Az egyik legnépszerűbb magyar szerelmi komédia Veszprémben
Dicshimnusz az olasz életérzéshez
Képzeljük el, hogy egy hazai vígjáték egyrészt a korábban írott, klasszikus komédiák csaknem tökéletes megidézése, másrészt nosztalgikus utazás Olaszország félmúltjába, harmadrészt – problémafelvetése, témakezelése, valamint az olasz könnyűzene legnépszerűbb sikerszámaira írott dalszövegei miatt – olyan, mint egy sláger: dicshimnusz Olaszországhoz, az olasz temperamentumhoz és életérzéshez. Hogy ez már sok a jóból, ilyen magyar komédia nem létezik? Dehogynem! Anconai szerelmesek a címe, és tökéletes választás a nyáresti kikapcsolódáshoz.
Az 1997-es premierje óta eltelt bő negyedszázadban az Anconai szerelmesek az egyik leggyakrabban játszott magyar komédia lett: a Radnótiban tartott ősbemutatója után több fővárosi és még több vidéki teátrum is műsorára tűzte. Jelenleg a Veszprémi Petőfi Színház repertoárján szerepel, Forgács Péter rendezésében.
A Vajda Katalin író és Fábri Péter dalszövegíró nevével fémjelzett darab az 1960-as évek végén játszódik, az Adriai-tenger partján fekvő olasz kikötővárosban, Anconában. Don Nicomaco korosodó szoknyavadász és egyben a település leggazdagabb polgára két fontos ügyben szeretne itt eredményt elérni.
Az egyik: meg akarja hódítani a Viktória nevű magyar lányt, aki a városka főterén található panzióban lakik, és gyakorlatilag egy szót sem tud olaszul. A másik: szeretné férjhez adni leányát, a beszédhibás, enyhén dadogó Luciát Giovannihoz. A fiatalember ugyan pocsék kávét főz, és nincs különösebb érzéke ahhoz, hogy lenyűgözze a vendégeit, viszont elmondhatja magáról, hogy egy, szintén a főtéren található cukrászda tulajdonosa.
Csakhogy a donnak nincs könnyű dolga: Viktória tudomást sem vesz a közeledési kísérleteiről, hiszen a szerelmét – továbbá születendő gyermeke apját – keresi, akit néhány héttel ezelőtt ismert meg odahaza, Debrecenben. Ám egy együtt töltött szerelmes hét után nyoma veszett: az olasz pernahajder vélhetőleg visszatért a hazájába. Így Viktóriának nem maradt más választása, mint utánautazni és megpróbálni megtalálni.
Ami pedig Luciát illeti, hallani sem akar az apja által kiszemelt Giovanniról, hiszen – kell-e mondanunk? – mást szeret. Amúgy a férjjelölt sem érez különösebb vonzalmat a lány iránt: elsősorban azért venné el, mert Don Nicomaco komolyabb összeget helyezett kilátásba erre az esetre, hozomány gyanánt, s Giovanni abból a pénzből szeretné megnyitni az éttermét, amiről már régóta ábrándozik.
Már ez az alaphelyzet is elegendő volna ahhoz, hogy egy titkokban, fortélyokban és szerelmi vetélkedésben gazdag, vérbő humorú vígjáték kerekedjen belőle, csakhogy kisvártatva színre lép még két fontos szereplő: egy szerelmi csalódását ki nem hevert, ezért az alkoholhoz menekülő legény, Lucrezio, valamint egy Rómából érkező fiatal lány, Drusilla is. Érkezésük természetesen nem marad következmények nélkül, így a don kisvártatva rádöbben: legalább egy ponton változtatnia kell a tervein.
Az Anconai szerelmesek egyfelől irodalmi mimikri. Túlburjánzó cselekménye a Goldoni-féle olasz komédiákat idézi, de persze némi Shakespeare-hatás is érződik rajta: a veronai szerelmesek történetét elmesélő Rómeó és Júliára, valamint a Hamletre tett utalások nyilvánvalóak. Az olyan „hozzávalók” láttán, mint az egymástól gyerekkorukban elszakadt testvérek története vagy a környezete félrevezetése végett férfiruhát öltő lány megtévesztő manővere, nem nehéz rájönni, hogy az alkotók egyéb klasszikus színművek eszköztárából is kölcsönöztek.
A darab másfelől útikalauz is: olyan Olaszországba vezeti el a nézőt, amely bizonyos részleteiben hasonlít a valóságosra – közelebbről az 1960-as évek végire –, ám összességében sosem létezett: ahhoz túlságosan idilli. Ez az Olaszország tulajdonképpen Meseország egyfajta modernizált, mediterrán változata, ahol a szívnek nem lehet parancsolni, ahol az érzések hatalma erősebb a pénzénél, ahol az összegubancolódott szálak a végére kibogozódnak, és ahol mindenki egymásra talál, akinek egymásra kell találnia.
És mert az Anconai szerelmesek által sugárzott olasz életérzés legfőbb hordozói, hirdetői az olasz slágerek, a darab jó néhányat tartalmaz közülük. A legnagyobbakat – Ché sará; Felicitá; Mamma Maria; Quando, quando, quando; Volare – az is egykettőre felismeri, aki nem érdeklődik különösebben a könnyűzene iránt.
Már csak azért is, mert e dalok közül nem egynek, nem kettőnek magyar változata is van (hogy csak egy példát említsünk: Kovács Kati Mit remélsz?-e [1971] a szintén 1971-es Ché sarán alapul), így ha nem az eredeti, hát a hazai verzió kezd motoszkálni a befogadó memóriájában. Persze, az Anconai szerelmesek előadása során elhangzó magyar nyelvű számok szövege független a különféle feldolgozásokéitól: célirányosan e darabhoz íródtak, tehát a szereplők érzéseinek adnak hangot, a cselekményhez illeszkedve.
A komédia szerepeit könnyű volna túljátszani, dalait érzelgősen énekelni. De a Veszprémi Petőfi Színház színészei mind a ripacskodástól, mind a giccses, hatásvadász előadásmódtól távol tartják magukat, s ez nagyban növeli az előadás élvezeti értékét.
Keresztes Gábor Don Nicomacója egyszerre fifikás és ostoba, fensőbbséges és közvetlen, s helyenként még kissé közönséges is. E karaktert elnézve nem nehéz elképzelni, hogy az évek súlyát érezni kezdő, öregedő amorózó annak idején nemcsak a városka rendre célt érő nőfalója volt, de a helyi maffiózó is.
Giovanni karaktere részben ellenpontozza ezt az alakot: Vaszkó Bence alakításában a figura kezdetben kissé kétbalkezesnek, ám nagyon is haszonlesőnek tűnik, hogy aztán magára találjon, és maximális önbizalommal jelentse ki magáról: „Nem matyó! Macsó!”
A szerelmét kereső Viktória csak látszatra elveszett és tanácstalan, a kellő pillanatokban nagyon is határozott és céltudatos, legalábbis így jeleníti meg Hirschl Laura – például akkor, amikor ismételten felszólítja a dont, hogy ne rángassa már a menyasszonyi ruháját.
Taba Dorottya Lúcia kedves, játékos, ugyanakkor megtévesztő viselkedésre kapható, az apja akaratával szembefordulni kész teremtéssé formálja Don Nicomacó gyerekét, Luciát. A legemlékezetesebb benyomást azonban a Drusillát játszó Szederjesi Teodóra kelti: alakítását elnézve a néző könnyen elhiszi, mennyire megtörte a kedvese elvesztése, mennyire ragaszkodik a testvéréhez, ahogy azt is, hogy nem lesz gond azzal, hogy „maszkulárisan regenerálja” szíve választottját.
Az alkotók talán csak a panzió idős tulajdonosnője, Agnese alakjának nem szenteltek kellő figyelmet: valamennyi karakter közül egyedül ő marad hoppon, ráadásul minden különösebb ok nélkül – Módri Györgyi azonban kellő méltósággal és öniróniával jeleníti meg, s ezzel emlékezetesebbé teszi a figurát, mint amilyen a szövegkönyvben olvasható sorai vagy a cselekményben betöltött szerepe alapján lenne.
Megtekintése után bizonyára lesznek olyanok, akik úgy vélekednek majd a darabról: csak egy limonádé. És ez a komédia csakugyan olyan, mint egy kellő odafigyeléssel elkészített, tökéletesen ízesített, gusztusosan tálalt ital, ha nem is feltétlenül limonádé, de – az olasz tematikánál maradva – egy könnyű limoncello. Frissítő hatása garantált, így kapóra jön egy-egy kánikulai délutánon vagy fülledt nyári estén.
Vagyis: az Anconai szerelmesek profi szórakoztatás, nem vitás!
