Egy pacifista félelmei

– Az elmúlt másfél évtized alatt volt a debreceni Modem, a Műcsarnok, majd a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum igazgatója. Ez utóbbi ötéves megbízatása 2019 nyarán járt le, azóta nemigen lehetett hallani önről. Mi történt azóta Gulyás Gáborral?

– Ez egy olyan privát történet, amiről bár nem titok, nem szívesen mesélek. Volt egy rákos megbetegedésem, amely miatt meg sem pályáztam Szentendrén a következő ötéves igazgatói ciklust.

– Most azonban két közelmúltban nyílt kiállítás kurátora, és a napokban jelenik meg egy könyve Szent István király intelmeiről. Eszerint a betegség már a múlté?

– Hála Istennek, igen. Túlélő típus vagyok, hiszen a rák után volt egy súlyos stroke-om, de abból is szerencsésen kijöttem.

– Ha nincs a betegség, megpályázta volna újra a szentendrei igazgatói posztot?

– Őszintén szólva nem vagyok biztos benne, mert nagyon ijesztőnek láttam az új önkormányzat hozzáállását, hiszen gyakorlatilag hozzákezdtek a múzeum leépítéséhez.

– Mikor kezdett el újra dolgozni?

– A Budavári Palota Szent István-termének tavalyi megnyitására, mintegy annak bevezetéseként készítettem el A Budavári Palota csodája című kiállítást, illetve mindeközben dolgoztam azon a Szent István király intelmeiről szóló könyvemen, amely a napokban jelent meg. Az Intelmek olyan remekmű, aminek megírása óta eltelt ugyan ezer év, ennek ellenére ma is befogadható, értelmezhető, sőt, ha úgy tetszik, aktuális. Szent Istvánra egy magyar ember csak tisztelettel telt büszkeséggel emlékezhet. Nem csak az Intelmek okán és nem csupán azért, mert az uralkodása alatt nemhogy háborút, de csatát sem veszített. Ami számomra a legfontosabb, hogy megőrizte Magyarországot és olyan államrendet hozott létre, ami 950 évig formálisan is működött.

– Annak ellenére, hogy egy korábbi interjújában határozattan kijelentette, kurátorként többet nem rendez kiállítást Magyarországon, a közelmúltban két tárlat is nyílt, amely a nevéhez köthető. Az egyik a Magyar Nemzeti Múzeum Yoko Ono-kiállítása, a másik pedig a Godot Intézetben Bukta Imre nagyszabású tárlata. Hogyan is van akkor ez most tulajdonképpen?

– Valóban mondtam ilyet még a szentendrei időszakom alatt, amikor sok keserűség volt bennem. Rendeztem ugyanis egy kiállítást Bukta Imre, Szirtes János és feLugossy műveiből Levitáció címmel, amire a sajtó olyan durván reagált, hogy a környezetemben mindenki ledöbbent. Kiderült, hogy ennek a támadásnak én vagyok az egyik kiváltó oka. Írt valaki a tárlatról egy kritikát az Élet és Irodalomba, amit nem engedtek megjelenni – a szerző elmondása szerint – miattam. Természetesen ez nem új jelenség, jó néhányszor előfordult hasonló, de engem az ilyesmi nem szokott izgatni. Másokat annál inkább – a Levitáció előtt a Csontváry-kiállítás kapcsán háborodott fel jó néhány barátom amiatt, hogy néhány „fontosnak” számító hetilap nem írt róla, és nemrég, amikor e hetilapok egyikében a Csontváry-tárlatok történetéről írtak, több barátomat elképesztette, hogy a művész legnagyobb kiállítását elfelejtették megemlíteni. Félreértés ne essék: én sem örülök annak, hogy politikainak vélt szempontok ilyen rettentő könnyedséggel felülírják a szakmaiakat, de azt gondolom, hogy ez egy olyan kész helyzet, amivel együtt kell élnünk. A Levitáció idején viszont láttam, mennyire elkeseredtek a művészek, hogy ez szabja meg, hírt lehet-e adni valamiről. Besokalltam és úgy éreztem, nem szeretnék már részt venni ezekben a küzdelmekben. Persze, ez a mondat nem feltétlenül végiggondolt, sokkal inkább elkeseredett kijelentés volt a részemről. Utána főként külföldön rendeztem kiállításokat, így például Oroszország első múzeumában, Nyizsnyij Novgorodban, aztán Bécsben, Bázelben, Kolozsvárott és mielőtt eljöttem, már betegen, egy utolsót Szentendrén is.

– És most? Változott itthon valamelyest a helyzet?

– Magyarország politikailag ma is megosztott, mint ahogyan az egész nyugati világ, beleértve az Egyesült Államokat is. Ez a megosztottság folyamatosan változik, mostanában például egyre erősödik. Látom, hogy az emberek nem mernek elmondani bizonyos dolgokat, mert félnek a következményektől. Ugyanakkor engem tényleg nem izgat, írnak-e a munkáimról vagy sem, mint ahogyan az sem, ha hülyeségeket írnak.

– Kurátorként mi a legfontosabb vezérelve?

– Hogy a kiállítás szóljon valamiről. Legyen aktuális és értelmezhető. Nem feltétlenül csak művészeti térben. A Yoko Ono-kiállításnak például az ukrajnai konfliktus a motivációja, függetlenül attól, hogy a művész projektjeinek nagy része a vietnámi háborúra való reagálás. De most nem Vietnámban, hanem Ukrajnában dúl háború. Megdöbbentő visszanézni John Lennon egyik kisfilmjét, amelyben a három nagyhatalomról – az USA, Kína és a Szovjetunió, amit már akkor Oroszországnak nevez – beszél. Eltelt 52 év, és ma is érthető. Mintha semmi sem változott volna a világban…

– Fontos volt önnek, hogy ebben a háborús helyzetben a békéről, a béke utáni vágyakozásról rendezzen egy kiállítást?

– Igen, mert alapvetően pacifista vagyok. Már éltem abban az időszakban, amikor a béke meg a harc szavakat összekötötte az állami propaganda, de nem lettem békeharcos. Ugyanakkor a béke fontos számomra. Miközben azt elég régóta tudom, hogy pacifistának lenni sosem sikertörténet. Ezt mutatják a magyar történelmi példák is. Amikor kitört az I. világháború, egyetlen európai kormányfő volt háborúellenes: Tisza István. Aztán gyorsan belesodródtunk a konfliktusba, és nagyon rosszul jártunk. Nemcsak azért, mert elveszítettük az ország kétharmadát, hanem mert egyetlen háborúban sem halt meg annyi magyar ember, mint akkor. A II. világháborúból aztán a kormányzó mellett a miniszterelnök is megpróbált kimaradni. 1939-ben nem adtuk át a németeknek a lengyel invázió­hoz a kassai vasútvonalat, a lengyel menekülteket pedig befogadtuk. 1940-ben is sikerült kimaradni a háborúból. 1941-ben azonban Teleki, a magyar miniszterelnök belátta, hogy nincs mozgásterünk. Elvi okokból öngyilkos lett. Annak azért örülök, hogy most, amikor olyan hasonló a helyzet, mint Tisza István vagy Teleki Pál idején, a magyar miniszterelnök ezúttal is békepárti álláspontot képvisel annak ellenére, hogy ezzel egyedül van Európában. Egyelőre lehet tartani, a kérdés csak az, meddig.

– Van önben félelem egy esetleges III. világháborútól?

– Azt mondják, 1945 óta csak lokális háborúk voltak. Én ezzel vitatkoznék. Ki ne tudná, hogy Vietnámban nemcsak a vietnámi kommunistákkal harcoltak az amerikaiak, hanem a szovjetekkel is, vagy hogy Afganisztánban nemcsak az afgánok voltak a Vörös Hadsereg ellenfelei, hanem az amerikaiak is? Mindig két nagyhatalom csapott össze! Most Ukrajnában is a nagyhatalmak összeütközése zajlik. Nem túl bonyolultak a közelmúltbeli események sem, ráadásul személyes információink is vannak – láttuk, hogyan működött ez a harminc éve létrejött állam, de most nem ezekről, nem a sérelmeinkről érdemes beszélni. Hanem arról, hogy Ukrajnában, közvetlenül Magyarország mellett háború van. Minden egyes nap embereket gyilkolnak meg, létesítményeket rombolnak le. Szörnyen nagy a pusztítás! És ezt nagyon sokan támogatják. Én pedig ellenzem. Nem azért, mert konzervatív vagyok, és mert a kormánynak is ez a programja. Emlékszem arra a rettentő rossz élményre, amikor háromgyermekes fiatal apukaként bámultam a csoportosan repülő bombázókat a kilencvenes évek legvégén, és tudtam, hogy hazánkból indultak el, hogy a szomszédos országot, Szerbiát bombázzák. Akkor is Orbán Viktor volt a magyar kormányfő, én is rá szavaztam, de a háborút nem tudtam elfogadni. Számos barátommal vitatkoztam akkortájt is. Mert pacifistaként azt szeretném, ha béke lenne. Tudom, hogy a helyzet meglehetősen összetett. És ezért örülök annak, hogy azt a vaskupolarendszert, ami Tel-Aviv felett is van, sikerült megvennünk. Nyilván több kellene, mert nem csak Budapestet kell megvédenünk. Egy ilyen rendszer kiépítése teljesen indokolt. De hazudnék, ha azt mondanám, nincs bennem félelem.