Dénes Sándor harca a magyar szőnyegkultúráért

Magyarország a második világháborúig nagyhatalomnak számított a szőnyegkultúrában. Ennek vége szakadt az 1940-es évek derekán, amit azóta sem sikerült kihevernünk. Erre bizonyság, hogy a Magyar Iparművészeti Múzeum világszínvonalú gyűjteménye raktárban porosodik. Ám végre megmozdult valami, hiszen az Első Pesti Szőnyegtársaság azt szeretné, ha hazánk újra visszakerülne a világ szőnyegkultúrájának a térképére. Minderről Dénes Sándor címzetes egyetemi docens, szőnyeggyűjtő beszélt a Demokratának.

– Mikor esett szerelembe a szőnyegekkel?

– Egy évtizeddel ezelőtt. 1996-ban Hongkongban egy könyvvizsgáló konferencián vettem részt, ahonnan egy hétre átrándultam Pekingbe, Sanghajba és más városokba. Elvetődtem egy népi boltba, ahol végül is megvettem egy selyemszőnyeget. Ezt követően utazásaim során megfordultam különböző szőnyeggalériákban, és azon vettem észre magam, hogy már nem csupán esztétikai szempontból érdekelnek a szőnyegek, hanem a kulturális, történelmi és technikai hátterük is kezd megragadni. Így nekifogtam elolvasni a vonatkozó szakirodalmat, amelynek egyébként a 90 százaléka angol nyelvű.

– Ezekből a könyvekből szerzett tudomást arról, hogy a XX. század negyvenes éveiig Magyarország szőnyegnagyhatalomnak számított?

– Igen. Tudni kell, hogy például az Aranyvonaton az utolsó ismert leltár szerint több mint ötezer darab nagy értékű keleti, kézi csomózású szőnyeg volt. Ki kell hangsúlyoznom, hogy a mérvadó szakirodalomban a legjelentősebb szőnyeggyűjtemények között említik a Magyar Iparművészeti Múzeumot. A témával foglalkozó könyvekből szereztem tudomást arról is, hogy a kontinentális Európában először Budapesten tartottak szőnyegkiállítást, mégpedig 1886-ban. 1891-ben Bécs adott otthont egy nagy keleti szőnyegkiállításnak, ezután viszont 1914-ben a magyar fővárosban rendeztek ilyet mintegy 300 ottomán darabból, amelyek Erdélybe kerültek a török kor idején.

– Említette a Magyar Iparművészeti Múzeumot. Nem emlékszem, hogy Pesten láttam volna jelentős szőnyeggyűjteményt.

– Nem is láthatott, mert a raktárban pihennek ezek a csodák. Nagyon szomorúan mondom, hogy a több mint 800 réges-régi keleti, kézi csomózású szőnyeget nem tudják hol kiállítani, csupán a Nagytétényi Kastélymúzeumban tekinthető meg egy tucatnyi közülük, de kultúrtörténeti szempontból nem a legértékesebbek. Minderről tanúskodik az a levél, amelyet a múzeum főigazgatójától kaptam, miután megkerestem azzal, hogy a világ majdnem összes jelentős gyűjteményét láthattam, de a budapestit nem. Ami, valljuk meg, egészen elképesztő. Azt elfogadom, hogy egy állandó, méltó kiállítóhely létesítése nem kerülne kevésbe, de hogy például a Tavaszi Fesztiválon sem jelenhet meg ez a kincs néhány hétre, az teljesen érthetetlen. Erre a jeles rendezvénysorozatra évről évre több külföldi fellépőt csábítanak ide a szervezők, hogy más országokból is ellátogassanak hozzánk turisták, ám eközben egy ilyen világszínvonalú gyűjtemény a raktárban porosodik. Bécsben a 60 antik keleti szőnyegüket méltán büszkén mutatják be az osztrákok, mi pedig egy ennél majdnem 15-ször nagyobb gyűjteményt nem vagyunk képesek kiállítani. Amennyiben mindezt legalább a Tavaszi Fesztiválon megtennénk, újra visszakerülhetnénk a világ szőnyegkultúrájának térképére. És ne feledjük, hogy akik idejönnének e nemzeti kincsünket megtekinteni, azok bizony a módosabb turisták közül valók, így néhány nap alatt is hazánkban hagynának komolyabb összegeket. Ugyanakkor üdvözlendő, hogy az Iparművészeti Múzeum textilosztálya vezetőjének és munkatársainak nagy álma, hogy 1914 után 100 évvel újra egy nagy szőnyegkiállítást rendezzenek Budapesten. Ehhez társadalmi mozgósítás révén segítséget szeretnénk nyújtani a mostanság szerveződő szőnyegtársaságunkkal.

– Szétfoszlott volna a magyarországi szőnyegkultúra?

– Kiesett ötven év. Ugyan hazánkban is vannak gyűjtők, de hiányzik az útmutató értékrend, ami alapján valóban értékes szőnyeget tudnának beszerezni az emberek. Tudatosítanunk kell, hogy az ízléses szőnyegek a polgári miliő részét képezik még ma is a világ jelentős részén. Az tény, hogy mindehhez szükség van némi pénzre, de az önmagában nagyon kevés, hiszen a legtöbbször családi tradícióról és kiforrott kulturális értékrendről beszélhetünk. Az én családomban ilyen hagyomány nem élt, de szívügyemnek tartom a szőnyegeket. Egyértelmű, hogy a régi polgári életmódnak szerves része volt a szőnyegkultúra, így ezt szerény eszközeinkkel szeretnénk feltámasztani. Terveim között szerepel, hogy egy frekventált helyen olyan galériát nyissak, ahol valóban értékes szőnyegeket láthat a magyar polgárság, és nem mellékesen még hasznos tanácsokkal is elláthatjuk az érdeklődőket. Ugyanakkor elárulhatom, hogy találtam egy a magyar bankot, amely a szőnyegtársaságunk mellé áll, ami nem véletlen, hiszen a régi magyar kultúrát támogatja.

– Többször említést tett egy itthoni társaságról.

– Ez az általam kiötlött Első Pesti Szőnyegtársaság, amely bécsi, londoni, San Franciscó-i mintára szerveződik. A magyar polgárságnak szembesülnie kell ezzel a világgal, amelynek ráadásul az egyik tartópillére volt az 1940-es évek derekáig. Amiről sajnos a honi polgárok nem is tudnak, elég csak az iparművészeti múzeum kevesek által ismert és raktárban senyvedő gyűjteményére utalnunk. Egyébként aki komolyabban érdeklődik a szőnyegek világa iránt, az a www.orientalcarpets.hu című honlapon megtalálhatja az elérhetőségeimet és az általam készített felvételeket.

– Melyik a kedvenc szőnyege?

– Több különleges darabot vásárolhattam az elmúlt évek során, de a legközelebb a szívemhez egy kétszáz éves, úgynevezett balush, egy képes nomád szőnyeg áll, amelyre Indiában találtam rá egy szőnyeges házalónál. Fogalmam nem volt, mit tartok a kezemben, de az ösztöneim azt súgták, ezt meg kell venni. Később kaptam meg az iráni szőnyeglexikont, amelyben egy teljesen hasonló, százéves szőnyeget pillantottam meg. Ez utóbbit az irániak nem otthon, hanem egy svájci gyűjteményben fényképezték le. Tehát egyértelmű kulturális értékről van szó. Mindazonáltal a gyűjteményem nem úgy jött össze, mint mondjuk egy New York-i milliárdosnak, aki hihetetlenül nagy összeget tud áldozni ilyesmire. Én elmegyek a világ azon szegleteibe, ahol a szőnyegeket kézzel, hosszú idő alatt csomózzák, illetve szövik meg. Ezeken a helyeken azonban nem elég, ha a helyiekkel közöljük, hogy szeretjük a szőnyegeket, hanem el kell fogadtatnunk magunkat velük. Fontos, hogy lássák, értékelem a kultúrájukat. 2004-ben megfordultam Grúziában, ahol fent a hegyekben az egyik este kézigránáttal halásztunk, kecskét sütöttünk, s miután ezeket a „próbákat” kiálltam, másnap a faluban megmutogattak egy sor szőnyeget. Így tehettem szert egy szépséges dagesztáni darabra.

Zsebők Csaba