Hirdetés

–  Mióta cukorbeteg?

–  Kilenc éve. Ahogyan a könyvben is leírtam, teljesen véletlenül fedezték fel, egy rutinszűrésen. És szerencsére időben: mivel a betegség kialakulását követő harmadik hónapban már tudtam a problémáról, hamar elkezdődött a kezelésem is, így elkerültek az oly jellemző szövődmények. Azért mondom, hogy szerencsére, mert a II-es típusú cukorbetegségnek önmagában nincsenek tünetei, inkább egy állapotnak mondható. Ám ha a vérben felszaporodó cukor mennyisége stabilan fennáll, az már számos szövődményhez vezethet, és ezek láttán, utólag jönnek rá az orvosok, hogy a háttérben egy másfajta baj áll.

–  Hogyan fogadta a diagnózist?

–  A családban előttem már akadt cukorbeteg, így volt némi tudásom róla, ez mivel jár, de nyilván rögtön más fénytörést kapott a dolog, amikor magam is érintett lettem. Elsőre iszonyú sokként éltem meg az egészet, pláne mert ahogyan az átlagembernek, nekem is tele volt a fejem mindenféle, a cukorbajjal kapcsolatos pletykákkal, babonákkal. Ilyen például az a közkeletű vélekedés, miszerint ha valaki sok cukrot fogyaszt, tömi magába a csokoládét, süteményt, az biztosan cukorbeteg lesz. Én viszont, élő cáfolatként, soha nem szerettem az édességet, még a kávét, teát is világéletemben üresen ittam. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a túlzott cukorfogyasztás egyébként nem ártalmas a szervezetre, a cukorbetegség kialakulásához azonban vajmi kevés köze van. A kutatások szerint ez inkább a genetikai hajlammal és az arra ráerősítő környezeti hatásokkal függ össze.

–  Vagyis ezért fogott bele a könyv írásába, hogy a hasonló káros tévhiteket eloszlassa?

–  Ezért is. Mivel a cukorbaj világszerte népbetegség, Magyarországon a lakosság körülbelül tíz százaléka érintett valamely fajtájában, nagyon fontos, hogy ne gyártsunk vele kapcsolatban fantáziákat, és ne üljünk fel kritika és alapos utánajárás nélkül a világhálón talált vagy egyéb médiumok által közvetített félinformációknak. Ez persze minden betegségre igaz, pont úgy, mint a klímaváltozásra vagy a világvégére: a legtöbb ember semmilyen tudományos megalapozást vagy tételt nem tudna se pró, se kontra mondani, csak szajkózza, amit itt-ott felületesen olvasott vagy hallott. Ám ha hiteles forrásokra támaszkodva utánajárna a dolgoknak, rögtön kiderülne, hogy semmi nem fekete-fehér, a világ és benne a klímaügy is sokkal árnyaltabb, mint ahogyan azt Greta Thunberg nagy dühösen állítja.

–  És mi volt a másik ok?

–  Személyes jellegű. Amikor kiderül valakiről, hogy cukros, először jön a sokk, majd a gyógyszeres kezelés megkezdésével az orvosok elárasztják a beteget rengeteg információval és restrikcióval, mire kell majd figyelnie a jövőben. Mivel az ember ilyenkor retteg, pláne a szövődmények kialakulásától, egy darabig igyekszik is megfelelni ezeknek az előírásoknak. Egészen addig, amíg az orvosságok révén el nem kezdenek tartósan javulni a cukorértékei. A legtöbben ugyanis csak ezt mérik mániákusan, nagyon kevesen törődnek mondjuk a szintén rizikófaktor vérzsírszinttel. Ilyenkor pedig elkezdődik az öncsalás: ha megint jó a cukrom, miért ne ehetnék még egy szelet kenyérkét, dupla adag vacsorácskát, egy kis szelet sütikét és így tovább. Ennek általában az a vége, hogy az ember lassan visszazökken ugyan­abba az állapotba, ahol a betegség utolérte.

–  És akkor kezdődik minden elölről…

–  Pontosan. Olyan ez, mint egy folyamatos, önmagunkkal vívott háború, amelynek során egyszer azért mindenkinek el kell jutnia odáig, hogy valóban tudatosítsa magában a tényeket: a cukorbaj nem gyógyítható, csak akkor lehet valamennyire visszafordítani, lassítani, ha az ember bizonyos dolgokat valóban és élethosszig fegyelmezetten betart. A saját, megharcolt példámon keresztül e tudatosításban szeretnék másoknak is segíteni. Kerülve a káros tévhiteket, hiteles és becsületes módon.

–  A kötet első, naplójellegű része eközben mégiscsak egy kísérletet ír le, honnan tudja az olvasó, hogy ez működhet az ő esetében is?

–  Valóban, ez féléves, nagyon szigorú diéta krónikája, amelynek során azt próbáltam ki, vissza lehet-e ily módon a szervezetet állítani a betegség kialakulása pillanatában fennálló paraméterek közé. Bizonyos szempontokból nagyon jó eredményeket értem el, de például jelentős testsúlyvesztésem nem volt. Mindennek részletes leírása persze önmagában nem tenne ki egy talán irodalmilag is értékelhető művet, ezért a második részben már tágítom a horizontot, és egy gondolati-filozófiai-antropológiai séta keretében olyan, mások által is bizonyosan feltett kérdésekre keresem a választ, mint hogy miért pont én lettem beteg? Mit tettem érte? Hogyan fogadhatom el, és miként élhetek méltón ezzel a betegséggel? Hiszen minden gyógyíthatatlan kór önnön kicsinységünkre figyelmeztet, de emberi felelősségünket is számonkéri.

–  Vagyis mégsem csak a géneken múlik a dolog?

–  Olyan értelemben nem, hogy az életmódunk, a környezetünk belobbanthatja a bennünk lévő hajlamot. Például ha valaki tele van kudarcélménnyel, frusztrációval, akkor természetesen elkezd kompenzálni: iszik, drogozik vagy, bár erről keveset beszélnek, ételfüggő lesz. Ha vicces akarnék lenni, azt is mondhatnám: az lesz a jó felnőtt cukorbeteg, akiből nem lett jó alkoholista vagy drogos. Nyilván ez utóbbi két függőség a társadalomra nézve sokkal veszélyesebb, míg az ételfüggőséggel „csak” magunknak okozunk jóvátehetetlen károkat. Miközben nem biztos, hogy jó, ha az életünk csak arról szól, mit együnk.

Erre csak rátesz egy lapáttal, hogy manapság az összes bulvárlap tele van receptekkel, a televíziókban főműsoridőben futnak a főzős műsorok, és a séfek az új rocksztárok. Talán ez egy, a kommunizmus után kioldódott reflex Kelet-Európában: végre bőség van, hát zabáljunk, amennyit csak tudunk. Természetesen nem magával az evéssel van baj, hanem ha az ételt boldogságpótléknak használjuk, miközben a napjaink nagy részét képernyők előtt ülve töltjük: már a boltig sem kell elmenni a tescós tejért, hiszen minden házhoz rendelhető, a legtöbb ember nem mozog semmit. Sajnos fokozottan igaz ez a legfiatalabb, telefonnal a kezében felnövő generációk tagjaira, akikből aztán rengeteg jó cukorbeteg lesz tíz-húsz-harminc év múlva. Ezen ugyanakkor kár keseregni, inkább azt kell velük megértetni, hogy a döntés mindenkinek a sajátja: szembenéz a problémáival, és változtat, vagy belesüpped a semmibe, és olyan úton indul el, amelyik nem viszi sehova. Annál is inkább, mert a cukorbetegség esetében sokkal bizonyítottabbnak látom az összefüggést a mentális állapot és a kór kialakulása közt, mint például a ráknál.

–  Ön mivel nézett szembe a kilenc év alatt?

–  Azzal, hogy természetesen az én betegségem sem ok nélkül alakult ki. Annak idején, családi mintára orvosnak készültem, aztán beköltözött az életembe az irodalom és a költészet, amely téren szerénytelenség nélkül sikeres lettem, úgy is, mint alkotó, és úgy is, mint újságíró-szerkesztő. Egy idő után mégis meggyőztem magam a biztos polgári foglalkozás szükségességéről, s afféle rokon szakmaként 2009-ben beálltam magyar irodalom szakos tanárnak Gyergyóalfaluba. Óriási elhatározással belevetettem magam a munkába és a családfenntartásba, akkoriban született az első fiam. Az anyagi gondok azonban hamar letörték a lelkesedésemet. Soha nem voltam nagyravágyó, nem akartam se Mercedest, se palotát, csak kemény munkával békés kispolgári módon megélni. Ám ahogy teltek a hetek-hónapok, egyre jobban elkeseredtem, mert azt láttam: ha nem volnának a szüleink, barátaink, szó szerint éhen halnánk az albérletünkben. A bizonytalanság mind jobban érlelte bennem a szorongást, életellenes érzést, hogy akkor meg mi a francért csinálom ezt az egészet? Miért kellett annyit tanulni, dolgozni? Egyáltalán én voltam, vagyok a hülye, hogy hittem abban, hogy ha az ember becsülettel végzi a dolgát, annak lesz eredménye is? Ki akartam lépni ebből a helyzetből, de nem tudtam, hogyan, miközben benne maradni sem volt kedvem a román állam által adott szánalmas fizetésért. Nem csoda, hogy ebben a helyzetben robbant a szervezetem. Szinte egyszerre derült ki, hogy a feleségem újra várandós és hogy cukorbeteg vagyok: innen kellett valahogy felállnom.

–  Ezt tartott kilenc évig? Hiszen a könyve első bejegyzése csak jóval később, 2018. december 2-án íródott.

–  Inkább a mélypont eléréséig kellett ennyi idő, ahhoz, hogy kijárva a fenti életiskolákat, végre kimondjam: nekem is van felelősségem ebben az egészben, és vagy beledöglök a cukorbetegségbe, vagy változtatok a hozzáállásomon. Ez a könyv lett az én kegyetlen szembenézésem önmagammal, most elvileg az építkezés jön. Tudom, hogy lehetséges, mert láttam rá példákat, de ezt az utat személyesen még én sem ismerem.

–  Közben, talán ennek az útnak a részeként is, a tanítással felhagyott, és a magyar Pen Club könyvkiadójának főszerkesztője, valamint az Előretolt Helyőrség internetes honlapjának szerkesztője lett. A 2010-es évek derekán három verseskötete is megjelent, az utolsó 2017-ben; a költőt kiszorította a prózaíró?

–  Egyáltalán nem. A költészet nem úgy működik, hogy az ember tudatosan hol elkezdi, hol abbahagyja. Költőnek lenni életforma, a Cukor.baj pedig egyszerűen egy különleges napló, amelyben közös utazásra, életről-halálról való gondolkodásra hívom a gyakorló és a potenciális cukorbetegeket, sőt, azokat is, akik sosem lesznek érintettek. A két dolog pedig remekül megfér bennem egymás mellett.