Egy álom újjáépítése

Emlékszünk még, miből adódott a Gladiátor első részének egyik konfliktusa? Az idős, beteg Marcus Aurelius császár megosztotta legkiválóbb katonájával, Maximus-szal (Russell Crowe) a Római Birodalom jövőjéről szőtt álmát, majd megbízta a tábornokot, hogy váltsa valóra azt, vagyis adja vissza a hatalmat a római népnek. A gyakorlatban ez a császárság intézményének megszüntetését és a köztársaság visszaállítását jelentette volna.

Maximus – némi habozás után – vállalta a feladatot, ám végül nem sikerült végrehajtania. A császár gátlástalan, hataloméhes fia, az enyhén őrült Commodus megakadályozta benne, és a legtöbb, amit a tábornok elérhetett, az volt, hogy – saját élete árán – megszabadította a várost és a birodalmat ettől a trónra került szörnyetegtől.

A Gladiátor 2000 egyik legnagyobb sikerű, legemlékezetesebb filmje lett: 100 millió dolláros költségvetéséhez képest 465 milliós bevételt hozott világszerte, Hollywoodban is keresett sztárrá tette az ausztrált Russell Crowe-t, és a rendező-producer Ridley Scottról bebizonyította, hogy a történelmi közegben játszódó akció-kalandfilmek mestere. (Amit azóta mondjuk a Mennyei királyság [2005] igazolt, a Napóleon [2023] viszont cáfolt.)

Az angol filmes már az első rész sikere láttán felvetette a Gladiátor folytatásának ötletét, ám eddig nem sikerült megvalósítania a tervét. Egy ponton túl az idő is ellene dolgozott, hiszen ki hallott már olyat, hogy egy epizód csaknem két és fél évtized elteltével kövesse az előzőt? (A keresztapa második része 1974-es, a harmadik 1990-es, de e két bemutatót is „csak” tizenhat év választja el egymástól.) Így a Gladiátor II-ről egyesek már a premier előtt elkönyvelték, hogy nem lehet jó – a végeredmény láttán azonban többen megváltoztathatják eme előzetes véleményüket.

A második rész központi alakja egy Hanno nevű, fiatal férfi, aki a nyitójelenetben Numíbia védelmében harcol – a Római Birodalom ugyanis provinciává akarja tenni az afrikai királyságot. Az összecsapás a hódítók győzelmével végződik: Hanno neje elesik, a férfi hadifogságba kerül, és kisvártatva Róma közelében találja magát. Nem csinál titkot belőle, mennyire mélyen lenézi és megveti e romlott várost, és annak hazug, korrupt elitjét, ám hogy pontosan miért, azt nem osztja meg társaival.

Egy Macrinus nevű lanista felfigyel a harci képességeire, és megvásárolja, hogy gladiátoriskoláját erősítse. Hanno nem titkolja: ha tehetné, az ikercsászárok, Geta és Caracalla fejét venné, de a Numíbiát meghódító – és a felesége életét követelő támadást vezető – Acacius tábornok fejével is beéri. A lanista megígéri neki, hogy hozzásegíti bosszúja beteljesítéséhez, ám ezért cserébe el kell fogadnia, hogy ő, Macrinus eszközként használja a Róma iránt érzett indulatait.

Aztán a néző megtudja, hogy Acacius tábornok éppen összeesküvést szervez az ikercsászárok uralmának megdöntésére, és hogy felesége nem más, mint az első részben megismert Lucilla, a néhai Marcus Aurelius lánya. Amikor az immár nagymama korú Lucilla megpillantja a Colosseumban küzdő Hannót, különös érzés vesz erőt rajta, és felveszi a kapcsolatot Macrinus-szal, hogy választ kapjon néhány fontos kérdésre. Csakhogy a lanistának is megvannak a maga céljai, amelyek elérésétől nem hajlandó eltekinteni…

A Gladiátor II első kétharmada tehát egyfajta karrier- vagy felemelkedéstörténet, az utolsó harmada azonban a shakespeare-i királydrámákat idézi. Mindehhez impozáns képek – az operatőri székben ezúttal is John Mathieson foglal helyet, akit az első rész fényképezéséért Oscar-díjra jelöltek –, látványos összecsapások, valamint az ókori Róma mindennapjainak talán minden eddiginél szemléletesebb bemutatása társul. A város ebben a filmben nem pusztán helyszín, de a hús-vér alakokkal csaknem egyenrangú szereplő!

A hibáiról és gyengeségeiről szólva meg kell említeni, hogy olykor anakronizmusokat tartalmaz, de mert nem dokumentarista pontosságra törekvő történelmi filmről, hanem történelmi háttér előtt játszódó akció-kalandfilmről van szó, ezeken nem feltétlenül kell fennakadni.

Sokkal zavaróbb, hogy bizonyos jelenetekben már-már kínosan gyenge a CGI. (Például abban, amelyben a gladiátoroknak a vérszomjasságig hergelt majmokkal kell felvenniük a harcot – ráadásul e képsorokon a majmok olykor úgy tűnnek, mintha harci kutyákkal keresztezett, furcsa keveréklények volnának.) És ami azt illeti, Macrinus motivációi alapvetően kifejtetlenek, homályosak.

Mindezért azonban bőven kárpótolnak a már említett pozitívumok, továbbá a színészi alakítások: a Lucillát megformáló Connie Nielsen, valamint az Acacius tábornokot megjelenítő Pedro Pascal teljesítményére nem lehet panasz, ám a Macrinust alakító Denzel Washington még úgy is felülmúlja őket, hogy a forgatókönyvírók hiányos munkát végeztek karaktere megrajzolásakor: jelenléte mindvégig markáns, játéka erőteljes és elegáns – a nézőek okkal juthat eszébe a Kiképzés című, 2001-es filmben nyújtott teljesítménye (amelyért Oscar-díjat kapott, egyébként).

A Hannót alakító Paul Mescal színészként is helytáll, de ami legalább ennyire fontos: karizmáját, kisugárzását tekintve nem marad el az első rész főszerepét alakító, fiatal Russell Crowe-tól, akinek nem kis része volt abban, hogy a Gladiátor emblematikus filmmé vált.

Így amikor Hanno megpillantja a falon Maximus kardját és mellvértjét, a néző belsejében megmozdul valami, és amikor azzal motiválja a társait, hogy „Mindannyian katonák vagyunk”, egyértelmű, miért az a válasz, ami.

A film kulcsmondatai azonban alighanem azok, amelyek a tetőpontnak számító – nagyszabású, számos statisztával felvett – jelenetben hagyják el a száját. Ebben Marcus Aurelius és Maximus tábornok igazságosabb, becsületesebb Rómáról szóló álmáról beszél. Kijelenti, hogy ez az álom szertefoszlott – meghalt, nem lehet feltámasztani –, majd hozzáteszi: viszont újra lehet építeni, újra lehet alkotni, és azok segítségét kéri, akik hisznek ebben.

Ezek a mondatok nem csak a cselekmény adott pontján, de attól függetlenül is értelmezhetők, hiszen egy párkapcsolatban éppúgy elhangozhatnának, mint mondjuk egy kormányzási ciklus elején, vagy bármilyen más, nagy téttel bíró döntési helyzetben. De akár Scott önvallomásaként is felfoghatók, hiszen nem lehet nem észrevenni, hogy a Gladiátor II részben az első epizód másolata – részben viszont továbbgondolása.

A rendező-producer tehát nem akart kétszer ugyanabba a folyóba lépni, hiszen az – a közismert ókori bölcsesség szerint – lehetetlen, viszont ismét átkelt rajta, méghozzá csaknem pontosan ott, ahol huszonnégy évvel ezelőtt megtalálta a gázlót.

Így míg az első rész a katonai kötelességteljesítés, az azon túlmutató baráti-bajtársi helytállás – és persze a bosszú – filmje lett, addig a második alapvetően a megtagadott gyökerek felvállalásának, az örökség elfogadásának, valamint a meddő harag érdemi cselekvéssé alakításának filmje, amelyben a többször idézett jelszó – „Erő és erény” – megtelik jelentéssel.

A két epizódot a tartalmi elemeken túl ötletes rendezői megoldások – egyes képi elemek (az elhíresült búzamező) megidézése, bizonyos gesztusok (az aréna homokjának kézbe vétele) megismétlése – kapcsolják össze.

Hogy a Gladiátor II hogyan teljesít majd a kasszáknál, egyelőre kérdéses. (Költségvetése egyes források szerint 250, mások szerint 310 millió dollár volt, így az első rész 4,5-szörös bevételének megközelítéséhez 1 – 1,2 milliárd dollárt kellene termelnie világszerte.)