– Mi volt a beosztása?

– Különböző tábori kórházak parancsnokaként szolgált, és ő szervezte meg a magyar honvédség egészségügyi szolgálatát a két világháború között. 1945 után megtehette volna, hogy kint marad Németországban, ahol amerikai fogságba esett, de annak ellenére, hogy ő még Rudolf Bergmannak született, erősebb volt benne a hazához való kötődés, hazajött Magyarországra. Baja nem lett, mert háborús bűnt nem lehetett a nyakába varrni, de haláláig kis üzemorvosként tengette az életét. Anyai ágon is vannak német őseim, mégpedig bányavárosi németek a Felvidékről, meg erdélyi szászok is, de főként örmények. Érdekes, hogy csak magyar nincs a családban, bár minden nagyszülőm magyar anyanyelvű és érzelmű volt. Kis büszkeséggel mondhatom, hogy az erdélyi örmények unióját, tehát azt az egyháztörténeti eseményt, hogy betagozódtak a katolikus egyházba, az egyik ősöm „vezényelte le”, aki apostoli adminisztrátor volt, ez nagyjából az érseki rangnak felelhetett meg. Pár hónapja tudtam meg, hogy egy kedves tanítványom, Nagy Kornél – akit mellesleg borismeretre tanítottam –, erről az eseményről írta a doktori disszertációját. Ennek az ősömnek az életéről Kornél azóta újabb és újabb érdekes adalékokkal örvendeztet meg, amelyeket különböző levéltárakból ás ki, a Vatikánból és máshonnan. Az anyai ágon tehát egy korán elmagyarosodott erdélyi örmény családot találunk.

– Ön hol nőtt föl?

– Budapesten születtem, őspesti vagyok, soha nem is éltem máshol, és bár a fővároson belül volt pár lakhelyem, viszonylag hamar visszakerültem ide, a belső Józsefvárosba, ahol élek, és egészen jól érzem itt magam a bőrömben. Mindig is szerettem fölfedezni Budapestet, olvasmányaim nyomán is sokat járkáltam benne mindig, de most az elmúlt négy-öt évben kezdem úgy érezni, hogy lakhatatlan, legalábbis ez a része, ahol én vagyok. Sok minden épül, de közben teljesen behatárolódik az emberek mozgástere, és erre még valami szervezetlenségből adódó zűrzavar is rátelepszik. Autóval nemigen lehet közlekedni, de néha gyalog is nagyon nehéz, pedig geológusként hozzá vagyok szokva a „terephez”. Geológusként látom azt is, hogy a közeli Belvárosban elkészült sétálóutcák burkolatához milyen rosszul választották ki a köveket. Tudniillik egy részüknek igen kicsi az állásszilárdsága, hét-nyolc éven belül el fognak törni, ahogy az ELTE Természettudományi Karának új épületeiben is nap mint nap látom, hogyan törnek el ugyanazok a fajta kövek.

– Őspestiként hogyan talált rá a geológus pályára? Az ember úgy gondolná, hogy egy ilyen nagyvárosban viszonylag kevés kőzetet lehet megfigyelni, ami felkelthetné az ember érdeklődését ifjúkorában.

– Ne gondolja, Budapest tele van kőzettel. Egyrészt azért, mert kőből építették, és sok középületen Nagy-Magyarország és a világ minden tájáról ide hozott ritka köveket is lehet látni – volt is egy kedves tanárom, aki így tanított minket épületről épületre haladva, sőt temetőkbe is elvitte az évfolyamot legalább kétszer egy évben. Másrészt itt van a Budai-hegység, amely a magyar geológiának egyik „archimedesi pontja”: sok földtani ismeret fogalmazódott meg itt, a nagy elődök száz-százötven évig igen komoly munkát végeztek a budai hegyekben. Tehát igazából egy geológusnak Budapest valódi paradicsom. Az én indíttatásom onnan származik, hogy már tízéves koromban nagyon sok minden érdekelt (azóta ez csak csökkent), többek között a földrajz is. Egy kitűnő tanárom szerettette meg velem a tárgyat annyira, hogy a középiskolában beiratkoztam egy egyetemi szakkörbe, amit a nagyon impresszív tanár, Kriván Pál tartott. Nemcsak a geológiához értett kiválóan, hanem a komolyzenétől a képzőművészeten keresztül a történelemig elképesztő ismeretanyag volt a fejében, valóságos polihisztornak számított, még a borokhoz, sőt a nőkhöz is értett. Járkáltunk is vele kirándulni mindenfelé az országban, és teljesen magával ragadott ez a tudomány. Akkor még harcolt értem másik nagy szerelmem, a zene, azon törtem a fejemet, hogy zenetudományi szakra jelentkezzek, és nagy szorgalommal zongoráztam. Végül úgy gondoltam, hogy zenésznek csak a legeslegkiválóbbaknak érdemes menniük, viszont akár egy közepes geológus is hallatlanul hasznos tagja lehet a társadalomnak. A tudományos pályára viszont már egy másik, hihetetlenül nagy tudású egyetemi tanárom, Báldi Tamás állított rá. Szóval jórészt a tanáraimnak köszönhetek mindent. Most múltam hatvanéves – ilyenkor már visszatekinthet az ember –, és ha végignézek az általános iskolai, középiskolai és egyetemi tanáraimon, megdöbbentően nagy egyéniségek tűnnek fel a soraikban. Alig akad köztük olyan, aki nem szolgált rá a tiszteletünkre. A gyermekeim tanári karain keresztül viszont úgy láttam, hogy sajnos ez a hivatás erősen felhígult. Megadva a tiszteletet a kivételnek, mintha a tanárok egy része ma úgy tekintene a hivatására, hogy na, ez is értelmiségi pálya, el lehet rajta lébecolni. A diákokat szolgáltam én is mindig, mert oktatóként és kutatóként tulajdonképpen az ELTE Földtani Tanszékén töltöttem el az egész életemet, és – hacsak valami rendkívüli nem történik –, innen is szándékozom nyugdíjba menni. Úgyhogy viszonylag „egysíkú” az életem.

– De az egyetemi tanárok közül talán a geológus az egyetlen, aki nem négy fal között éli az életét, hiszen a földtant művelni mindenekelőtt a földet tanulmányozva lehet, kint terepen.

– Csodálatos vonzereje ennek a tudománynak, hogy nem vagyunk bezárva négy fal közé, kimegyünk a természetbe, és érdekes módon, ennek rengeteg egyéb hozománya is van. Az egyik, hogy rengeteget utazik az ember, így óhatatlanul megismer vidékeket, tágul a látóköre, van úgy, hogy egy hétig is egy faluban lakik valamelyik gazdánál, megismerkedik az emberekkel. „Nagyon” városi gyerek voltam, de így egy picit közelebb kerültem a falusi élethez, és meghatározó élmény volt számomra a népi műveltséggel való találkozás.

– Ezek az élmények vitték közelebb a népzenéhez, így lett több mint három évtizeden át a Kalamajka együttes bőgőse?

– Belejátszottak ezek is, de a népzenével a zeneiskolában találkoztam először, tudniillik engem nemcsak tanítottak a Kodály-módszerrel, hanem meg is tanítottak mindarra, amit egy zeneileg művelt embernek tudnia kell. Mire a szolfézst befejeztem, öt-hatszáz népdalt tudtam fejből, ma is tudom őket. Csak az nem legyintett meg akkor, hogy ennek az égvilágon bármi köze lenne a művészethez. Ez fel sem merült bennem, azt gondoltam, a népdalok arra valók, hogy a diákot kínozzák velük szolfézsórán. Az igazi nagy megdöbbenés akkor ért, mikor 1969-ben hallottam egy forgalomba nem került lemezről eredeti népzenei felvételeket. Egyik-másik énekes teljesítménye, meg ahogy a széki banda megszólalt, annyira szíven talált, hogy hirtelen rájöttem, milyen szép is ez. A másik, ami a népzenére rávitte az embert, az a kezdetben beatzenének, a hetvenes évektől rockzenének nevezett mozgalom volt. Kevesen tudják, hogy ez a zene, különösen az első évtizede, teljesen át van itatva népzenével. Hogy csak a három legnagyobbat mondjam a korai rockkorszakból, a Beatles, a Rolling Stones és Bob Dylan muzsikája több mint ötven százalékig népzene. Ha csak egy picit megvakarjuk az ő számaikat, akkor ír, skót, angol, amerikai néger és fehér népzene bukkan elő. A hazai Illés együttes zenéjében szintén rengeteg volt a népzenei elem, nagyon szerettem, ezeket gitároztuk mindig. A rockzenének olyan vonzereje volt, hogy az első táncházas zenész nemzedékből nem is nagyon tudok mondani senkit, aki félig-meddig ne ebből a zenei világból indult volna el. Aztán találkoztunk a népzenével, és hirtelen rájöttünk, hogy mennyivel jobb és értékesebb, milyen komoly háttere, és milyen hitele van. A Kalamajka együttest, amelyik éppen ezekben a percekben szűnik meg két tragikus haláleset miatt, harminckét évvel ezelőtt alakítottuk, 1978 januárjában, és harmincegy évig volt táncházunk Budapesten a Molnár utcában. Elmondhatom, hogy egy időben a világ egyik leghíresebb táncháza volt. Megvan például a New York Herald Tribune egyik száma, ahol hosszú cikk szól a táncházról, elmagyarázza az olvasóknak, hogyan lehet eljutni a Molnár utcába, és milyen zenekar játszik ott. Ugyanígy holland és francia kiadványaink is vannak, ahol melegen ajánlják a táncházunkat az olvasóknak. Harmincegy éven keresztül minden szombat esténk „ráment” a táncházra, de örömmel csináltuk, viszont a családtól ez elég nagy áldozatot követelt. Merthogy feleségem és négy gyermekem nagy szeretetére és türelmére is szükség volt, ha a férj és az apa távol járt.

– Tulajdonképpen bejárt egy népzenész pályát is párhuzamosan a tanári és tudományos pályával.

– Igen, ez volt a titkos életem a geológia mellett. Miközben geológusként meg eléggé beleástam magam a földtörténet utolsó hatvan-hetvenmillió évébe, közelebbről a Keletalpi-Kárpát-Pannon-térség földtörténetébe. Több mint 70, főként idegen nyelvű publikáció őrzi kutatási eredményeimet. Az utóbbi másfél évtizedben a figyelmem valamelyest a borgeológia felé fordult, ez egy meglehetősen járatlan út, noha nagyon érdekes a téma. Próbálom a tudomány eszközeivel is megérteni, leírni azt a bonyolult, de szoros kapcsolatot, amely a kőzet- és talajviszonyok, valamint a rajta termett bor között fennáll. Talán ennek köszönhető, hogy 15 éve oktathatok a WSET borkurzusain és 6 éve a Göteborgi Egyetem diákjainak tartok évi rendszerességgel borgeológiai előadást és gyakorlatot. No meg a Borkollégium alapító tagja vagyok. A hazai egyetemi oktatásban 1974 óta veszek részt folyamatosan, de az utóbbi időben annyira el vagyunk halmozva munkával a csökkenő oktatói létszám miatt, hogy kutatásra alig marad idő. Tíz évig vezetője voltam a Földtani Tanszéknek, és sok történetet hallottam az idősebb kollégáktól az egyik nagy elődömről, Vadász Elemér professzorról. Személyesen már csak látásból ismerhettem, de egyvalami, amit meséltek róla, az borzalmasan tetszett. Állítólag az volt kiírva a szobájában, hogy „Hazád földjét szeresd, titkait kutasd!” Ezt a diákoknak is kiíratta a tanteremben. Ez nekem ma is amolyan időn átívelő üzenet: hogy az a geológus, aki jól végzi a dolgát, előbb-utóbb eljut oda, hogy igazán, szívből megszereti a hazáját, mert annyira közelről, belülről ismeri, mert úgy érzi, hogy az ő kövei azok, amikből ez az ország ténylegesen áll. Egy geológusnak kell, hogy legyen a hazaszeretete: azt a földet, amit kutat, így is a magáénak kell éreznie, mert ez a „röghöz kötött” tudomány hazaszeretetre is tanít.

Boros Károly