Elindult egy lassú változás az elmúlt évtizedek fogyasztásközpontú világában. Lassan, de teret nyer az ökoszemlélet, a környezettudatosság, s ezzel párhuzamosan egyre keresettebbek a kézműves termékek, van ugyanis egy szélesedő réteg, amelyik nem elégszik meg az üres esztétikummal: értékeli és igényli az ősi néphagyomány motívumait, a történelmi korok formavilágát a tárgy- és öltözködéskultúrában is. A jelenség azonban kétarcú.

A kis alkotóműhelyek iparművészei, akik igyekeznek a múlt értékeit átmenteni a XXI. századba, minőségi munkákban ötvözve a hagyományt és a funkcionalitást, egyelőre vegetálnak az ágazatnak nyújtott állami segítség híján. Az évtizedek óta a pályán alkotó művészek és a fiatal tehetségek is úgy látják, e területen megint csak bebizonyosodott, hogy nem tudunk élni a nemzeti hagyományaink adta lehetőségekkel.

Magyar karakter

Hazánkban a hagyományos nemzeti viselet a történelem viharai során a nemzeti ellenállás megnyilvánulási formájává vált. S bár eredete a reneszánsz előtti kor homályába vész, azt tudni, hogy a magyar arisztokrácia és a köznép már a XVI. században viselt zsinóros, paszományos öltözetet. Az elbukott ’48-as szabadságharc után pedig gyorsan terjedt a magyar viselet.

– A XIX. század eleji Magyarországon a keleti származástudat került a szellemi élet középpontjába, melyet az előkerült krónikák s a nemzeti lelkesedés is erősített – vázolja a nemzeti viselet történetét Tompos Lilla művészettörténész, a Magyar Nemzeti Múzeum Textiltárának vezetője. – Sokan a távol- és közel-keleti mintakincsben találták meg a magyar művészet formai gyökereit, ez hatott az öltözékek motívumaira, anyagaira is. A díszöltözet megkomponálásának másik forrása pedig a népművészet volt. Míg a női díszruha inkább követte – nem csak anyagában, sziluettjében is – a XIX. század gyorsan változó nyugati divatját, addig a történelmi személyiségekről elnevezett férfi ruhadarabok, az atilla és a kazinci időtállóbbnak bizonyult. Ezek a korábbi korok férfi díszöltözetét vették alapul, felhasználva a XVI–XVII. századi formákat és megoldásmódokat. A ’48-as szabadságharc bukása után pár év alatt megjelentek nemcsak az elit, hanem a kisnemesek és a polgárok ruhatárában is, s a magyar viselet egyértelműen a passzív ellenállás kifejezőeszközévé vált. A díszmagyar elnevezés azonban csak a XIX. század második felétől jelenik meg a forrásokban.

A díszmagyar XX. századi történetében volt a legnagyobb hatással a társadalomra. 1933-ban ugyanis Ferenczy Ferenc belügyminisztériumi titkár a Magyaros Öltözködési Mozgalom Országos Bizottságának vezetőjeként pályázatot írt ki a magyaros férfi ruha tervezésére azzal a céllal, hogy a díszmagyar helyett korszerűbb díszruhát hozzanak létre. Így született meg a XIX. századi magyar öltözettől kölcsönzött szabásmóddal a zsinórzattal díszített, fekete, polgári öltöny, a bocskai.

– A kiírás a történelmi népviseleti formákat és díszítéseket egyeztette az akkori divattal, s ez nagy hatással volt a hölgyek öltözködésére is: a nemzeti viselet reneszánsza bontakozott ki ebben az időszakban. E versenyen olyan iparművészek indultak, mint Fábián Gyula vagy Farnadi Ilona. A legismertebb tervező Zsindelyné Tüdős Klára, az Operaház jelmeztervezője volt, akinek a Corvin Áruházban nyílt Pántlika szalonjában elsősorban a történeti ruhák ihlette díszmagyarokat lehetett megvásárolni – magyarázza Tompos Lilla.

A világháború után, a pártállami diktatúrában száműzték a nemzeti motívumokat, a népművészet egyes elemeit pedig giccses, sematikus módon használta fel propagandájában az államhatalom. Mikor azonban a ’70-es években a táncházmozgalom felfedezte Erdélyt, a magyar népviselet új értelmet kapott. A parasztingek, bujkák, tarisznyák divatba jöttek a városi viselettel párosítva, s az esztétikai funkción túl ez jele volt a nemzeti identitás megerősödésének – még akkor is, ha leginkább a táncházas szubkultúrára volt jellemző. A nemzeti identitás jelképévé vált viseletek, a bocskai vagy az atilla azonban a köztudatból száműzve továbbra is arra várt, hogy rehabilitálja az utókor.

Tulipán és gránátalma

A rendszerváltáskor eljött ez az idő. Hampel Katalin fordult elsőként a történelmi korok felé, hogy ihletet merítsen a magyaros viselet modern változatához. Ma Váci utcai szalonja fogalom.

– A reformkor díszítőelemeit felhasználva hordható, divatos formában szabjuk a hagyományoknak megfelelő ruháinkat. Az elmúlt háromszáz évben kikristályosodott díszítőelemeket, a zsinórozást, a különböző motívumokat, a paszományokat – ezek arany-, ezüst- vagy selyemszálakból készített szalagok, zsinórok – eredeti formában jelenítjük meg a ruhán: felhasználunk valódi, muzeális értékű hímzéseket, csipkéket, sőt, egész ruhadarabokat is a modellekhez – magyarázza Hampel Katalin, aki igyekszik hagyományos technikákkal és szerszámokkal dolgozó kézművesektől beszerezni e díszítéseket.

Tóth János paszománykészítő mester is nekik dolgozik. Több száz éves családi vállalkozást működtet, ő még tudja, hogy egy ruhára csak páratlan számú paszományt lehet varrni. E díszítmény elkészítése rendkívül időigényes, s éppen olyan értékes, mint egy ékszer. Hampel Katalin ruhái szervesen illeszkednek a Tüdős Klára által meghonosított öltözéktervezői hagyományhoz, nem csoda hát, ha e remekműnek is beillő darabokat archiválja az Iparművészeti Múzeum.

– A bajorok, az osztrákok, a skótok büszkén hordják nemzeti viseletüket. Hogy nálunk miért nem terjed el méltó módon, annak több oka lehet: az ötven év pártállami diktatúra, illetve az a magyar sajátosság, hogy a nemzeti viselet az arisztokráciától származik, míg például az osztrákoké a parasztságtól terjedt el a császári udvarig. Az lenne ideális, ha minden család ruhatárában lenne egy díszmagyar, amelyet ünnepi alkalmakra hordhatnának – mondja Hampel Katalin, aki akkor lenne a legboldogabb, ha a magyar stílus elterjedne a hétköznapi öltözködéskultúra szintjén is.

Az pedig, hogy a tradicionális formák, motívumkincsek megjelennek a divatban, egyáltalán nem szokatlan dolog. Idén tavasszal Karl Lagerfeld, Oscar de la Renta és Louis Vutton is a bajor tradicionális női viselet, a dirndl színvilágát, motívumait komponálta ruháiba. Renato Balestra olasz divattervező több évadon át használt kalocsai mintákat, Yves-Saint Laurent pedig öt-hat éve a XIX. századi magyar viseletből kölcsönözte a kreációi puff os, szalagos ujját. Itthon azonban a tervezők nagy része ódzkodik attól, hogy magyaros motívumokhoz nyúljon, persze akadnak kivételek – a Use Unused fiatal tervezőinek első kollekciója például magyaros ihletésű ruhákkal startolt, de nem ez a jellemző.

Van azonban az iparművészeknek egy olyan csoportja, amely évtizedek óta azon dolgozik, hogy a divatban végre a helyére kerüljön a magyaros karakter. Közéjük tartozik Tankó Judit. A textiltervező nem most kezdte a szakmát, dolgozott többek közt a Pierre Cardin, a Ted Lapidus, a Guy Laroche, az Alain Delon, az Yves-Saint Laurent cégek adaptáló és önálló tervezőjeként, a haute-couture tervezés mellett pedig foglalkozott formaruhákkal is. Tagja a Tradíció Iparművész Csoportnak, akik a Kárpát-medencei motívumkincsből merítenek az öltözék megalkotásakor, korszerű módon értelmezve a hagyományt. A csoport rendezett már kiállítást Japántól Párizsig, ám szereplésük itthon szinte teljesen visszhangtalan maradt.

– Rendkívül gazdag a Kárpát-medencei ruházat, a legvékonyabb pamutvászontól a kenderig, a bőrtől a gyapjúig, szőrmékig a legváltozatosabb anyagokat használja. Nincs ilyen gazdag népviseleti hagyomány, mint a miénk – mondja Tankó Judit. – De a szalonokba, műhelyekbe kevesen tévednek be, nincsenek meg azok a terek, ahol a kínálat találkozhatna a kereslettel, pedig lenne igény a magyaros karakterű ruhákra: megoldás lehetne, ha szerveződnének olyan boltok, ahol ezen iparművész-tervezők termékeit árusítanák.

Tankó Judit a nagy divatcégeknél szerzett tapasztalatai alapján úgy véli, e ruhákra a nemzetközi piacon is lenne igény, de nem úgy, hogy az anyagra rádobnak egy kalocsai rózsamotívumot.

– Szerkezetében kell megmutatni ezt az örökséget, egységben a változatos anyagfelhasználással. Erre kell ráépíteni egy olyan kollekciót, amely minőségében is megfelelő, és ebben a magyar államnak részt kell vállalnia. Kelet-Európában, például Litvániában, Lengyelországban is él és fejlődik a konfekcióipar, mert a nemzeti program keretén belül komoly fejlesztési pénzeket kaptak. Magyarországnak nincs textilipara, bezárt az utolsó textilgyár is, így csak merész álomnak tűnik a hazai ruhaipar fejlesztése – teszi hozzá Tankó Judit.

A hétköznap is hordható, tradicionális motívumokban, formákban gondolkodó, ám kifejezetten modern és fiatalos iparművészetet szerencsére egyre többen a magukénak érzik. MEYKE, vagyis Molnár-Madarász Melinda például a nagy néprajzi tájegységek, mint Kalotaszeg vagy Kalocsa díszítményeit értelmezi újra ruháin, Takács M. Zsuzsa pedig a honfoglalás-korabeli leletanyagokról olvasva döbbent rá, hogy a magyarság érintetlen, ősi mintakincsét vissza kell csempészni a hétköznapok öltözködési kultúrájába.

– A Szent Korona motívumaival kezdtem el foglalkozni, s amikor kezembe került néhány könyv a honfoglalás korabeli emlékekről, akkor döbbentem rá, milyen gyönyörű leletanyagok vannak. Az Árpád kori motívumok egy-egy részletét gondoltam tovább: a ruhákra nem zsinóros díszítést, paszományt akartam tenni, hanem hímzett, rátétes díszítéseket. Rájöttem arra, hogy a gombok önmagukban is lehetnek egy öltözék karakteres díszítményei, mint ahogy minden egyes apró kellék együtt él a ruhával. Ugyanakkor beemeltem a kollekcióba egy méltatlanul háttérbe szorított ruhadarabot, a mellényt: a nőies, férfi as formákat is előnyösen kiemeli, emellett jól variálható más ruhadarabokkal – mondja Takács M. Zsuzsa, aki vissza szeretné hozni a hétköznapokba az ízében, hangulatában is magyaros karaktert. – Persze az aktuális trendek is hatnak a tervezőre. A színek, a hangulat, az anyagválasztás mind jelent bizonyos kötöttségeket, mégis azok számára készülnek a ruháim, akik úgy érzik, nem csak az uniformizált, nemzetközi, aktuális divattrendeket akarják követni, hanem egy örök divatot is felvállalnak.

Egyre többen keresik az ehhez hasonló stílusú ruhákat, ami azt mutatja, az igénytelen áruk dömpingjével szemben van igény a nívós és hangsúlyosan nemzeti karakterű iparművészetre, legyen szó ruhákról, vagy a minket körülvevő tárgykultúráról.

Az utolsó papucsos

A nemzeti hagyományok másik továbbéltetője a népművészet. Többek közt a Mesterségek Ünnepén, az Országos Táncháztalálkozón, a Vörösmarty téri karácsonyi és húsvéti kirakodóvásáron, a szentendrei skanzen sokadalmaiban árulják portékáikat a magyar tradíciókat őrző kézművesek. A budapesti Vörösmarty téri karácsonyi vásár előkelő turisztikai minősítése – Európa első tíz ilyen jellegű rendezvénye közt tartják számon – jól jelzi, hogy kézműves hagyományaink milyen elismertek.

Bár néhány szakmában e mesterek száma csökken megélhetési nehézségeik miatt. Alig néhányan művelik például a paszománykészítést, az utolsó szegedi papucsos pedig már a nyolcvanadik évét tapossa, a néptánccsoportok kivételével nincs számottevő érdeklődés a termékei iránt. Talán e folyamaton változtathat az, hogy a szakképzési rendszerben szerepelnek a népi kézműves szakmák, fiatalok és felnőttek is elsajátíthatják a népi kézművesség fortélyait. Évtizedek óta létezik a Népművészet Ifjú Mestere cím, amit azok a fiatalok nyernek el, akik önálló tervezői vénával alkotnak, tökéletesen elsajátítva egy-egy népi kézműves szakmát. Ebben a díjban évente nyolc-tíz fő részesül. A Népművészet Mestere díjat viszont hagyományőrzők kapják, s e cím adományozásával a világon elsőként tettünk lépéseket a népi kismesterségek helyben való továbbéltetéséért. A helyzet azonban korántsem idilli.

– Egy külföldi magyar kulturális évadra a legritkábban hívják a magyar népművészet képviselőit – mondja Beszprémy Katalin, a Hagyományok Háza Népművészeti Módszertani Műhelyének vezetője. Szerinte azonban nem csak a kultúra reprezentációja problémás, a bajok az alapoknál kezdődnek. – A népi kézművesség egyelőre nem kerülhetett be a művészeti iskolák tevékenységébe egy rossz rendelkezés miatt: ezekben ugyanis a művésztanári képzettséget írják elő a pedagógusoknak, viszont a népművészetet ilyen magas szinten sehol sem oktatják. A zeneművészeti egyetemen létezik népzenetanszék, a Táncművészeti Főiskolán is tanulnak a hallgatók néptáncot, a magyar népi iparművészet azonban nem találtatott érdemesnek arra, hogy a felsőfokú oktatásba integrálják – mondja Beszprémy Katalin.

De bajban vannak a szakképző és felzárkóztató iskolák is – ez utóbbiban a népművészeten keresztül adnak esélyt a kallódó fiataloknak a társadalomba való visszailleszkedésre. A jelenleg népi kézművességet tanító intézmények, alapítványok nagy része az elmúlt években már nem tudott lépést tartani a szakmunkásképzők megalomán struktúrájával. A népművészet, mint alkalmazott pedagógiai módszer ugyanis csak kis csoportokban működik. A szakmunkásképzés területén kötelezően előírt Területi Szakképzési Integrált Központok alsó korlátja ezerkétszáz fő, így a kis iskolák nem találják a helyüket a financiális struktúrában sem – sorolja az elhibázott kultúrpolitikai problémákat Beszprémy Katalin. – Hiányzik a szép, ízléses népművészeti tárgyakat értékesítő, helységbérlettel vagy egyéb módon támogatott boltok hálózata, amit Európa-szerte megtalálunk. Az országimázs szempontjából is fontos lenne az igényes tárgykultúra. A turisták kedvelt célpontjain, a budai Várban vagy Szentendrén ordító giccsözönnel találja szembe magát az ember, miközben több száz kiváló alkotó tevékenykedik. Létezik egy rendelet, hogy közterületen csak zsűrizett tárgyakat lehet árusítani, ezt azonban senki nem tartja be, és nem is ellenőrzik.

– Magát a zsűrizést a Hagyományok Háza végzi: a népi iparművész címet csak azok a kézművesek nyerhetik el, akiknek a termékei megfelelnek a szigorú szempontoknak. Ezek közül az egyik legfontosabb a tárgyak stílustisztasága, vagyis az iparművész ne alkalmazza például a dunántúli formán a tiszántúli motívumokat – magyarázza a szakember. Persze a hagyományhűségen nem azt értik, hogy a népi kultúrát lemásolva porosodó tárgyak készüljenek, hanem azt, hogy új funkciót találjanak az újragondolt kézműves termékeknek a modern lakás- és öltözködéskultúrában. A cél a funkció, a forma és a díszítmény összhangja – a többi már a vásárlókon, no meg a tudatos kultúrpolitikán múlik.

Szentei Anna