– Ön nem annak készült?

– Én elfajzottam, gépipari technikumban érettségiztem 1966-ban. De már harmadéves koromban motoszkált bennem az elhivatás, hogy talán mégis teológiára kellene mennem. Édesapám próbált lebeszélni, de mint később kiderült, csak próbára akart tenni, meg akarta tudni, mekkora bennem az elhivatottság. Ecsetelte ennek a szolgálatnak a nehézségeit, amelyek 9-10 évvel az `56-os forradalom leverése után valóban komoly akadályként tornyosultak minden egyházi szolgálatot vállaló előtt. `71-ben végeztem el a budapesti teológiát, és Fótra kerültem segédlelkésznek, majd három évig pilisvörösvári missziói lelkész voltam, ezután Érdre helyeztek, ez a település akkor Európa legnagyobb faluja volt, három gyülekezet is működött ott. Rövid idő múltán, édesapám és a nagybátyám betegsége miatt, a váci gyülekezet hazahívott.

– Örömmel ment?

– Igen, bár nem volt könnyű, hiszen egyetlen gyülekezet volt a városban, annak minden örömét és gondját viselnem kellett. Sikerült elérnem, hogy rendszeresen tarthassak iskolai hittanórákat, ami a nyolcvanas években nem volt kis eredmény. Amikor már hivatalosan is beindult az iskolai hitoktatás, nálunk 21 csoport működött. A szolgálat fellendülése is `90-ben kezdődött, amikor az addig az egyház elől elzárt intézményekbe beléphettünk. Gondolok itt a váci fegyházra és a híradó laktanyára, de például a süketnémák intézetébe már korábban is jártunk. Ezt csak azért sorolom fel, hogy látni lehessen: volt bőven szolgálat, nem hiányzott nekem semmi, ennek ellenére `90-ben megválasztottak az egyházmegye főjegyzőjévé, és még ugyanebben az esztendőben a zsinat tagjává. A zsinat a református egyház legfelsőbb törvényhozó szervezete, amely száz tagból áll. Ott a zsinaton szereztem róla tudomást, hogy `91-ben az egyházak már küldtek embereket a Honvédelmi Minisztériumba előkészíteni a tábori lelkészi szolgálat újjászervezését, amely hivatalosan 1994 áprilisában indult el. A zsinati tagok közül senki nem mert belevágni ebbe az akkor nagyon bizonytalannak látszó dologba, ezért egy külső embert, aki a kétéves katonai szolgálatát már letöltötte, és aki nekem történetesen évfolyamtársam volt a teológián, Takaró Károlyt nyerték meg az ügynek, ő végezte el a szervezést. Megkeresett, hogy vállaljam el a tábori lelkészi beosztást, de nemet mondtam, nem is egyszer, többször is, arra hivatkozva, hogy millióegy elfoglaltságom van. Végül is meggyőzött, hogy legalább a Bolyai János Katonai Műszaki Főiskola lelkészi állását töltsem be, mellette megtarthatom a váci gyülekezetet. Úgy volt, hogy néhány órában kell előadnom a leendő katonatiszteknek az egyháztörténetet és a vallástörténetet; ez akkor izgalmasnak tűnt. A kinevezésemet már a szocialista honvédelmi minisztertől, Keleti Györgytől kaptam meg. Az alezredesi előléptetésemmel együtt kiderült, hogy itt nem néhány órányi előadásról van szó, hanem komoly rendszeres elfoglaltságról, így csöppentem bele a tábori lelkészi szolgálatba.

– Milyen érzés volt?

– Egyfelől szembesültünk azzal, hogy a katonaság, hogy így fogalmazzak, nem igazán egyházorientált, tehát egyrészt olyan terület, ahol érdemes dolgozni, másrészt bőven van mit. Ugyanakkor ritka élmény volt, hogy lehetőséget kapott az ember eskütételek alkalmával 3-4000 ember előtt megszólalni és az általa fontosnak tartott evangéliumot elmondani. Azért használok többes számot, mert együtt kerültem a főiskolára egy katolikus kollégával. Ugyanakkor egészen különleges szolgálatok is adódtak, mint amilyen `95 őszén, amikor részt vehettem a Szent István csatahajó emlékére tartott istentiszteleten. Az Osztrák- Magyar Monarchia első világháborúban elsüllyesztett hadihajója 66 méter mélyen van az Adria fenekén. Meg is koszorúztuk, ólomnehezéket kötve a koszorúra, a búvárok pedig felhoztak néhány relikviát a roncsból. `97-ben tagja voltam annak a katonai expedíciónak, amelyik a Don-kanyarban fölavatta az első magyar központi katonai temetőt.

– A temető szimbolikus vagy valóban magyar katonák maradványai nyugszanak ott?

– Valóban magyar katonák vannak ott eltemetve, de hogy pontosan ki, azt ma már nem lehet tudni. Idén májusban Rudkinóban fölavattuk a második magyar központi katonai temetőt is, ahol 17 300 katona van eltemetve, ott fekete márványtáblákon mindegyiknek a nevét és születési dátumát is feltüntették. Ha jól emlékszem, 290 helyen találtak magyar katonai maradványokat, volt, ahol szabályos jelölt sírokat, tehát itt a többség pontosan jelölt, de itt sem lehet minden esetben tudni, hogy a feltüntetett név alatt valóban annak a katonának a csontjai nyugszanak-e.

– Hogyan viszonyultak a helyiek a temetőnyitáshoz?

– Óriási eredmény, hogy meg tudtuk nyitni, nagyon komoly ellenállásba ütközött a szándék. Végül is érthető a helybeliek érzése, hiszen ott a magyar katona mint ellenség jelent meg. Ezért a `97-es temetőszentelést áttörésnek tartom, ám az ideit még ennél is fontosabbnak. Tudniillik megjelentek, ha nem is a legmagasabb szintet képviselő, de magas szintű orosz illetékesek, sőt egy orosz katonazenekar is, és hibátlanul eljátszotta a Himnuszt. Csak ott, kint, azt a légkört érzékelve lehetett igazán értékelni, hogy ez milyen nagy dolog. Úgy hallottam, szeptembertől lehetőség lesz rá, hogy a még élő családtagok is fölkereshessék a temetőt, repülőgép indulna ki Voronyezsbe, ahhoz közel van Rudkino. Eddig ilyesmire nem adtak engedélyt.

– Igaz, hogy ezen a szertartáson ön trombitán is játszott?

– Mind a három szolgálati ág megjelent, sőt a voronyezsi pópa is – érdekes, hogy egy háromnegyed milliós városban ő az egyetlen pópa -, így négyféle szertartás zajlott. És mivel ennek a delegációnak a létszáma nagyon szűkre szabott volt, mert egy AN-26-os géppel mentünk, ahova csak huszonketten fértünk be, zenekar már nem jöhetett velünk. Gondoltam, magammal viszem a trombitámat és a temetői szertartás végén elfújtam a magyar takarodót. Ez általában elhangzik katonai temetéseken záró akkordként. Nekem is, de azt hiszem, mindenkinek szívdobogtató érzés volt. Egyrészt az, hogy végre megfelelő egyházi szertartást kaphattak a katonák, akik hatvan éve ott nyugszanak, másrészt katonai szempontból is méltó volt a végtisztesség.

– Hogyan került a püspöki székbe?

– Az elődöm nyugdíjba vonult, és engem, mondhatnám alulról jövő kezdeményezéssel jelöltek a püspöki szolgálatra. A református és az evangélikus egyház vezetése is igent mondott rá, ugyanis a protestáns tábori lelkészi szolgálatot a két egyház közösen tartja fenn. Ez a lelkészi állományban is megmutatkozik. `98 decemberében lettem tábori püspök. Budapesten a Kálvin téri református templomban volt a beiktatásom, ezt előzte meg a tábornoki előléptetésem. Van ugyanis egy megállapodás a honvédség és az egyházak között, amely szerint a püspök tábornoki rendfokozatot visel, az esperesek ezredesit, a helyőrségi tábori lelkészek pedig őrnagyit. A tábori lelkész munkájának 90-95 százaléka a személyes lelki gondozás. Ezen a poszton azonban már előtérbe kerül a külföldiekkel való kapcsolattartás, aminek azért is örülök, mert rengeteget tudunk tanulni azoktól az országoktól, ahol nem volt ilyen hosszú, kényszerű szünet a szolgálatban. Az ötvenes évek elején, mint sok minden mást, ezt is megszüntették, bár hivatalosan 1957-ig még volt egy lelkészek nélküli püspök, aki altábornagyi rendfokozatban ott virított Rákosi oldalán a hivatalos ünnepségeken, de igazából `51-52-ben megszűnt a szolgálat. Most 16 lelkészem van, akikből egy mindig külszolgálatban tartózkodik, éppen most fog hazajönni Pristinából, augusztusban pedig egy másik lelkész megy Irakba, most felkészülésen vesz részt Táborfalván. Ezek is izgalmas és nem könnyű szolgálatok.

– Milyen az önök viszonya a katonákkal?

– A kezdet kezdetén némi gyanakodással szemléltek bennünket, elsősorban a hivatásos állomány, mert nagyon új dolog volt, hogy lelkipásztorok egyenruhában ott vannak a mindennapjaikban, de elég hamar megszokottá vált, és ahogy a statisztikát nézzük, ugrásszerűen emelkedik a felnőtt keresztelések száma. Ma már van kegyeleti szolgálat is, tehát sokszor lelkészt kérnek a temetéshez, és hála istennek, esketünk is. Olyan korosztály kerül most be a honvédséghez, amelyiknél mindenféle vallási nevelés kimaradt. Ez a mi lehetőségeinket bizonyos szempontból bővíti, sokkal többen jönnek bibliaórára, sokkal többen keresztelkednek meg és konfirmálnak – ugye a protestáns szabályok szerint, ha egy felnőtt ember keresztelkedik, az egyúttal konfirmáció is, hiszen a gyermekkeresztség esetén a keresztszülők tesznek fogadalmat, a felnőtt keresztség esetében maga a megkeresztelkedő. Az elmúlt négy évben több mint kétezer katona részesült keresztségben. Vannak kiemelkedő alkalmak is, amikor tömegesen jelentkeznek, legutóbb nagycsütörtökön volt ilyen, amikor 103 katona készült fel a keresztségre és a konfirmációra. Egy évben két-három ilyen látványos keresztelkedés van, amikor a barátokkal, rokonokkal együtt négy-ötszáz katona van jelen a templomban. Olyankor megjelenik a parancsnok is, egy katonazenekar, tehát ezek nagyon szép alkalmak, igazi katonai ünnepek is. Érdekességképp jegyzem meg, hogy vasárnapra semmit sem lehet tenni, mert a katona akkor vagy szolgálatban van, vagy hazaküldik, így minden alkalmat hétköznapra kell időzíteni.

– Ebbe a szép villába mikor költöztek át a HM-ből?

– A beiktatásom után a Honvédelmi Minisztérium hármas objektumában kaptunk hivatali helyiségeket. Mindhárom szolgálati ág, tehát a protestáns, a katolikus és az izraelita egy folyosón kapott irodákat, egyébként szép helyen, de a körülmények, hogy finoman fogalmazzak, kívánni valót hagytak maguk után. Leselejtezett bútorokkal, hiányos festéssel kezdtük meg a munkát. A katolikus testvérek ezt könnyedén megoldották, mert ők az egyik egyházi épületüket visszakapva a Szabadság térre költöztették a püspökséget, ahol méltó rezidenciát alakítottak ki, vendégszobákkal, konyhával, szép irodákkal. Nekünk ez csak két éve adatott meg, amikor a Honvédelmi Minisztérium megvette ezt a villát. Az előző helyen előfordult, hogy vendégek ültek nálam és lepottyant egy darab vakolat a plafonról, még jó, hogy nem esett senkinek a fejére. Egyszer két angol ezredessel beszélgettem, közben a hátuk mögött egy egér sétált. Végig izgultam, nehogy megforduljanak. Persze mondhattam volna, hogy ez a templom egere, de ki tudja, elég jó-e a vendég humorérzéke.

– Tábori püspökként mit tart a legfontosabb feladatának?

– Az úgynevezett generális vizitációkat – érdekes, hogy ezt az egyházban is így hívják -, tehát a személyes kapcsolattartást a helyőrségekkel, a parancsnokokkal és természetesen a tábori lelkészekkel is. Ma már nincs is olyan fontos esemény, amelyre ne hívnának meg bennünket, és ha már meghívnak, ott igyekszünk is szolgálni, mint például legutóbb, amikor a szentendrei tiszthelyettesképző felvette Kinizsi Pál nevét, vagy amikor például elbocsátanak egy külföldre utazó kontingenst, mint legutóbb Tatán, ott is ott vagyunk, ha lehetőséget kapunk, szólunk is a testvéregyházak képviselőivel együtt. Néhány hete, hogy Székesfehérváron két katolikus püspök atyával közösen végeztük annak a zászlónak a szentelését, amelyet a köztársasági elnök úr adott a szárazföldi parancsnokságnak. Túl a honvédséggel való kapcsolattartáson, fontosnak tartom a katonai jellegű civil szerveződésekkel fenntartott kapcsolatot is. Szinte napi kapcsolatom van a politikai elítéltek közösségével és a különböző katonai jellegű lovagrendekkel, mint a vitézi rend, a Szent György lovagrend vagy a Szent István lovagrend, akik rendszeresen várnak tőlünk szolgálatokat. Néha egyszerre három-négy helyre is kellene menni, ilyenkor én mindig azt a kérést teljesítem, ahol szolgálatot is kérnek. Örömmel mondom, hogy egyre nagyobb igényt látok erre. A parancsnokok azt mondják, hogy egyfajta bizalmi fórum szerepét is betöltik a tábori lelkészek. Amit a katona nem mer elmondani a parancsnokának, azzal megkeresi a tábori lelkészt. Egészen személyes ügyek, családi kérdések, de szexuális vagy szociális kérdések is előfordulnak, és természetesen vallási kérdések is. Azt hiszem, hogy a mögöttünk álló, most már majdnem tíz esztendőnek az az egyik tanulsága, hogy rájöttek, bár katonai rendfokozatunk van, azért mi lelkipásztorok vagyunk, tehát semmilyen módon nem vagyunk elöljárói a katonának, hanem pásztorai.

– Ebből a szempontból a feladatuk egy kicsit hasonlít az egykori politikai tisztek feladataira.

– Nagyon érdekes ez a vélemény. Amikor például én bemutatkoztam a Bolyain, együtt a katolikus kollégával, több helyen is megkérdezték tőlünk, némi iróniával, hogy ti vagytok az új politikai tisztek? Igyekeztünk elmondani, hogy noha van átfedés a két munka között, a mi szemléletünk, hozzáállásunk és feladatunk is egészen más.

– A magyar társadalom megosztottsága miatt vannak egyházbarát és egyházellenes kormányok. Érződik ez az önök munkájában?

– Az egyik fő nehézségünk, hogy noha törvényben van előírva, hogy „tábori lelkésznek csak lelkipásztor lehet a parancsnoka”, tehát nekünk egyedi utasítást sem adhat senki más, mégis évek óta létezik egy beosztás a minisztériumban, eleinte úgy nevezték, hogy egyházügyi titkár, most úgy, hogy vallásügyi referens. Erre a tisztségre mind a mai napig volt politikai tiszteket neveznek ki. Az az elgondolás, hogy egy egyházügyi titkár segíti a tábori lelkészi szolgálatot, még jónak is mondható, de a valóságban ezek az emberek inkább hátráltatták és hátráltatják a munkánkat. Ma már pontosan tudjuk, hogy egy-egy kérdéssel kihez kell fordulni, úgyhogy ennek az összekötőnek a személye fölöslegessé is vált. A szolgálatunk ilyen módon történő „szabályozása” nemcsak nagy nehézséget okoz, hanem törvénytelen is. Az, hogy egy külső ember kezében összpontosul minden egyházi ügy, számunkra elfogadhatatlan. További nehézséget jelent, hogy nem vagyok állományilletékes parancsnok, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy sem személyügyi, sem gazdasági jogköröm nincs, noha a felelősségem megvan, hiszen az iratokat én írom alá. A törvény szerint a tábori lelkészi szolgálat közvetlenül a honvédelmi miniszterhez tartozik. Az természetes, hogy a miniszter úr ezt a feladatot átruházza a politikai államtitkárra, akivel a kormányváltás után igen biztatóan indult a kapcsolatunk. Ennek ellenére immár háromnegyed éve nem kapok lehetőséget az államtitkár úrral való beszélgetésre. Közöttünk áll ugyanis az a bizonyos vallásügyi referens, aki sorozatosan a tényeket megmásítva, elferdítve félretájékoztatja az államtitkár urat. E nehézségek ellenére örömmel tudok beszámolni arról, hogy a Magyar Honvédség legkülönbözőbb szintjein kiválóak a kapcsolataink, szinte kivétel nélkül mindenkinek a szeretetét és bizalmát élvezzük, ezt számtalan elismerés, köszönőlevél bizonyítja, bárcsak ez lenne a helyzet a politikai vezetéssel is.