte ott élték le az életüket. Nem azért, mintha pénzéhesek lettek volna, hanem mert mindenük volt a munka. Ezek az órások, rádióműszerészek, szabók javítottak mindent, amit csak vittek nekik, és közben iszonyatosan szidták a rendszert. Igazi régi vágású szakik voltak, ma már sajnos kihaltak. Áradt belőlük a szakmaszeretet. Ez hatott rám legerősebben, ma is ez jut eszembe, ha keresem magamban a szakmai utam kezdeteit.

– Saját nemzedékében vannak még, akik hasonlóan gondolkoznak?

– Nagyon nehéz ilyeneket találni. Mikor 1980-ban maszek lettem, éppen akkor váltotta ki az ipart egyik munkatársam is. Azt mondta, most végre nem parancsol nekem senki, akkor megyek be dolgozni, amikor akarok. Én meg üres műhellyel kezdtem, minden munkát meg kellett fognom, sokszor már reggel hatkor bent voltam, de volt úgy, hogy ötkor, és bent maradtam tízig, tizenegyig. Boldog voltam, hogy végre önállóan dolgozhatok, megmutathatom, mit tudok. Ez a barátom egy év után tönkre is ment. Most eszembe jut, hogy annak idején a szomszédban állt egy idős asztalos műhelye. Dolgozott vele egy öreg segéd, magázták egymást, tündériek voltak. Akármilyen korán mentem be, náluk már égett a villany, nem lehetett őket megelőzni. A mai világ egészen más. Megmondom őszintén, már én sem így élek, már egy nagy céget irányítok, elfoglalnak az üzleti ügyeim. Ritkán tudok beülni a műhelybe, de ma is arra vagyok büszke, amit kiadok a kezemből. Ha kérdezik, soha nem azt mondom, hogy ügyvezető igazgató vagyok, hanem, hogy hangszerész. Mindig minden pénzemet visszaforgattam a vállalkozásba. Először szerszámba, aztán anyagba, végül hangszerbe. Ma már nagyrészt hangszerkereskedéssel foglalkozunk. Mindent magunknak kellett megteremtenünk. Túl nagy segítséget nem kaptunk annak idején a vállalkozáshoz. A kilencvenes évek elején, még az Antall-kormány alatt kapott az ország a németektől egy kisvállalkozás-fejlesztési hitelt. Mikor meghallottuk, rögtön mentünk az OTP-hez, pénteki nap volt, azt mondták, hétfőn kezdenek vele foglalkozni. Hétfőn ott álltunk nyitáskor, azt mondták, már elfogyott. A bennfenteseknek meg ömlött a pénz. Most megint ugyanez van. Az erkölcsi állapotok mindig rosszabbak és rosszabbak. Ennek a romlásnak a gyökerei már a nyolcvanas években ott voltak. Már akkor sem volt becsülete semmilyen szakmának. A sztárok taxisofőrök és benzinkutasok voltak, lenézték a szakmunkást, egy esztergályost, egy szerszámkészítőt. Én a nyolcvanas évek végén már jól menő maszek voltam, mégis elmentem Japánba, és beültem egy fuvolagyárba dolgozni, hogy fejlődjek. Ők egészen máshogy álltak a munkához, sokat lehetett tőlük tanulni. Például munkaidő végén senki nem állt fel addig, amíg be nem fejezte a munkadarabot, amin éppen dolgozott. De szakmailag is rengeteget adott az a néhány hónap. Ugyanígy elmentem Franciaországba, Németországba, az ottani műhelyek is jó iskolák voltak. Viszont nekik nem volt szükségük olyan találékonyságra, mint nekünk.

– Ezt nem értem.

– A szocializmus alatt minden anyagból, alkatrészből hiány volt a mi szakmánkban, ezért egy hangszer javításakor rákényszerültünk olyan megoldásokra, amikre ők nem. Ez megedzett minket. Például, ha valaki új szájrészt akart a fuvolájára, azt kellett mondanom, hozz egy ezüstkanalat, abból tudok csinálni. Említettem franciaországi utamat, ahol egy különleges párnázást akartam elsajátítani. Európa különböző országaiból voltunk ott jónéhányan. Egyhetes gyakorlat volt, másfél nap alatt kész lettem, amikor a többiek még csak a fuvola lábánál tartottak. Mert minket az élet rákényszerített, hogy olyan megoldásokat találjunk ki, amit ott nem kellett, ők a rosszat egyszerűen kidobták, volt helyette új. Most már nálunk is ez van, sőt a kínai termékek olcsósága miatt újabban alkatrész cserével sem bajlódnak, kidobják az egész hangszert.

– Miből készül a fuvola?

– A nagy tömeg alpakkából, a komolyabbak ezüstből, de az egészen komolyak aranyból, mert annak a hangja közelebb van a fáéhoz. A fuvola ugyanis fafúvós hangszer, akárcsak a klarinét vagy a szaxofon. Azért készítik fémből, mert így tartósabb.

– Megfizethető egy aranyfuvola?

– Többnyire 10 vagy 14 karátos aranyból készül és 5-6 millió az ára. De van 24 karátos is 15-20 millió forintért. Elsősorban nem az anyag miatt kerül ennyibe, hanem, mert egy ilyen darabot az ember sokkal gondosabban készít, jóval több időt szán rá, azt szeretné, ha tökéletes lenne, ami persze sohasem lehet. Nekem is van egy 10 karátos aranyból készült mesterdarabom, minden tudásom, tapasztalatom benne van, amit addig szereztem. Néha kölcsönadom egy-egy művésznek koncertre, lemezfelvételre.

– Miért nem lehet tökéletes fuvolát készíteni?

– Egyrészt azért, mert a hangszer valamelyik adottságát mindig a másik kárára tudom tökéletesíteni. Másrészt azért, mert a zene nem a hangszerből jön, hanem a zenészből. Sokan közülük – például szaxofonosok, mert ott csak a fúvókát kell cserélgetni, ami olcsó – éveket töltenek azzal, hogy a nekik legjobbat megtalálják. Aztán, mikor úgy érzik megvan, pár hónap múlva rájönnek, hogy az új is ugyanúgy szól, mint a régi, és kezdik elölről. Mert végső soron nem csak a fúvókán múlik, a saját hangjukat fújják. Különben meg minden hangszer egyéniség, nincs köztük két egyforma.

– Ennyiben rokon a borral.

– Igen, ezt megtapasztaltam, mióta magam is készítek bort.

– Nem tudtam, hogy ezzel is foglalkozik.

– Ugyanabban az évben, amikor az aranyfuvolámat készítettem, született az első borom is. Neszmélyen termelek, a szőlőre nincs időm, azt odavalósiak művelik, de a bort teljesen magam készítem.

– Milyen fajta?

– Olaszrizling.

– Az ott jól érzi magát.

– Akárcsak én. Nagyon megkedveltem azt a falut, jó emberek lakják, hamar befogadtak maguk közé. Egy dzsesszfesztivál révén kerültem oda mint támogató. Újabban magam is szervezek ott zenei eseményeket, sok művész barátomat vittem el, ők is ugyanúgy éreznek. Én meg beleszerettem a borkészítésbe. Az első élményemet még Villányban szereztem, mikor Tiffánék pincéjében jártam. Tiffán Zsolt úgy beszélt a borokról, mintha egyetemen tanítaná ezt, közben még fekete volt a keze a földtől, mert akkor jött be éppen valamilyen kinti munkáról. Ez így együtt akkora hatással volt rám, hogy most is libabőrös vagyok, ha rágondolok.

– Egy hangszerésznek játszani is tudni kell a hangszeren?

– Nem feltétlenül, elég, ha meg tudja szólaltatni, de nagy előny, ha tud.

– Ehhez képest önnek meglehetősen komoly zenei alapjai vannak, több hangszeren is játszik. Melyik volt az első?

– Szülői hatásra tangóharmonikázni tanultam, de megmondom őszintén, nem szerettem. Nehéz is volt a hangszer, meg abban az időben már egy gyerek másra vágyott, Beatlest hallgattunk meg rockot. Rám később elsősorban a dzsessz hatott. Ezért amikor már magam választottam, főleg fuvolázni tanultam, klarinétozni és szaxofonozni. Játszottam is tánczenekarban, de csak a dzsessz vonzott, ahhoz viszont, úgy éreztem, nincs meg bennem a tehetség. Mindenesetre a zenei tudás sokat segített a szakmában, és emiatt a zenészek is hamar megkedveltek. Megjegyzem, a háború előtt sem kívánták meg, hogy egy hangszerész tudjon játszani, mégis olyan magas színvonalon állt a gyártás, hogy ha egy segédnek egyik nap azt mondták, készítsen egy bőgőt, azt is tudott, ha másnap trombita kellett, azt is. Mindent tudtak a szakmáról. Nagy múltú hangszergyárak dolgoztak akkor Magyarországon, ezeket az ötvenes években szó szerint szétverték, a szerszámokat, mindent összetörtek. Na, ennyit a szocializmusról.

– Egy nagy céget vezet, olykor a műhelyben is leül dolgozgatni, mennyi helye maradt még a zenének az ön életében?

– Kottákat, hanglemezeket adok ki, koncerteket szervezek. Ha nem is lettem zenész, mindenképpen a zene az életem, benne vagyok ebben a körben, ami nagy adomány a szakmától. Felelősséget is érzek, hogy támogassam ezt a területet, mert nagyon elhanyagolt, én pedig tudok segíteni, akkor természetes, hogy segítek. Úgy érzem, mindent, amit kaptam az életben, a szakmámtól kaptam, meg a zenétől, a hangszerektől, és látom, milyen rossz állapotban van a művészvilág, a zeneoktatás, ki támogassa, ha nem én, aki ebből élek. Siralmas állapotok vannak: tehetséges, értékes embereket éhezni hagynak, miközben senkiket emelnek magasba. Borzalom. Nagyon-nagyon rossz irányba megy a világ. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy a magyar zeneoktatást részben már szétverték, és ezt még tovább akarják folytatni. A másfél évtizede még színvonalas magyar oktatásnak ez volt a legsikeresebb ágazata. Nem is tudom, mi mozgatja ezeket az erőket.

– Amennyire én látom, ez az elsötétedés általános, minden területen tapasztalni lehet.

– Ennek a következménye az is, hogy a kettős állampolgárságról szóló népszavazáson nem lett meg a kétharmados arány. Azóta nem tudok magamhoz térni. Hogyan gondolkozhatnak így tömegek? Én, ha külföldön járok, a magyarságomra vagyok legbüszkébb. Pedig a felmenőim között az egyik Jeszenszky, a másik Martincsek, és ez soha nem volt téma a családban. Ez a hazám, természetes, hogy ha meghallom a himnuszt, könnyes lesz a szemem. 1990-ben szerencsésnek éreztem magam, hogy a szocializmus bukását megérhettem, de egyre inkább úgy néz ki, nem változott semmi, csak a felszín. Megint és még mindig megy az emberek hülyítése, elbutítása, hazugságokkal kábítása: dübörgő gazdasággal, a visszafordulás veszélyével, és a többi. Mi a visszafordulás, ha nem ez, ahol most tartunk? A hetvenes években rendőrök vertek minket március 15-én, ha kokárda volt rajtunk. Most megint azt sugallják, hogy szégyellnünk kell magunkat, ha kitűzzük. Mikor ébredünk föl, józanodunk ki ebből a kábításból?