Léteztek ugyanis olyan idők, amikor a leginkább várt családi program még nem valamelyik valóságsó közös végigizgulása volt, hanem az, amikor egy hétvégi napon a szülők és a gyermekek szépen felöltöztek, együtt kisétáltak a Ligetbe, a csemetéknek vettek egy-egy adag vattacukrot, felültették őket a körhintára, s a nap betetőzéseként beültek az egyik mutatványos sátrába és együtt nevettek a bohócokon. Vagy éppen Vitéz Lászlón.

Azon a Vitéz Lászlón, aki napról napra – gyakran egy délutánon akár tíz egymást követő előadáson is – nyegle magabiztossággal győzte le az őt a pokolba elvonszolni akaró sátánt, miközben a legkülönfélébb fegyverek – bunkósbot vagy palacsintasütő – garmadáját vonultatta fel és mókás szóvicceket sütött el.

Azon a Vitéz Lászlón, akinek figuráját Kemény Henrik nagyapja alkotta meg, s örökítette tovább generációról generációra. A korábbi vásározó, aki saját készítésű csizmáival járta az országot, s később Európát is, kialakította saját sátrát, ahol hol bohóc volt, hol bűvész, majd artistákat is felvett maga mellé. Amikor azután valamelyikőjük lebetegedett, helyettük a maga készítette bábokkal játszotta el az így kieső számot. Egy idő után rájött: „a bábok nem kérnek kenyeret”. Ekkor sutba dobta a bohócruhát és bábelőadásaival lett a gyermekek – és a felnőttek – kedvence.

Az unokák – Kemény Henrik és testvérei – a bábok világában nőttek fel, hiszen édesapjuknak saját színpada volt a Népligetben. Karonülőként már bábjátékokat néztek, s az előadások szövegét előbb tanulták meg, mint az írás-olvasás tudományát, ami nem csoda, hiszen apró gyermekként fontos szerepük volt az előadásokban: ők adogatták a sorra kerülő bábokat, eszközöket édesapjuknak, és ők cserélgették a háttérzenét szolgáltató gramofon lemezeit. Mivel olvasni még nem tudtak, édesapjuk ez utóbbiakat különböző színekkel jelölte meg, s nekik azt kellett csak tudniuk, melyik jelenethez melyik szín tartozik. Később a papa elkészítette nekik az első saját bábjukat; korábbi amerikai tartózkodása alatt megismerte Mickey egér figuráját, és így lett a fiúk bábja egy marionett Mickey egér.

A színpad mögött éltek; a papa itt alakította ki deszkalakásukat: egy szoba-konyha otthont, ahol a legkisebb gyermek, egy kislány megszületése után öten éltek. Kemény Henrik alvóhelye egy asztal tetején volt, ahonnan néha hatalmasat esett egy-egy nagyobb lendületű fordulás után, ám nyaranként – amikor a konyha egyben a papa műhelye is volt – sokszor a szabad ég alatt, a színpadon aludtak.

És boldogok voltak.

Egészen a második világháború végéig mintha egy álomvilágban éltek volna; egy bábokkal, nevető emberekkel, játékkal teli világban. 1952-ben azonban a kommunista hatalom államosította a Népligetet, s fel kellett számolni a vurslit is, hogy az emberek inkább a városligetbéli Vidámparkba szokjanak. A hatalom még hagyta, hogy az augusztus 20-i ünnepséget megtartsák, ám következő nap mindenkit elszámoltattak, a bevételt be kellett szolgáltatni, a működési engedélyeket vissza kellett adni. Leltárt vettek fel mindenről, Keményék egy barátjuk segítségével tudták csak megmenteni a bábok nagy részét; a barát ugyanis vállalta, hogy saját lakásában rejti el őket. Vitéz Lászlóról azt mondták: idejétmúlt, s helyette Traktor Terkát és Okos Katát kellett volna már játszani. A felszámolás után egy évvel éppen azok adományozták neki a Népművészet Mestere kitüntetést, akik korábban tönkretették a családi vállalkozást.

Kemény Henrik a Bábszínházba került, ahol összeállt egy másik mutatványossal, s köszönhetően annak párttagsági igazolványának, készíthettek egy saját paravánt, és kaptak működési engedélyt is; így – nagy részben éppen egy pártigazolványnak köszönhetően – maradhatott életben Vitéz László és a többi, ma már halhatatlan figura.

A Magyar Ház Klubban is egyértelműen kiderült: Vitéz Lászlóra szükség van. Ma már sokan – e sorok írójához hasonlóan – csupán olyan idős rokonok elbeszéléseiből ismerik a vásárok világát, akik talán már nincsenek is köztünk. Egy olyan világot, mely mind a mai napig megdobogtatja szívünket, melyben a családok még együtt szórakoztak, együtt nevettek. Egy olyan Vitéz László-i világot, melyben mindig győzött a jó, s melyben az embereknek volt okuk vidámnak lenni. Ezt a világot tartja életben a jövőre nyolcvanéves Kemény Henrik, s ezért köszönettel tartozunk neki.