Hirdetés

Sok esetben tapasztaljuk alkotó- és előadóművészeink sorában, hogy fő hivatásuk gyakorlása mellett valamely más művészeti területen is képesek kimagaslót létrehozni. Így van ez Agárdy Gábor (1922–2006) színművész esetében is. A szegedi születésű, örmény gyökerekkel bíró színész ifjúként nehezen döntötte el, hogy a színpadot vagy a festészetet válassza-e. Korán kezdett – és jól – rajzolni, tanárai biztatták. Az élet fintora, hogy a rajzolást, festést a szovjet hadifogságban bontakoztathatta ki: portréi nagy sikert arattak, és ennek köszönheti, hogy épségben haza is jutott. Díszleteket szintén tervezett, de aztán, mint köztudott, a Nemzeti Színház örökös tagjaként sajátos humorú, nagy ívű pályát befutó művész lett. A vásznon való alkotást a hatvanas évek végén kezdte újra, és rengeteget tanulva (nyelvet, művészettörténetet, technikát) kiválóan felkészült ikonfestővé vált. A fára festett munkák mellett míves fém­alapú, fémdíszítésű művek is kikerültek a keze alól. Visszakapcsolódott az ortodox, bizánci hagyományokhoz, ugyanakkor kereste az ikon megújításának módjait. Ikonjai egy tág horizontú, művelt alkotó hithez ragaszkodó életszemléletét jelzik, és a tradíció emelkedett szépségével az ünnepi napok atmoszféráját teszik bensőségesebbé.