Égi kapocs

– A budapest-pasaréti Páduai Szent Antal-plébánia hetvenfős színjátszóköre 2018 márciusában, a templomban mutatta be Meskó Zsolt JK33 Passió című misztériumjátékát, amely idén a Budapesten megrendezett Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus kísérőeseményeként az Arénába költözik. Az előadásban egyetlen hivatásos színészként ez alkalommal is ön játssza Jézust. Mennyiben más ez a szerep, mint az eddigiek a pályáján?

– Minden tekintetben. Zsolttal még az Arany János Toldija nyomán készült „zenés költemény” kapcsán ismertük meg egymást, amelyet Szarka Gyula zenéjével és az Experidance együttessel közösen mutattunk be az ő rendezésében. Nagy meglepetés volt, hogy nem sokkal később a pasaréti templomban civilben is találkoztunk: akkoriban mindketten a környéken laktunk, és oda jártunk misére vasárnaponként. Amikor 2018-ban felkért az általa írt és rendezett passiójátékban Jézus szerepére, nem volt kérdés, hogy nagy örömmel csatlakozom a gyülekezet színjátszóihoz. Nemcsak magánemberként, szakmabeliként is óriá­si ajándék benne lenni egy ilyen különleges előadásban, ami egyszerre modern, hiszen egy mai fiatalember szemével látjuk a több mint kétezer évvel ezelőtti eseményeket, a helyszín miatt szakrális, miközben őrzi a passiójátszás évszázados hagyományait is. Ráadásul Jézus ebben az elgondolásban nem beszélő szereplőként van jelen, egy színész számára pedig kevés nagyobb kihívás van, mint amikor csupán a mimikájával, a gesztusaival kell a teljes átlényegülést felmutatnia. Nagyon remélem, hogy mindennek különlegessége érzékelhető lesz majd az Arénában is, ahol nem az oltár előtt, hanem egy, a küzdőtéren kialakított, nagy, kereszt alakú színpadon járom majd végig a Golgotáig vezető utat.

– Korábban is játszotta már a Megváltót a Mária evangéliuma és a Jézus Krisztus szupersztár című musicalekben, hívő emberként másként készül lélekben a hasonló feladatokra?

– Olyan szempontból mindenképpen, hogy a jézusi szenvedéstörténeten gondolkodva az ember óhatatlanul mérlegeli azt is, ő mit és miért cipel a vállán. Nem kell feltétlenül nagy dolgokra gondolni, minden egyes napnak megvan a maga keresztje: elalvás előtt számot vetve biztosan mindannyian megtaláljuk azokat pontokat, ahol a saját mércénk szerint aznap elbuktunk, mert például emelt hangon szóltunk a gyerekre, megsértettük a kollégánkat, türelmetlenek voltunk a boltban vagy vezetés közben, esetleg hibáztunk a munkánkban. Ebből kell felállnunk minden reggel újra és újra. És ez hit nélkül nem megy. Ahogy szerintem hit nélkül nem lehet igazán eljátszani Jézust sem a színpadon, sem a filmvásznon. Utóbbira a legjobb példa Jim Caviezel a Mel Gibson-féle Passióból. Ő mélyen hívő keresztényként azt mondta a viszontagságos, mégis csodákkal teli forgatás után, hogy „amikor a kereszten függtem, megértettem, hogy Krisztus szenvedésében van a megváltásunk. Ne felejtsétek el, nem nagyobb a szolga az uránál. Mindannyiunknak vinnünk kell a magunk keresztjét. Ára van a hitünknek, a szabadságunknak.” És nem csak a Jézus-alakítása volt elementáris hatású, azóta is folyamatosan, őszintén és álszentség nélkül tanúságot tesz a hitéről, még ha ezért Hollywoodban finoman szólva is megmosolyogják.

– Az ön útja ugyanilyen egyértelmű volt a Jóisten felé?

– Igen is, meg nem is. Bár a szüleim, nagyszüleim révén vallásos családban nőttem fel, jó néhány kacskaringó kellett hozzá, hogy újra templomba járó és a hitemet valóban megélő ember legyek. A gyulafehérvári katolikus gimnáziumban érettségiztem, így kántori és hitoktatói oklevelem is van, ám amikor Erdélyből hirtelen kikerültem Budapestre tizennyolc évesen, annyi élmény ért egyszerre, hogy mindez, talán természetszerűleg, eltérített. A tanulmányaim után jöttek a szakmai és emberi sikerek, aztán persze a bukások és csalódások is, és bizony évek teltek el anélkül, hogy betettem volna a lábam akár egy vasárnapi misére is. Az imát azonban soha nem felejtettem el, és mindig voltak olyan kis történések, amelyek valahogy apránként visszaterelgettek az egyenes útra. Apró jelekre gondolok, mint például amikor éppen le voltam törve, mert szabadúszóként nem tudtam, mi lesz a következő munkám, pont jó időben és jó helyen megcsörrent a telefonom. Szép lassan kezdtem hát elengedni a sok aggódást, és megtapasztalni, hogy ha tisztességgel teszed a dolgod, és van kapocs közted és az égiek közt, a Jóisten tényleg nem feledkezik meg rólad.

– Ezt a legnehezebb megtenni a mai világban: megszabadulni a görcseinktől, attól, hogy folyamatosan rettegünk a jövőtől?

– És a feltétel nélküli szeretet. Minden embertársunk iránt. Ezt könnyű mondani, de nagyon nem az betartani, magam is folyton tanulom, hogyan kell. Makacs székely vagyok, de szerencsére a párom jó tükör, és nem rest az arcomba tolni a botlásaimat, hibáimat. Ezek azok a mindennapi kis keresztek, amiről beszéltem. És ami még szintén nagyon nehéz, és nekem nagy vágyam: a Biblia és benne Jézus szavainak a helyes értelmezése. Szerencsére van egy katolikus pap barátom, Rumszauer Miklós atya, a kaposvári Szent Margit- és Szent József-templom plébánosa, aki segít eligazodni az útvesztőkben, és kikerülni a feladás, az értetlenség, a felületesség mindenhol ott leselkedő csapdáit. Mert az is fontos, hogy ne csak azért menj templomba, mert muszáj, vagy mert nagyon jó a közösség, sőt, szerencsés esetben akad még egy karizmatikus pap is. Hanem azért, hogy onnan, ahol felekezettől függetlenül jelen van a szakralitás, a szentség, lélek, tényleg haza is vigyél a hétre magadnak, a családodnak, a környezetednek valamit.