Drótszamár és vasparipa
Őskerékpárok, velocipédek, lábhajtányú, pedál nélküli futógépek és a modern bicikligyártás fejlett technológiát képviselő vívmányai: Balassagyarmaton nyár elején megnyitott Magyarország első kerékpármúzeuma.
Az Ipoly völgyében gyönyörű útvonalakon tekerhetünk végig, a látvány nem mindennapi: zöldellő és aranyló dombok, csodás fasorok, kanyargós utak, mezők és erdőségek kedélyes váltakozása, na és persze a szelíden folydogáló Ipoly – mindez Palócföld, azaz a Felföld egyik legszebb vidékévé avatja ezt a tájat. Nem csoda, ha a turizmussal foglalkozó Olexa Miklósnak tavaly, a Balassagyarmaton áthaladó Tour de Hongrie kapcsán ütött szöget a fejébe, hogy a helyi kerékpáros és evezős turizmus felfuttatásának egyik leglátványosabb eleme, vagy ahogyan ő fogalmaz, ütős attrakciója lehetne egy kerékpármúzeum.
Civilek a pályán
Olexa Miklós utánajárt a témának, és legnagyobb megdöbbenésére kiderült, hogy számos bicikligyűjtő él hazánkban, akik muzeális értékkel is bíró kollekciójukat jobbára a kertes házuk udvarán vagy a lakásukban kénytelenek egymás hegyén-hátán tartani. Megértette, hogy neki már nem gyűjtenie kell a kerékpárokat, hanem menedzserként a féltve őrzött kincseket egy helyre terelni, ahol méltó körülmények között láthatja őket a nagyérdemű. A gyűjtők közül Márton Bálint, Siklósi János és Sajgó Csaba munkájukkal, kiterjedt kapcsolatrendszerükkel is segítették a formálódó múzeumot, és persze másokkal együtt örömmel hozták a saját példányaikat, hogy minden gondolkodás nélkül ajándékba vagy kölcsönadják a múzeumnak. Az összefogás eredményeként röpke egy év alatt megszületett az első hazai, intézményesült bicikligyűjtemény.
Olexa Miklósnak pedig további komoly tervei vannak: egy világszínvonalú kerékpármúzeum lebeg a szeme előtt, az építkezéshez uniós pályázatok útján szeretne pénzt szerezni. Mindez nem is olyan földtől elrugaszkodott ötlet. A hazánkhoz legközelebbi kerékpármúzeum Csehországban működik, egy kastély három emeletén kiállított, különlegesnél különlegesebb szerkezetekkel. Hasonló kétkerekű-ínyencségeket néhány hete viszont már Balassagyarmaton is látni lehet. Például azt a modern, a szakmában kuriózumnak számító, washingtoni gyártású Gary Klein-féle mountain bike-ot, amelynek speciális alumíniumvázát a hetvenes évek közepén fejlesztette ki Klein egy massachusettsi egyetemen, a márka rövid idő elteltével az élsportban is fogalommá vált. A tárlaton a feltaláló Rascal mountain bike modellje látható 1991-ből.
E kerékpárok persze nemcsak a jelenkor, hanem a letűnt idők krónikásai is. Mesélnek a rég elmúlt világról, legyen az a reformkor, a dualizmus, a Rákosi- vagy a Kádár-rendszer ideje, és mesélnek a mindennapokról, arról, hogyan éltek, közlekedtek, sportoltak, szórakoztak elődeink. A magyar ugyanis igazi kerékpáros-társadalom: 1881-ben megalakult a Budapesti Vasparipa Egyesület „Előre”, amelyet az időtöltés eme, akkoriban rendhagyónak számító formáját népszerűsítő egyletek sora követett, majd 1896-ban átadták a Csömöri úton a Millenáris pályát – ma ez Európa legrégibb kerékpár-versenypályája.
Vigyorgó szamárfej
A bemutatótér egyik oldalán a századforduló reklámplakátjairól ismerős, hatalmas első és jóval kisebb hátsó kerekű velocipédek sorakoznak. A falon a József körúti Attila Kerékpáriskola plakátja: a XIX. század végén a tágas kerékpárcsarnokokban az úri közönség a velocipéden, ezen a mai szem számára szokatlan, kissé groteszk formájú szerkezeten tanulta a kerékpározás tudományát. A velocipéd majd két méter magasan lévő ülésére szó szerint fel kellett ugraniuk a sportolni vágyóknak: előbb egy emelvényről felléptek a pedálra, majd ellökték magukat, és kecsesen felszökkentek a guruló szerkezetre.
– A kerékpározás kezdetei messzebbre vezetnek, mint a századforduló. Bár az emberiség a kereket már réges-régen feltalálta, csak a XIX. század első felében ébredt rá arra, hogy két kerék egymás mögé helyezve alkalmas lehet a haladásra – mondja Olexa Miklós, a múzeum vezetője és az intézményt alapító Ipoly Túra Egyesület elnöke. Az őskerékpárnak avagy futógépnek – a múzeumban álló példányt 2014-ben fából, az eredetihez tökéletesen hű módon rekonstruálta Hídvégi János – még nem volt se pedálja, se hajtóműve, így használói lábbal lökték magukat az úton előre, valószínűleg a pesti közönség nem kis derültségére. E kerékpártípust ugyanis az újító szellemű Széchenyi István és Wesselényi Miklós hozta haza angliai útjáról még a reformkorban, a draisine névre keresztelt szerkezetet, egy német konstruktőr, K. F. Drais találmányát a pesti Duna-parton is bemutatták.
A gyűjtemény impozáns darabjai között sétálva egyéb érdekességekre is rábukkanhatunk. A fából készült őskerékpár első kereke fölött például egy vigyorgó szamárfej figyel, talán a drótszamár elnevezésre asszociálva illesztette rá a készítője – igaz, e szerkezeten drótot aligha lehet felfedezni. A ma ismert kerékpár ősének a skóciai Kirkpatrick Macmillan volt a szabadalmaztatója a XIX. század első felében. Ezt a modellt még mindig nem fogaskerékrendszer, hanem egy elsőkerék-meghajtásra alkalmas rúdszerkezet hajtotta. Macmillan találmánya tévút volt a jármű egyedfejlődésében, ám alkotása különleges, már csak abból a szempontból is, hogy rekonstruált, újraalkotott példányából összesen kettő van a világon – az egyik Londonban, a másik Balassagyarmaton.
Gépek közt a házi kedvenc
A bicikligyűjtemény különleges szekcióját alkotják a gyerekkerékpárok, amelyek kezdetben korántsem a gyerekek igényeihez alkalmazkodtak, sokkal inkább a felnőttek világának kicsinyített másai voltak. Például falusi kovácsok dolgoztak azon a lábhajtányú szerkezeten, amely vasból kovácsolt kerékkel gurult – nem lehetett túl kellemes ezen kerekezni, hiszen a zötykölődést semmilyen rugós szerkezet nem csillapította. Akad itt ugyanakkor nemes úrfiak számára készített bricska, persze ez is lábhajtányú gördülő szerkezet, amely elé posztóval bevont lovacskát fogtak; háromkerekű, aminek vázát egy fából igényesen kialakított lótest adja; sőt, háromkerekű velocipédet is láthatunk. Emellett XX. századi rollereket, egy aprócska, lábbal hajtott Moszkvicsot a hatvanas évekből, és persze megannyi Csepel és Camping bicajt, a hetvenes évek ma már leginkább megmosolyogtató esztétikájával. A harmincas években Weiss Manfréd gyárában készült modellek, amelyek az államosítás után Csepel Művek névre keresztelt üzemből gördültek a vásárlók elé, esztétikai szempontból finoman szólva sem számítottak csúcsterméknek.
Olexa Miklós azt reméli, a hasonló kuriózumokkal és érdekességekkel teli bicikligyűjtemény mágnesként vonzza majd a turistákat; reménykeltő, hogy a múzeumot a megnyitás óta óriási érdeklődés övezi.
– A kerékpárhoz mindenki kötődik valahogy, szinte kizárólag jó értelemben: a bicikli olyan, mint egy házi kedvenc, együtt létezik velünk, végigkíséri az életünket. Ráadásul nemcsak közlekedési eszköz, hanem életforma is. A kerékpár megfizethető, örömet okoz, és nem környezetszennyező. Amíg gravitáció és ember lesz, addig lesz bicikli is – fejtegeti Olexa Miklós az ötlete sikerének titkát. És egyben reméli azt is, hogy az Ipoly mentén kanyargó kerékpárútvonalak látnivalóit még jobban felfedezi a közönség. Annál is inkább, mert Balassagyarmatról indulva egyórányi autóút alatt huszonöt vár és négy gyógyfürdő is elérhető. Az olyan geológiai látnivalókról nem is beszélve, amelyhez hasonlókat talán csak a világ másik végén találni, mint például az Ipolytarnóci Őspark vagy a Páris-patak völgye, a palóc Grand Canyon.
