Csillagporos történetek

– Januárban újra az Európai Cirkuszszövetség elnöki tagjává választották Monte Carlóban. Mit jelent ez a hazai cirkuszélet szempontjából?

– A magyar cirkuszművészet európai viszonylatban vezető helyen áll, a Fővárosi Nagycirkuszra pedig Európa egyik legjelentősebb cirkuszművészeti központjaként tekintenek, ami azzal jár, hogy európai szakmai szervezetek elnökségében mi, magyarok is ott vagyunk. A nemzetközi szereplők közül sokan jönnek hozzánk innovációért, az itt felhalmozott tudásért és tapasztalatokért. Ez egyszerre öröm és komoly felelősség, ami elkötelezett munkát kíván tőlünk, nemcsak itthon, hanem a nemzetközi szervezetekben is.

– És mit jelent a gyakorlatban?

– A cirkuszművészet legnagyobb nemzetközi eseményein, tudományos konferenciákon vagy éppen a legjelentősebb versenyek zsűrijében – például a Monte Carló-i Cirkuszfesztiválon – is részt vesznek magyar szakemberek. Egy ilyen megmérettetést úgy kell elképzelni, mint az autóversenyzésben a Forma–1 nagydíjat vagy a teniszben a Grand Slam tornákat. A napokon át tartó fesztiválokon a nemzetközi cirkuszvilág legígéretesebb műsorszámait mutatják be, amelyeket mi pontozunk. A Budapesti Nemzetközi Cirkuszfesztivál nemzetközi szempontból ugyancsak kiemelkedő presztízsű esemény, több százan adják be a világ minden tájáról hozzánk a jelentkezésüket, ám csupán a legjobb produkciók kerülhetnek a versenyszámok közé. Pár éve fellépett nálunk egy bohóctrió, tehetséges srácok remek műsorral. A Budapesti Nemzetközi Cirkuszfesztiválon is indultak, díjat nyertek, a fesztivál végén pedig leültünk beszélni a szerződésük meghosszabbításáról és a gázsiról. A srácok közölték, csakis dupla árért hajlandóak elszegődni, hiszen a sikeres fesztiválszereplésük után jelentősen megnőtt az ázsiójuk. Ez is mutatja, ha valaki egy ilyen jelentős fesztiválon helyezést ér el, gyakorlatilag beindul a karrierje, bekerül a nemzetközi körforgásba.

– Mit tapasztal ezeken a versenyeken, léteznek cirkuszi trendek, divatok?

– Ma a levegőszámok, például a tissue, azaz a selyemszalag, a karika, a szóló légtáncszámok a legnépszerűbbek, míg korábban rengeteg kínai rudas produkcióval jelentkeztek az artisták. Divathullámok mindig is voltak, ám van egy trend, ami az elmúlt évtizedekben viszonylag tartóssá vált: a nyugati ember individualizmusa a cirkusz területére is beszivárgott. A nyugati nemzetek inkább szólószámokkal jelentkeznek, és ha akad is csoportszám, az főképp olyan produkció, amelyekben az artisták könnyedén pótolhatók, mert nagyobb náluk a fluktuáció. Nemrégiben Párizsban láttam egy angol újcirkuszi csapat által készített, nagyon szórakoztató, jókora traktorgumira koreografált, játékos egyensúlyszámot, amelyhez egy új artistát könnyedén, rövid idő alatt be lehetne tanítani. Ezzel szemben a keleti területekről véresen komoly alaptudású csoportszámok érkeznek. Vasfegyelem, szigorú edzésmunka, hierarchikus csapatépítés jellemzi a munkájukat.

– A kultúrafogyasztási szokások jócskán megváltoztak az ezredforduló első évtizedeiben. Változtak a közönség elvárásai, és ha igen, az kihat a manézs világára?

– Korábban a cirkusz kizárólag szórakoztatóipari ágazat volt, ám napjainkban hatalmas átalakuláson megy keresztül, és ennek következményeként ma már önálló helyet kér magának az előadóművészetek között. A digitális világ az élet minden területét behálózza, ennek kiváló kontrasztját adja a cirkuszművészet: a virtuális élménnyel, az online világgal szemben az emberi kitartást, az erőt, az ügyességet, az artisták egymásrautaltságát, az odafigyelést, az egymás segítését emeli fókuszba. Ezt az üzenetet pedig úgy kell tálalnunk, hogy könnyen megértse és hazavigye magával a közönség – és ebben nagy felelőssége van a cirkuszi produkció rendezőjének. Paradigmaváltás zajlik, az artisták munkáját ma már a társművészetek, az opera, a balett, a klasszikus zene szereplőivel együtt említik.

– Ezért szorgalmazták, hogy főiskolai diplomát is szerezhessenek az artisták?

– Régi álmunk volt, hogy megteremtsük a felsőfokú végzettség lehetőségét az artisták számára. Persze tudjuk jól, a Baross Imre Artistaképzőből az érettségi után kikerülő fiatalok elsősorban karriert szeretnének építeni, megmutatni magukat a világnak, hiszen nagyon rövid ez a pálya. Nekem azonban mint cirkuszigazgatónak, mint művészeti menedzsernek kötelességem szem előtt tartani, hogy kineveljünk egy olyan cirkuszi értelmiségi generációt, amelynek tagjai alkalmasak lesznek arra, hogy például vitatkozzanak a majdani kulturális miniszterrel, vezessék a cirkuszi intézményeket, vagy akár a következő generáció oktatásával foglalkozzanak.

– Paradigmaváltást említett: ez az állatszámokra is vonatkozik?

– Ma már nem látni a cirkuszban ostorral hergelt, tüzes karikán átugró oroszlánokat vagy láncra fűzött barna medvéket. A cirkusz napjainkban egészen más irányból mutatja be ember és állat különleges kapcsolatát, elég csak a Fővárosi Nagycirkuszban ma is futó papagájszámot vagy az olasz lovas produkciót említenem: mindkét idomár fantasztikus harmóniában dolgozik együtt az állataival. Ezt az ember és állat közti harmonikus munkakapcsolatot, egymásra hatást igyekszünk megismertetni a közönséggel is, műsorainkat etológus ismeretterjesztő előadása kíséri, például arról, milyen felelősség együtt élni az állatokkal. Hozzáteszem, az idomárdinasztiák előtt ez az attitűd egyáltalán nem ismeretlen, ők családtagjaiknak tekintik az állataikat. Emlékszem, pár évvel ezelőtt, amikor a Richter család fellépett nálunk, az akkor tizenhét éves Richter Kevin bekopogtatott az irodámba, és azt mondta, amíg nincsenek kijavítva az istállóban az ablakok, nem hozhatja ide a lovait. Kevin még kamasz volt, mikor három éjszakát az istállóban töltött a vemhes tevéje mellett, mert ott akart lenni az ellésnél. Ezt a különleges felelősségvállalást és állatszeretetet kell a cirkusznak megismertetnie a társadalommal.

– Az elmúlt időszakban többször szóba került, hogy szükség lenne új cirkuszépületre. Lát esélyt arra, hogy megvalósuljon a közeljövőben az új Cirkuszművészeti Központ?

– A Fővárosi Nagycirkusz helyzetét előbb-utóbb meg kell oldani, hiszen 1971-ben adták át a Városliget szélén álló épületet, és mára igen rossz műszaki állapotba került. Évek óta tervben van az új épület építése, kulturális államtitkárként azonban igyekeztem még leghalványabb gyanúját is elkerülni annak, hogy a cirkusz világa bármiben előnyt élvezne a többi kulturális területtel szemben, így halasztódott a projekt. Az elmúlt évtizedben a magyar kultúra területén gyönyörű új épületek, intézmények születtek, számos vidéki színházépület megújult. Aztán jött a háború a szomszédban és a gazdasági válság, és ma már egyre többször kell türelemre intenem a kollégáimat, próbáljanak várni és hinni abban, hogy újra beköszönthet a prosperáló időszak, és felkerülhet az elvégzendő kulturális feladatok listájára a cirkuszépület ügye. Sokáig ugyanis már nem tartható ez a kettősség: a művészeti ág tartalmi fejlesztéseit tekintve Európa csúcsán vagyunk, ám az infrastruktúrát tekintve hátul kullogunk a sorban.

– Cirkusztörténeti múzeum, tudományos központ és könyvtár: van példa a világon ilyen komplex háttérintézményre a cirkusz világában?

– Léteznek kiváló, többnyire magánkézben lévő cirkuszi gyűjtemények világszerte, és számos modern cirkuszépület is működik, ám egész évben telt házas előadásokat produkáló cirkuszközpont oktatási és tudományos háttérintézménnyel kevés van. Legújabb projektünk az audionarráció, amely egyes művészeti ágakban, például a színház területén már létező technikai eszközt használ, a látássérültek számára narrálja a szöveg közti látványvilágot, ám a nonverbális művészeti ágakban mi vagyunk az elsők, akik ezt a módszert rendszeresen alkalmazzuk. Ma már túl vagyunk az ötvenedik audionarrált előadáson, és számos országból érkeznek hozzánk, hogy megismerjék és magukkal vigyék ezt a metódust.

– Mit gondol, milyennek kell lennie a jövő cirkuszának?

– Támaszkodnia kell a társművészetekre, miközben meg kell őriznie a tradícióit és a közérthetőségét: nyolc általánossal vagy a doktori fokozattal is éppen olyan érthetőnek és élvezhetőnek kell lennie. Nincs még egy olyan művészeti ág, amely a kétévestől a nyolcvanévesig mindenkit egyformán megszólítana, szórakoztatna, ezt a képességét megőrizni ugyancsak a jövő kihívásai közé tartozik. És meg kell próbálnunk választ találni az aktuális társadalmi kérdésekre, hiszen az öncélú szórakoztatást meghaladva a cirkusz képes arra, hogy katarzist váltson ki, gondolatokat közvetítsen. Óriási a felelősségünk, hiszen hetente több mint tizenötezren kíváncsiak az előadásainkra. Ugyanakkor a teljesítménykényszer nemcsak a sport, hanem a cirkusz világában is jelen van. A pályám kezdetén az artisták dupla szaltót ugrottak, ma a négyes szaltó számít különlegesnek. Van azonban egy igen fontos üzenete is a cirkusznak: ha elesel, állj fel, ha nem megy, próbáld újra, ha nem tudod egyedül, keress magadnak társakat! A manézs tizenhárom méter átmérőjű köre egy földre fektetett glória, varázskör. És ezen a körön belül mindegy, hogy keresztény, mohamedán, barna vagy fehér bőrű ember lép-e fel, és az sem számít, ki melyik országból jött. A manézsban egyetlen dolog számít: hogy egymás vállára állva, egymás kezét fogva küzdjenek az artisták azért, hogy estéről estére megvalósuljon a csoda, és katarzist kiváltó, fantasztikus produkciók születhessenek. Úgy vélem, erre az üzenetre minden másnál nagyobb szükségünk van ebben a szétzilált világban.