Hirdetés

Jelképes a pillanat: a színpadról az első sorokban elvegyülő énekesre pontosan olyan szeretetcunami zúdult, mint a teljes Dinamit legénységére. Mert a Dinamit tegnap hatalmas bulit tolt a Barbra Negra Track színpadán. Úgy harmincöt év koncertjárás után az ember pontosan különbséget tud tenni alibi és valódi rockkoncert között – hát, most nemcsak jó buliban jártunk, de valóságos időutazáson vettünk részt, minden olyan volt, mint régen. Mintha az égiek is adtak volna egy esélyt, a délutáni eső idejében elállt, hogy semmi se zavarja meg a Dinamit és a közönség 37 éve szárba szökkent barátságát.

Dacára annak, hogy a zenekar két lemez és két évi működés után 1981-ben feloszlott, kétségkívül rocktörténelmet írt. Ellopjuk Tátrai Tibusz jellemzését (ő a Syriusról mondta): bizony, a Dinamitban professzorok muzsikáltak és muzsikálnak. Erről tegnap azok is meggyőződhettek, akik máig nem szabadulnak az állami rockzenekarozás bélyegétől, és nem veszik tudomásul, amiről a nagy számú közönség tegnap a lábával szavazott: a Dinamit a magyar rockszíntér, azon belül pedig a hard rock egyik legerősebb alakulata volt és maradt, teljesen egyenrangú a P. Mobillal, a P. Boxszal és a többi ősbölénnyel.

Emlékkoncert helyett élő, vibráló jeleneteket, jelen idejű varázst kaptunk a Dinamittól. Olyan erő áradt a színpadról, amire nemigen számítottunk buli előtt. A hetvenegy éves Vikidál Gyula küzdött, harcolt, és nem mellesleg hitelesen szólaltatta meg a dalokat, amelyek nagy részét az ő hangjával ismertünk meg annak idején. Persze, ahol olyan muzsikusok játszanak, mint Németh Gábor, Németh Lojzi, Zsöci, Papp Gyula, valamint tehetséges fiatalok, ott biztosra mehet az ember. Az est hőse azonban – legalábbis számomra – Szűcs Antal Gábor, aki fantasztikusan játszott, jól szólt a gitárja, valamint Rudán Joe, aki leénekelte a csillagokat az égről, és láthatóan bombaformában van.

Hogy milyenek ezek a dalok? Fantasztikusak. Nem mondhatunk mást, hiszen a tömeg szóról szóra énekelte a lassan négy évtizede született szövegeket, amelyek ha nem is érik utol a zene minőségét, mégis egész nemzedékekbe égtek bele, persze, az enyémbe is. Olyan rockhimnuszok dörrentek meg, mint az Igazság, a Tépd el az időt, a Néma kőszobor, és persze, a Tinédzser dal, amelyet kétszer is eljátszottak, másodszorra a közönség karaokézta le a zenei kíséretet. A régi dalok mellé felsorakoztak a 2010-es, harmadik lemez legjobb darabjai is, tetszettek ezek is, ahogyan tetszett minden.

De jó koncert volt – ezzel az érzéssel vettük hazafelé az utat, és egyidejűleg némi számvetésre, belső utazásra is indultunk. Nem ragadtunk le a nyolcvanas évek elején, nem azt mondjuk, hogy hajdanában-danában milyen jó volt, inkább aktuális boldogság ömlött szét bennünk. És hazavisszük magunkkal a buli után ott feledkezett afterpartizók látványát, a kört alkotó táncolókét, akik az István a királyra, precízebben Koppány hangjára buliznak tovább, mert a közönség énekel, bulizik, nem a múlthoz ragaszkodik, hanem a jelenben érzi jól magát.

Hiszen az érték az érték negyven év múltán is. A zenész pedig főleg akkor zenész, ha élőben játszik neked. És jól játszik. Ilyen egyszerű.

Egyszerű?

A professzoroknak igen. Ezért is szeretjük őket.