Eddig nem az eredeti Hamvas-művekkel találkoztunk

– Karneval című regényének 2018-as újraszerkesztett kiadása után most teljesen átdolgozza, jobban mondva, eredeti formájában állítja helyre és jelenteti meg Hamvas Béla életművének egészét. Miért van erre szükség?

– Elsősorban azért, mert a korábbi szerkesztők, Hamvas Béla felesége, Kemény Katalin és munkatársa, Dúl Antal, nem a kéziratoknak és a hiteles gépiratoknak megfelelően adták közre a műveket.

– Mi volt ennek az oka? 

– Nagyon összetett dolog ez. A legrövidebben talán úgy lehetne összefoglalni, hogy Kemény Katalin, aki szintén író volt, úgy érezte, olyan alkotói-szellemi életközösségben élt Hamvassal, amely feljogosítja arra, hogy a szerinte „rosszul megírt” mondatokat kijavítsa, sőt adott esetben kiegészítse vagy törölje. Vagyis nem szuverén alkotóként, hanem a legszorosabban vett alkotótársaként tekintett Hamvasra. Amikor hagyatékának feldolgozásába kezdett, megközelítése részben talán az lehetett, hogy az olyan mostoha körülmények között, ahogy Hamvasnak 1951-től inotai, tiszapalkonyai, majd bokodi „száműzetésében” 1964-ig mindennapjait élnie kellett, nemigen lehetett „rendesen” írni. Árokparton ülve vagy a vonaton, a raktárosi munka néhány felszabaduló percében biztosan nem tudott kellően odafigyelni, így fogalmazása is gyakran félrecsúszhatott. Elkezdték tehát „feljavítani”, finomítani, „irodalmiasítani” a szövegek eredeti megfogalmazásait, ebből pedig lassan olyan mértékű problémák adódtak, hogy az úgyszólván önálló életre kelő és végül szinte valamennyi írására kiterjedő javítási munkák során sokszor egyszerűen lebontották a szövegek valóban hamvasi sajátosságait. Gyakran éppen a megfogalmazásoknak azokat az alapvető nyelvi finomságait, eltéréseit nem vették észre vagy nem vették figyelembe, amelyek az értelmezések egészen más irányainak nyújthatnak teret. Pedig erről egyébként maga Hamvas is számos helyen beszél, vagyis, hogy a „nyelvi zökkenők” az írás folyamán mit is jelentenek. Hogy ezek valójában nem formai elemek, hanem olyasmi, amit elsősorban a gondolkodásnak az „életfölöttivel” való érintkezése idéz, a gondolkodás erőfeszítéseinek lenyomatai. Ezeket tehát gyakran észre sem vették és olyan javításokat eszközöltek, amelyek egészen eltérő irányba vitték a jelentést. 

– Mondana példát erre? 

– Például a Scientia Sacra első részében, amikor Hamvas a négyzet és a kör szimbolikáját járja körül. A mai általános ezoterikus alapgondolat szerint a kör az ég jelképe, a négyzet pedig a földé. Hamvas azonban itt éppen fordítva fogalmaz, a négyzet az égnek, az örökkévalóságnak, a szellemi rendnek a kimozdíthatatlan stabilitását írja le, a kör pedig mint organikus forma a természetnek, a földi világnak, a körkörös időnek a szimbóluma. Jóllehet az eredeti kéz- és gépiratban Hamvas ezt hosszú passzusokon keresztül elemzi, a szöveg korábbi közreadói azonban mégsem tudtak ezzel mit kezdeni, és mivel feltehetően nem foglalkoztak a tradíció poláris szimbolikájával, hogy bizonyos összefüggésekben és analógiák szerint a szimbólumok jelentései megfordulhatnak, rövid úton és egyszerűen tévedésként azonosították a hamvasi szöveghelyet, amit ennek megfelelően aztán gyökeresen át is írtak. Hamvas szövege pedig sajnos végül ebben a kiforgatott változatban került kiadásra.

– Mikor ismerték meg az eredeti kéziratokat? 

–  Az életműkiadás 1990-ben indult el, amit kezdetben Kemény Katalin és Dúl Antal, majd 2004 után Dúl Antal szerkesztett és adott közre. 2005-ig huszonegy kötetet jelentettek meg, sajnos a fent említett szövegkezelési gyakorlattal, majd ezt követett még három kötet 2011-ig Danyi Zoltán közreműködésével. Ez utóbbiak a kéziratos munkajegyzeteknek és a levelezésnek egy részét dolgozzák fel, és ezek többnyire kétségtelenül az eredeti anyagokon alapulnak, azonban a változatlan szerkesztői gyakorlat pl. a Naplók I-II. esetében is számos olyan problémát idézett, ami aztán tudtommal a kiadási munka feszültségeiben is megjelent. Én magam 2012-ben kezdtem dolgozni a kiadóban, ahol 2016-ig főként a Dúl Antal által rendelkezésre bocsátott digitális anyagokból dolgozhattunk, amelyek viszont a már említett „javításokon” keresztülmentek; ha olykor egy-egy régebben kiadott mű gépirata a kezünkbe jutott, az is csupán az eredetinek valamely, főként a ’70-es években készült „feljavított” és újra legépelt változata volt. Amikor 2016-ban végül egy nagyvonalú támogatásnak köszönhetően megalakult a Hamvas Béla Hagyatékkezelő és az eredeti kéz-és gépiratok anyaga egészében átkerülhetett a Hagyatékkezelő archívumába, az ekkor meginduló, immár független feldolgozási munka során nyílt csak lehetőség, hogy az addig megjelent művek problémáiról mélységében és részleteiben is átfogó képet nyerjünk, s hogy Hamvas műveinek kiadását egy alapvetően más, az eredeti szövegeket messzemenően tiszteletben tartó irányba fordítsuk.

–  Az eredetileg Karneval címen írt regényét, amelyet 1985-ben adtak ki először (Karnevál I-II., Magvető Kiadó), szintén újra fel kellett dolgozniuk. Mondhatjuk, hogy ez a regény hozta be a köztudatba annak idején Hamvas Bélát? 

– A szélesebb kritikai elismerés tekintetében valóban a Karneval volt az áttörés, de addigra a Vigilia és több más folyóirat is már számos írást közölt tőle. Ha jól emlékeszem, a Vigilia 1984 őszétől ’85 nyaráig részletekben a teljes Silentiumot leközölte. A Hamvas Béla halála utáni önálló kiadások szempontjából azonban a legfontosabb állomás 1983-ra tehető, amikor a Magvető Kiadó Gondolkodó Magyarok sorozatában A világválság című kis kötete megjelent. Akkoriban egy kiadási hullám indult el: a Regényelméleti fragmentum, a Karneval (Karnevál címen), a Silentium, Titkos jegyzőkönyv, Unicornus (Unicornis címmel), a Scientia Sacra, A bor filozófiája, Az öt géniusz, A szellem és egzisztencia, a 33 esszé vagy a Közös életrend mind ekkoriban jelentek meg. 1990-ben az életműsorozat is megindult, hiszen a nyolcvanas évek meghozta munkái iránt azt az érdeklődést, amelyre egy ilyen léptékű tervezetet már alapozni lehetett. 

– Ha jól tudom, ön gimnazista volt, amikor találkozott az író munkáival… 

– A világválság című írása gimnáziumi éveimben került a kezembe. Egy alapvetően más szemléletet és gondolkodást ismertem meg ekkor, amely szó szerint felszabadító hatású volt az akkor uralkodó nyomott szellemiségben. Hozzá kell tenni, hogy Hamvasnak A világválság című írását legtöbben azóta is azzal a kis kötettel azonosítják, pedig az egy kis válogatáskötet volt csupán, három különböző esszé gyűjteménye. Nem olyan régen, két évvel ezelőtt jelentettük meg a maga egészében ezt a több mint kétszáz oldalas írását, a 2020-ban megindított Hamvas Béla Kiskönyvtár sorozatban. 

– A „hivatalos” irodalomtörténet sem tudja igazán Hamvas helyét meghatározni…

– Annak ellenére, hogy ez a keresés tulajdonképpen elég korán megindult. Bizonyos értelemben jó példa erre a Szépirodalmi Könyvkiadó Magyar Remekírók sorozatában már 1978-ban megjelent háromkötetes válogatása, amely a magyar esszéirodalom legjelentősebb alkotóit vette számba Esszépanoráma 1900-1944 címen, Kenyeres Zoltán összeállításában, ahol a Fák és a Kierkegaard Szicíliában című két esszéjével Hamvas Béla is helyet kapott. Nem így Kulcsár Szabó Ernő A magyar irodalom története című munkájában, vagy újabban a Gintli Tibor szerkesztette Akadémiai Kézikönyvek sorozat 2010-es Magyar irodalom címen mintegy 1100 oldal terjedelemben megjelent kötetében, ahol Hamvas sem a XX. századi magyar irodalom egyik legfontosabb és legnagyobb regényének is tartott Karneval című művével, sem az ’50-es évek közepe és a ’60-as évek vége között született regényeivel (Szilveszter, Bizonyos tekintetben, Ugyanis), sem a két világháború közt megjelent nagy hatású és világirodalmi színvonalú esszéivel vagy kritikáival nem érdemelte ki, hogy akár csak fél sort szenteljenek „poétikailag esendő konstrukcióinak”. De még azt sem, hogy tíz karakter erejéig legalább a névmutatóba felvegyék, ha már Hajas Tibor „ezoterikus forrásaként” – még ha Weöres Sándor kapcsán „meg is feledkeztek” róla – mégis elnyerte neve megemlítésének rangját. Ettől a tendenciózus és mélyen méltatlan mellőzéstől eltérően azért van olyan irodalomtörténeti mű – amilyen Grendel Lajos A modern magyar irodalom című munkája is –, amely Hamvassal kapcsolatban az elhallgatás tényére reflektálva legalább megpróbálja számba venni annak vélt vagy valós okait is – azonban mindezek részletes mérlegelésére most aligha nyílhat lehetőség. 

– Mégis, mi lehet a mellőzöttség oka, vagyis a Hamvas-recepció hiánya?

– Annyit talán itt is meg lehet említeni, hogy ez a megragadhatatlanság és elhelyezhetetlenség bizonyos tekintetben a megközelítések kényszerű belső határairól szó. Mindaddig fennáll, ameddig a „kevesebből” kívánják meghatározni a „többet”, az irodalomtudomány bevett kategóriáival vagy módszertanával azt, ami rajtuk átcsap, ameddig nincsen mód annak megértésére, hogy a hamvasi „poétika esendősége” sohasem formai. Hanem az a pont, ahol a szellem úgyszólván „megolvasztja” a formát, a konstrukciót, megolvasztja az „irodalmat”, s hogy ugyanakkor ennek a formai „olvadáspontnak” a dinamikus törvényszerűségei hogyan épülnek ki mégis egyfajta „magasabb formává”. Éppen ez utóbbiak hiánya az oka a másik oldalon annak is, miért kell szükségszerűen banalitásokba fulladnia például azon népszerűsítő megközelítéseknek, amelyek a „tudományos” módszerrel szemben a hamvasi esszét utánozva próbálkoznak közelebb kerülni Hamvas Béla „ezerarcú és egyszerű életéhez és művéhez”. 

– Hogy látja, a hamvasi létteljesség-tudat teszi mindenki számára fontossá vagy legalábbis meghatározó élménnyé írásait? 

–  Ebben mindenképpen része van annak, hogy Hamvas ezt a teljességtudatot sosem valamiféle múltba ágyazott szellemiségként, netán kulturális vagy történeti korszakként, amolyan „elveszett paradicsomként” látta és láttatja. Ez nála az emberi lét minden pillanatban nyitott lehetősége. Persze Hamvas kapcsán ilyesmiről beszélni bizonyos értelemben mindig valamiféle „modortalanság”, mert Hamvasnál világosabban, plasztikusabban ezekről a kérdésekről nem nagyon lehet szólni. A bonyolultnak tekintett dolgokat nagyon evidensen és bensőleg köthető módon tudja elmondani. Évszázados filozófiai kérdések kerülnek közvetlen és – ez nagyon fontos – tapasztalati közelségbe, ráadásul egy olyan magas és főként magával ragadó nyelvi-irodalmi színvonalon, hogy az ember gyakran fel sem figyel, miféle tájakon vezetik keresztül. Jó példa erre A bor filozófiája című írása is, aminek a mélyén természetesen nem a borokról vagy a gasztronómia kérdéseiről szóló jóízű diskurzust találjuk, hanem a modern racionalizmus és pragmatista életgyakorlat által kifosztott és tragikusan egyoldalúvá lett ember kritikáját, egyúttal „magasabb józanságának” és valódi integritásának világos képeit.  

– Mi az, ami miatt most az úgynevezett „nyitott világban” az embernek újra és újra igénye van Hamvasra? 

– Mert csak nagyon kevesen vannak olyanok, akik a fentebb említett teljességtudatnak ezt az elveszíthetetlen és mégis elveszett képét ilyen világossággal és ilyen erővel képesek nemcsak megidézni, hanem az emberben ismét eleven középponttá tenni. Mindezt pedig független attól, hogy Hamvas egy-egy írásában milyen konkrét élet-, kor- vagy rendszerkritikát gyakorol, független attól is, hogy az ember ennek a „kinyílt világnak” ma a keleti vagy nyugati felén él. Kritikai szempontjai ma éppúgy érvényesek, mint hatvan vagy nyolcvan évvel ezelőtt saját világában, minthogy követelményeinek nem lokális vagy járulékos, hanem kifejezetten létrendi gyökerei vannak. Másfelől a kritikája a jelenkori Kelet vagy Nyugat tekintetében „rendszerfüggetlen” azért is, mert maga a kor veszítette és vesztegeti el az ember eredendő szellemi lehetőségeit a létezésben. 

– Mit veszítettünk el, az isteni utat? 

– Annak idején Hegel úgy fogalmazott, hogy a felvilágosodás tűzifát csinált a szent erdőből. Vagyis az ember sokkal komplexebb lény annál, mint amilyen fájdalmasan szűk funkciókra próbálja redukálni magát. De már régóta sokan és sokat beszélnek az emberi lét mitikus vagy transzcendens dimenziójának leépüléséről, aminek hiánya aztán egyre irritálóbb és türelmetlenebb formákban jelentkezik, bármivel is próbálják pótolni azt, mert amíg emberről beszélhetünk, az eredeti igény mindig ott marad. 

– Van-e még kiadatlan Hamvas-mű? 

– A már említett, önálló írásokat szöveghűen közreadó Hamvas Béla Kiskönyvtár-sorozatban nemrég két kötet nagyobb, mindeddig kiadatlan művét is megjelentettük – a Speak easy és Az öt Géniusz földje című munkáról van szó –, de a közeljövőben több olyan kéziratos vagy eddig elveszettnek vélt mű is kiadásra kerül majd, amely eddig részleteiben sem volt olvasható. Ilyen például Az egyetlen anthropológia címen kéziratban maradt töredékes munkája, a Seth. Kereszténység és hagyomány című nagyesszéje, vagy a ’40-es évek második felében készült Hérakleitos-fordításhoz tartozó Hérakleitos-esszéje, amivel végre helyére kerül Az ősök nagy csarnoka című, eddig hibás összeállításban kiadott fordítás- és kommentárgyűjteménye is. Nyáron indul meg az eredeti és teljes Scientia Sacra kiadásával Hamvas Béla Összegyűjtött Művei-nek sorozata, ami meghatározott rendben, huszonegy nagy kötetben fogja megjelentetni Hamvas Béla teljes életművét a maga eredeti, szöveghű formájában. 

– Hol tart most Hamvas nemzetközi elismertsége? Hol érdeklődnek leginkább művei iránt? 

– Meg kell említeni, hogy 2020-ban kiadás előtt állt Angol és amerikai irodalom címmel Hamvas Béla teljes, angolszász irodalmi recepcióját bemutató kötet, amit Szőcs Gézával közösen terveztünk, és aminek angol fordítása is elkészült azzal a céllal, hogy külföldön is bemutassa Hamvas átfogó szemléletének és esszéírói művészetének egyedülálló jellegét. Sajnos ez a lehetőség Szőcs Géza halálával meghiúsult, s ennek azóta sem lett folytatása. A külföldi érdeklődés Hamvas iránt jelenleg kétségtelenül Lengyelországban a legerősebb – köszönhetően Teresa Worowska elmélyült és kitűnő fordítói munkájának, aki két gondosan összeállított és ugyanilyen gonddal bevezetett esszékötettel irányította műveire a figyelmet. De Szlovákiában, Spanyolországban, Olaszországban, Portugáliában, Szlovéniában és máshol is keresik Hamvast, ám ahogy említettem, most a lengyel érdeklődés a legerősebb.