Az igazságot keresők konfliktusának drámája tökfejek és bűnözők között
Egy tudós tojástánca
Az igazságot keresőknek és a hatalom birtokosainak a viszonya nem feltétlenül zökkenőmentes. Ebből azonban nem következik, hogy egy tudós semmiképpen sem működhetne együtt a világot mozgató rendszerekkel. A Galilei élete című darab épp eme együttműködés módozatait és fokozatait vizsgálja, olyan kérdésekre keresve választ, mint hogy mikor válunk a tudomány árulóivá, és mikor maradunk az észszerű kompromisszumok robotosai.
Sokatmondó dátum, hogy Bertolt Brecht 1939-ben kezdett neki a Galilei élete című alkotásának, amelynek ősbemutatóját 1943-ban tartották Zürichben. A mű hazai színpadi karrierje szintén elnyomásban, a hatvanas évek elején indult, legújabb verziója pedig az Örkény István Színházban látható, Polgár Csaba rendezésében.
A darab a fizikusként, matematikusként és csillagászként egyaránt ismert Galileo Galilei 1609 és 1638 közötti pályájának fontosabb állomásait mutatja be. Ezek közül a leglényegesebb: a tudós rájön, és bizonyítani is tudja, hogy nem a Nap forog a Föld körül, ahogyan addig gondolták, hanem fordítva.
A katolikus egyház azonban vonakodik elismerni, hogy így van. Nemcsak azért, mert e felfedezés nyomán sokakban felvetődhet a kérdés, hogy hol van Isten helye a naprendszerben, de azért is, mert tisztában van vele: e világképváltás következtében saját szerepe és tekintélye is megkérdőjeleződhet. Ezért 1633-ban törvényszéke, vagyis az inkvizíció elé idézi Galileit, amely élete végéig tartó házi őrizetbe véteti az idős tudóst, és kötelezi: vonja vissza tételét, miszerint a Föld forog a Nap körül!
Galilei tanítványa, egy Andrea Sarti nevű fiatalember biztosra veszi, hogy mestere nem engedelmeskedik majd az ítéletnek. Csakhogy a csillagász, miután megszemléli a kínzóeszközöket, amelyet az inkvizíció megmutat neki, minden ellenkezés nélkül eleget tesz az előírtaknak.
„Szerencsétlen ország, amelynek nincsenek hősei!”, fakad ki a fiatalember.
„Nem, az az ország szerencsétlen, amelynek hősökre van szüksége!”, tromfol higgadtan Galilei.
Ezek után Andrea a tudomány árulójának tekinti volt mesterét, ám amikor felkeresi, hogy búcsút vegyen tőle, az alaposan meglepi: átnyújtja neki utóbb legnagyobb hatásúnak bizonyuló műve, a Discorsi… (teljes magyar címén: Matematikai érvelések és bizonyítások) kéziratát. Őrei és a cenzorok figyelmét kijátszva, titokban dolgozott rajta, hogy tanítványára bízza, és megkérje: juttassa külföldre, és ott jelentesse meg…
Brecht tehát nem párbajról párbajra haladó, fényes páncélú lovagként ábrázolja főszereplőjét. A darab Galileije – amint azt nyilvánvalóvá is tette, amikor kijelentette, hogy nem kíván hőssé válni – rugalmas hozzáállású, praktikus gondolkodású ember, aki tisztában van vele, hogy bizonyos pontokon muszáj engedményt tenni.
De ha az igazság kimondása vagy elhallgatása a tét, létezik-e mindkét fél számára előnyös vagy legalább elfogadható kompromisszum? Továbbá: köteles-e a tudós tekintettel lenni felfedezése várható társadalmi következményeire, vagy akkor jár el helyesen, ha kizárólag a tudomány előbbre vitelével foglalkozik? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket boncolgat a mű, és szerzője szerint egyértelmű a válasz: az együttműködés nem minden körülmények között vállalhatatlan, csakhogy a kompromisszumok természete és fajtája esetről esetre változik, ezért mindenkinek magának kell megkötnie az őt érintőket.
Polgár Csaba rendezése is ezt az üzenetet közvetíti, számos figyelmet érdemlő megoldással kiegészítve. A díszlet például az első felvonásban egy homokos part, a másodikban egy kopár, sziklás táj, és mindkét esetben nyilvánvaló a Galilei világképében központi helyet betöltő Nap uralma: az első felvonásban „csupán” nehezen elviselhető hőséget áraszt, a másodikban viszont már egyértelműen elpusztította a sugarai által halálra perzselt, kiszikkasztott vidéket.
A jelmezek a díszlethez illeszkednek, a szereplők többsége tehát úgy van öltözve, mintha a strandra indult volna. A befogadó így nemigen tudja másnak látni őket, mint hétköznapinak és védtelennek – mind a klimatikus viszonyokkal, mind a társadalmi képződményekkel szemben.
A központi karaktert két színész kelti életre, és amikor egyszerre vannak jelen a színpadon, azok különösen élvezetes pillanatok. A fiatal tudóst játszó Borsi-Balogh Máté jól érzékelteti a figura kölönc voltát, míg az idős csillagászt alakító Csuja Imre teljes testét a karakterábrázolás szolgálatába állítja, és meggyőzően jelenít meg egy szenvedélyes tudásvágytól hajtott, módszeres gondolkodású alakot, aki ugyanakkor hedonista is, tehát nem kívánja megtartóztatni magát az apróbb érzéki örömöktől – már csak azért sem, mert a finom falatok után támadnak a leghasználhatóbb gondolatai.
A lányát játszó Gellért Dorottya erős alakítást nyújt az apja árnyékából kilépni nem tudó, Galilei mellett végig kitartó, őt szeretettel és tisztelettel ápoló Virginia szerepében.
A több karaktert is megformáló Hajduk Károly VIII. Orbán pápaként igazán emlékezetes. Ábrázolásában nyilvánvalóvá válik, hogy erélytelen és kisszerű alakról van szó: noha ő az egyház földi vezetője, mégis úgy cselekszik, ahogy a rangban alatta álló, őt erősen manipuláló bíboros inkvizítor várja tőle.
Az utóbbi karaktert életre keltő Für Anikó kiváló munkát végez a látszólag együttműködő, ám az egyház tekintélyének védelmében fáradhatatlan, hajlíthatatlan vezető szerepében. A többi egyházi elöljárót alakító színésznek viszont már nem jut mód, hogy felépítsék és árnyalják a rájuk bízott karaktereket, melyek így nem többek, mint megelevenedett gúnyrajzok. Így hol szemellenzős vezetőként, hol ostoba majomként tűnnek fel a színpadon, bár a darab egyik legnagyobb derültséget kiváltó poénja – „te mondd, hogy inkvizíció, a te hangod mélyebb!” – is hozzájuk kapcsolódik.
(Kell-e mondanunk? Ez a kiszólás Bud Spencer és Terence Hill Bűnvadászok című filmjére utal, amelyben elhangzik: „Te mondd, hogy rablótámadás, a te hangod mélyebb!”)
A második felvonás elején egy rapbetéttel kiegészített, zúzós rockszámot hallhat a közönség. A Műszak meg a többiek nevű – a színház világosítótárának tagjaiból álló – együttes ironikus felhangoktól sem mentes dala azokat a reakciókat is tartalmazza, amelyekkel a változatlansághoz ragaszkodó hatalom birtokosai fogadják az újdonságok megjelenését: „Nem, az nem lehet, / hogy a rendből tréfát űzzetek!”, összegez a gitáros-énekes, az előadásban is szerepet kapó Petrik György.
Aki tehát egy klasszikussá érett alkotás továbbgondolásra ösztönző, kortárs feldolgozására kíváncsi, amely nemcsak a ráció és a hit egymáshoz való viszonyáról szól, de az egyes döntési helyzetekben célravezető magatartásmódok hasznát is vizsgálja, bizonyára emlékezetes élménynek találja majd a Galilei élete Örkény István színházbéli előadását. És a központi üzenetként is felfogható sorok is elkísérik majd: „Aki nem ismeri az igazságot, az csak tökfej. De aki ismeri és hazugságnak nevezi, az bűnöző.”
