– Hogyan nőtt föl?

– Édesanyám és az ő családja nevelt föl, édesapám még születésem előtt eltűnt a háború viharában. A családon belül legmeghatározóbb egyéniség számomra jogász nagyapám volt, aki a későbbi zűrösebb időkben kitanult mindenféle szakmát, hogy el tudja tartani a szeretteit. Édesanyám és a húga a háború alatt vöröskeresztes ápolónők voltak. Mindjárt a világégés után a családot két csapás is érte. Az egyik, hogy én háromévesen, 1946-ban beleestem az utolsó magyarországi torokgyíkjárványba. A Szent László kórházban vészeltem át, ahol reggelenként kisgyerekek holttesteinek tucatjai voltak kitéve a folyosóra, akik éjszaka meghaltak. Nekem szerencsém volt, túléltem, de a gégém szinte minden része tönkrement. Attól kezdve nem tudtam beszélni. Ott álltam háromévesen roncsként. Édesanyám természetesen nem tudott ebbe belenyugodni. Végigjárta a kor híres gégészprofesszorait, de egyik sem tudott ötletet adni, mit lehetne kezdeni egy hároméves beszédképtelen gyerekkel. Ekkor valamelyik ismerősünk javasolt egy híres bécsi orvost. Kapcsolatba is léptünk vele, de akkor már 1948-at írtunk, a kommunista diktatúra lényegében kiépült, nem lehetett kimenni az országból, főleg nem Nyugat felé. Embercsempészek szállították át a határon az erre vállalkozókat borsos árért, elég nagy emberveszteséggel, mert ugye sokakat elkaptak, néha még a határ előtt. Édesanyám is jelentkezett egy ilyen csoportba, de mielőtt elindult volna, 1948. november közepén egyszer csak csengettek. Két bőrkabátos ávós állt az ajtóban, és édesanyámat a húgával együtt elvitték. Húga, aki nem volt érintett, szerencsésen megúszta, és másnap vagy harmadnap hazajött. Tőle tudjuk, hogy az Andrássy út 60-ba vitték őket, onnan engedték el későbbi nevelőanyámat. Édesanyámról egy hét múlva kaptunk értesítést, hogy meghalt. Agyonverték. A holttestet ugyan kiadták a családnak, de zárt koporsóban írták elő a temetést, nem láthattuk a tetemet. Viszont a temetői alkalmazott utólag elmesélhetett valamit későbbi nevelőanyámnak, aki ezt soha nem merte elmondani nekem. 1988-ban halt meg, tehát a rendszerváltozás küszöbén, mikor még nem jöttek el azok az idők, hogy akár családon belül is el merjenek mesélni ilyen titkokat az emberek. De azt tudom, hogy az a temetői alkalmazott édesanyám kontyában – szép nagy haja volt – talált egy kis csomóra kötött zsebkendőt elrejtve. Ebben a jegygyűrűje volt, és egy parányi kis papírfecni, amire föl volt írva a vele együtt raboskodó tíz-egynéhány személynek a neve. Ez a fecni ma is megvan. Így lettem teljesen árva.

– Beszélni sem tudott. Hogyan végezte az iskoláit?

– Kezdetben magántanulóként. Nevelőanyám, aki keresztanyám is volt, vállalta a tanítói szerepet mellettem. Negyedik osztályos koromban lettem rendes tanuló, és mindig csak írásban feleltem. Első osztályfőnöknőm, akire csak hálával és szeretettel tudok gondolni, annak a Földényi Jánosnak a volt felesége, aki a Magyar Rádió kórusát vezette hosszú éveken át. Hozzá kötődik egy élményem 1953-ból, amely a kort is jól jellemzi. Akkor voltam negyedikes, Sztálin haldoklott, a rádióban óránként olvastak fel közleményt az egészségi állapotáról. Egyik osztálytársam, még ma is emlékszem a nevére, Drukker Dezső hazafelé megkérdezte, fogok-e sírni, ha Sztálin elvtárs meghal. Jellemző az ötvenes évekre, hogy egy tíz éves gyerek nem azt kérdezi, milyen gombfocicsapatod van, hanem ilyesmit. Én ráztam a fejemet, hogy nem fogok – mert ugye beszélni még nem tudtam. Már ment is a feljelentés. Másnap reggel Földényiné halálsápadtan hívott ki az osztályból a folyosóra, és a lelkemre kötötte, nehogy még egyszer ilyesmit mondjak. Emlékezetes az az év számomra azért is, mert akkor halt meg nagyapám rákban. Sokat szenvedett.

– Milyen volt a viszonyuk?

– Ő tanított engem az irodalom szeretetére, a vallásra, viselkedési szabályokra, a kézügyességemet ő fejlesztgette. Pályaválasztásomat is neki köszönhetem. Még élt, mikor a kis AEG törpe szuper rádió, amin ő a Szabad Európát meg Amerika Hangját hallgatta, veszélyeztetve ezzel az egész család biztonságát, elromlott. Kijött egy ismerősünk megjavítani, és mikor megláttam szétszedve, ahogy az asztalon hevert a millió alkatrész, elhatároztam, hogy villamosmérnök leszek. Így is lett. Ennek a választásnak köszönhetem, hogy egy életen át boldog ember voltam. Nem undorral mentem be a munkahelyemre, hanem örömmel nap mint nap, és alig vettem észre, hogy a munkaidő véget ért. Ugyan vezeték nélküli távközlés szakon végeztem, de telefóniával foglalkoztam egész életemben. A rendszerváltozástól egy magáncégnél, amelyet a munkatársaim hoztak létre, és ahonnan hatvanéves koromban botrányos körülmények között kirúgtak.

– Mit jelent az, hogy botrányos körülmények között?

– Jó, elmondom, hadd legyen egy emlék az utókornak. 2003. július eleje volt, akkor szerveződött valami tüntetés, mert egyéves évfordulója volt annak, hogy a választási csalások miatt tüntetők lezárták Pesten az Erzsébet hidat. Azzal kapcsolatos papírt másoltam bent, és benne felejtettem az eredetit a másológépben. Perceken belül nyílik az ajtó, az ügyvezető igazgató, aki tulajdonosa is volt a cégnek, áthív az irodájába, és kérdezi, mi ez. Elmondtam neki, erre azt mondta, azonnal szedjem össze a motyómat, és takarodjak.

– Mikor nyerte vissza a beszédkészségét?

– Az érettségi előtt pár hónappal. Körülbelül fél év különbséggel kétszer műtöttek meg, hadd mondjam el a nevét, prof. dr. Réthy Aurél professzor, aki akkor már hetvenhat éves volt. Nem tévedek. A második műtét után úgy szálltam le a műtőasztalról, hogy mondjuk a mainál picit rekedtebb hangon, de beszéltem. Ezt a világ nyolcadik csodájának tekintem, nem is tudom, hogyan fabrikált össze nekem a tanár úr egy működőképes gégét szinte a semmiből. Mondhatom, hogy újjászülettem. Már szóban érettségiztem, szóban végeztem el a Műegyetemet, amit aztán megfejeltem egy digitális elektronikai szakmérnöki végzettséggel. Ennek köszönhetem, hogy rendes életet tudtam élni. Egyébként Réthy professzor úr a Horthy-rendszerben zsidó ember létére titkos tanácsos volt egészségügyi vonalon. Ennyit Horthy állítólagos antiszemitizmusáról.

– Miért hozta létre a Horthy Miklós Társaságot, és mostanra az átlag művelt embernél nyilván több ismeret birtokában hogyan látja az ő személyét?

– Megvallom őszintén, hogy a kormányzóról igazán sokat nem tudtam. 1993-as újratemetése keltette fel az érdeklődésemet, pontosabban az, hogy hangszórós kocsik járták az utcákat Pesten, hogy a gazember fasisztát újratemetik, szégyen és gyalázat, akadályozzuk meg s a többi. Ennek hatására mentem el a temetésére. Ezzel nagyjából le is záródott bennem a dolog, évekig nem történt semmi, mígnem egyszer elmentem a győri Horthy Miklós Történelmi Társaság bemutatkozó beszélgetésére a Szent Imre Gimnáziumba. Attól kezdve foglalkoztat igazán a kormányzó személye. Ahogy egyre jobban belemélyedtem, megérlelődött bennem a gondolat, hogy többre van szükség ez ügyben, mint baráti társaságra. Nem egyezett a véleményünk a győriekkel, ezért hoztam létre 2002-ben önálló jogi személyként a budapesti társaságot. Horthy személyéről nehéz röviden beszélni, hiszen csak az a negyed század is, amíg kormányzó volt, olyan eseménydús időszaka a történelemnek, hogy órákig lehetne boncolgatni. Katonai pályája olyan fényes, érdemei, tisztessége annyira vitathatatlanok, hogy ma is példaként állítják leendő tengerésztisztek elé olyan országokban, amelyek jelentős haditengerészeti erőt tartanak fenn. Tiszti iskoláikon tanítják az 1917. május 15-én lezajlott otrantói csatát, amelyben sokszoros túlerővel szemben sebesülése ellenére győzni tudott.

– Az igaz, hogy sebesülése után hordágyon fekve irányította tovább az ütközetet?

– Igaz. Közvetlen találatot kapott a parancsnoki híd, több szilánk fúródott a lábába és megégett. Akkor hordágyon a fedélzetre vitette magát, úgy folytatta a csatát. Ebben a harcban elesett a helyettese, egyben jó barátja, az ő édesapjának betegágyán levelet írt, amelyben elsiratja tiszttársát. Ez a levél szinte a csodával határos módon túlélt kilenc évtizedet, nemrég meg is tudtuk venni, elfogadható árat kért a tulajdonosa. Átadtuk a Nemzeti Múzeumnak, azóta ki is állították. Ugyanott található a kormányzó díszkardja is, amelyet pár éve bocsájtottak árverésre, ezt viselte majdnem minden nyilvános rendezvényen. Meg akartuk venni, de nem tudtunk elég pénzt szerezni rá. Írtunk a köztársasági elnöknek, aki a levelet továbbküldte a Bozóky András vezette kulturális minisztériumnak, és most lásson csodát: a minisztérium adott pénzt a múzeumnak, hogy megvegye. De hogy politikai pályájáról is ejtsünk néhány szót, elmondom, hogy Horthy kormányzóvá választását a Magyarországon működő antant misszió akarta, elsősorban az angolok. Mégpedig azért, mert benne higgadt, szavatartó embert láttak. Őt elsődlegesen az ország talpra állításának gondolata vezérelte mint politikust. Ismert, milyen állapotban volt Magyarország a tanácsköztársaság pusztításai és Trianon után. Horthy nemzeti összefogást teremtett, és talpra állította az országot. A kultúra, az oktatás, a gazdaság virágzott, az állami intézmények, a hadsereg, a vasút, a posta mintaszerűen működtek. Voltak komoly gondok, elsősorban a szegényparasztság helyzete, de ezeket a gondokat örökölte, és a lehetőségekhez mérten megpróbálta orvosolni. Azt hiszem, példaként lehet őt állítani bármelyik politikus elé.

Boros Károly