Dzsesszénekesből operaénekes

– Beszélgetésünkkor még néhány nap van hátra Plácido Domingo müpabeli estjéig, ahol vendégművészként lép színpadra, márciusban Erkel Bánk bánjának címszerepét énekli az Operaházban, a hónap végén pedig a Cotton Club Singers jubileumi koncertjén hallhatja a közönség. Nem nehéz két ennyire eltérő műfajban helytállni?

– Arra mindig figyelek, hogy közvetlenül ne kövessék egymást a különböző műfajbéli fellépések. Persze sűrű időszakban óhatatlan, hogy a próbák összecsúsznak, előfordult, hogy délelőtt a Singers próbáján énekeltem, este pedig az Operaházban – ám ez nagyon ritka. Az idei év eléggé húzósnak ígérkezik, akár az elmúlt tíz évhez képest is, hiszen a Cotton Club Singers kerek évszámot ünnepel: harminc éve alakultunk, a nagy pesti koncert mellett pedig fellépünk majd öt másik vidéki helyszínen is.

– A Cotton Club Singers volt a kitérő az énekesi pályáján vagy az opera?

– A Singers volt a kitérő. A rendszerváltás idején alakult az együttes, akkoriban nem voltak ennyire becsontosodva a művészetben a határvonalak, mint ma. Valahogy másképp működött a világ. Mondok egy példát: az akkor induló kereskedelmi televízió nem diktált, hanem kért, sőt, ők fizettek, hogy egy produkció tiszteletét tegye a műsorukban. Ma azonban az előadónak kell fizetnie, ha benne akar lenni az adásban. Nyilván ez csak egy apró mozzanat, ám mégis jelzi, az akkori társadalmi rendszerben egészen mások voltak a viszonyok, mi pedig könnyedén és élvezettel lavíroztunk a lehetőségek között. A Cotton Club Singers pedig hihetetlen gyorsan menetelt előre. Valójában ez volt az oka, hogy egy időre félretettem az operát az életemben. Egyébként a színpad mindig is vonzott, még egészen fiatalon, az útkeresés idején beadtam a jelentkezésemet a Színművészetire, operett-musical szakra felvételiztem, ám a harmadik kör után kiestem. Ennek ellenére fel sem merült, hogy beadjam a jelentkezésemet a Zeneakadémiára: egyszer csak jött a Cotton Club Singers, így egy időre elmúlt a belső igény, hogy az opera irányába induljak.

– Hisz a véletlenekben?

– Nem! Abban hiszek, hogy semmi sem történik véletlenül. Sokszor végiggondoltam, mi lett volna, ha egy másik utat járok végig: egészen biztosan nem oda jutok, ahol most vagyok. És nem csak a szakmai életemben: ha másképp alakul az életem, nem találkoztam volna az első feleségemmel, akitől gyerekem születik és aki megajándékoz egy unokával, és lehet, hogy nem találkoztam volna a második feleségemmel sem, akitől hét éve született meg a kislányom. Én hiszek az eleve elrendelésben. Persze az ember a kudarcokat abban a pillanatban nyilván rosszul éli meg. Húszévesen nem vettek fel a Színművészetire, erre édesanyám csak annyit mondott: majd csinálsz valami mást, fiam! Így is történt. Elégedett vagyok az életemmel, úgy érzem, mindenből a jobbik opciót kaptam a sorstól.

– Tizenöt évig menetelt az énekegyüttes. Hogyan érezte meg, hogy eljött a váltás ideje?

– 2008-ban Kozma Orsi és Szűcs Gabi elment a zenekarból, és két énekeslány váltotta őket, akikkel már nem igazán ment a csapat. Mindig elmondom: ez nem rajtuk múlott, mert zenei szempontból mindketten kiválóak voltak.

– A közönség nem fogadta el a cserét?

– Nem, pedig sokat dolgoztunk rajta! Készült is az új tagokkal két album, visszahallgatva mindig megállapítom, csuda jól szóltunk együtt. Orsival, Gabival és Adrival (Zsédenyi Adrienn – a szerk.) volt egyfajta dögösség, pluszkémia a csapatban – férfi és nő közötti színpadi kémiára gondolok –, amit nagyon szeretett a közönség, ám az új lányokkal ez a tűz kialudt. Pedig zenei szempontból tényleg jól működtünk együtt, ám ez a felállás nem kellett a közönségnek. Egyébként akkoriban már együtt dolgoztam Berle Sanford Rosenberggel, az énektanárommal. Jött a nyár, és én azt gondoltam, a nyári hónapokat rászánom az intenzív tanulásra: nagyon sokat dolgoztunk, majd nyár végén úgy döntöttünk, mehetek meghallgatásra – szeptembertől pedig Szegedre szerződtem magánénekesként.

– Fájt a búcsú a Singerstől?

– Az igazság az, hogy eleinte nem is gondoltam búcsúra. Úgy kalkuláltam, hogy keresek valakit a helyemre, fel is kértem Czutor Ignácot a Fool Moonból, hogy helyettesítsen egy időre. Aztán elérkezett a tizenöt éves jubileum ideje, meg is hirdettünk a koncertet az Arénába, úgy gondoltuk, visszahívjuk a régi tagokat, Zsédenyi Adriennt, Szűcs Gabit, Kozma Orsit, közben elvállalta a fellépést a Mendelssohn Kamarazenekar, Malek Miklós vezényelt, egyszóval minden együtt állt. Adri azonban hirtelen visszamondta a fellépést, mire a szervező cég közölte, vagy jön Adri is, vagy lemondja az egészet, ám akkor minden költség a zenekart terheli. Én pedig otthon ültem és arra gondoltam, ha ennyire döcögős ez az egész, és nekem már úgyis Szegeden kellene lennem, és az operaénekesi pályámmal törődnöm, akkor minek vesződöm ezzel? Általában gyorsan döntök, így visszahívtam a szervezőt, és azt mondtam, igaz, hogy Adri a közelgő szólókoncertje miatt nem vállalja a fellépést, de van egy ajánlatom: nem jubileumi koncertet tartunk, hanem búcsúkoncertet. Azt a címet választottuk, hogy Záróakkord, meg is telt az Aréna, mint a mesében. A koncerten a Nessun dormát is elénekeltem; utólag belátom, két Singer-szám között kiállni egy operarészlettel komoly vállalás volt, de jól sikerült. Egyébként napra pontosan tizenöt évvel azután szűnt meg a Singers, hogy az első koncertünket adtuk, sőt, mondok mást: tizenöt évvel a színpadi debütálásom után búcsúztam a Szegedi Nemzeti Színháztól. Mintha valamiféle misztikus kötődésem volna a tizenöt éves időintervallumokhoz.

– Ha már számmisztika: jön a 30. jubileumot ünneplő koncert, éppen március 30-án.

– Így van, ám ki kell jelentsem, ez a jubileumi koncert nem arról szó, hogy visszatáncolnék ebbe a műfajba! Nekem ma már az Operaház a bázisom, nagyon jól érzem magam operaénekesként.

– Kanyarodjunk vissza 2009-hez! Hogyan fogadta debütálását a klasszikus zenei közeg? Nem méregették gyanús szemmel, hogy a dzsessz világából cseppent az operaszínpadra?

– Valójában senki sem látta, mekkora energiát tettünk bele a közös munkába az énektanárommal. A külvilág annyit látott csupán, hogy egyik nap még a Singersszel lépek fel a színpadon, a következő este pedig operát énekelek és operaénekesnek nevezem magam. Volt egy kis mosolygás. Aztán Szegeden egy-két szerep után már kezdtek odafigyelni rám és az alakításaimra az emberek. A következő években körbeénekeltem a Kárpát-medencét: felléptem Szeged mellett Pécsett, Miskolcon, Győrben, aztán hívtak Pozsonyba és Kassára is, de az Operaház csak nem jelentkezett. Aztán egyszer csak elhívtak: Pinkertont énekeltem a Pillangókisasszonyból.

– Mi volt a legelső operaszerepe?

– Mindig azt képzeltem, valamelyik népszerű operában fogok debütálni, például a Bohéméletben. Az első szegedi évadban Francesco Cilea operájában, az Adriana Lecouvreurben ajánlottak egy szerepet. A helyzet az, hogy túl sok operát akkoriban még nem ismertem, néztem is egy nagyot, hogy az pontosan mi? Végül nagyon jól jártam a darabbal, mert pont egy olyan szerepben sikerült debütálnom, amelynek nem volt a hazai operajátszásban igazán hagyománya, így nem is volt összehasonlítási alap – és nagyon jól sikerült. Három előadást élt meg a Cilea-opera Szegeden, azt hittem, soha többet nem fogom énekelni, mikor egyszer csak váratlanul Kassáról hívott az ottani színházigazgató, hogy be tudnék-e ugrani az Adriana Lecouvreurbe. Boldogan mondtam igent. Szóval harminckilenc évesen debütáltam az első operaszerepemben, másfél évtizeddel később, mint azok, akik diplomával a zsebükben kisétálnak a Zeneakadémiáról.

– Huszonévesen azonban könnyen túlterhelhető a formálódó hang, így ezt a veszélyt elkerülte…

– Igen, valószínű húszévesen azt mondtam volna, ide nekem az oroszlánt is, ami nem biztos hogy jót tett volna a hangomnak. Tényleg szerencsés pillanat, hogy akkor találtam vissza a műfajhoz, mikor a fizikumomat illetően – legfőképp az éneklést segítő izmokra gondolok – a legjobb formában voltam. Harmincéves kor alatt nagyon észnél kell lenni; ha az ember elvállalja és erőlteti a nagy, nehéz szerepeket, arra rámehet a hangja is. És ott vannak a pszichés tényezők: a kudarctól, a hibáktól való félelem, amit idősebben sokkal könnyebb kezelni.

– Az elmúlt másfél évtized alatt énekelte Rigolettóból Mantova hercegét, a Turandotból Kalafot, a Manon Lescaut-ból Des Grieux-t, a Don Carlos címszerepét, Bánk bánt – és még hosszan sorolhatnánk a tenorszerepeket. Melyik áll közel önhöz, s miért?

– Tavaly énekelhettem a Turandotból Kalafot, ez nagy találkozás volt a szereppel megint. Idén lesz a Don Carlos, ami egy igazán veretes Verdi-darab, önszorgalomból már megtanultam a szerepet, hamarosan felidézhetem. Most márciusban jön a Bánk bán, Vidnyánszky Attila izgalmas, jól elkapott rendezésében élmény énekelni. Nagyon sok jó szerepem volt eddig is, mindegyiket élveztem. Ám ahhoz, hogy az ember minden este magabiztosan menjen fel a színpadra, ahhoz kiegyensúlyozott, biztos háttérre van szükség – nekem ezt a biztonságot adja a házasságom, a családom, a gyerekeim. Nagyon sok olyan énekest ismerek a világban, akinek a pályájára ráment a párkapcsolata, a házassága, nem született gyereke, a hiány pedig rátelepedett a lelkére. Én elmondhatom magamról, hogy van hová és kihez hazamenni: ennél pedig nincs boldogítóbb.