Egyensúlyos nevelés

– A Kossuth-díj, a Nemzet Művésze cím, a Prima Primissima díj után újabb elismerést vehetett át a napokban: a Cziffra György Fesztivál életműdíját. Múlt év végén fényes sikert aratott a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola Jubilate leánykarával is a portugáliai Fundão városában rendezett nemzetközi kórusversenyen. Hogyan éli meg a sikert?

– Közösségben minden élmény megsokszorozódik. Különleges motivációt ad az éneklésnek egy-egy világverseny, legutóbb Portugáliában, amikor a Jubilate leánykar két kategóriában indult, és nyert, sőt még a verseny nagydíját is elhozta. Akkor úgy éreztem, mondtam is a kórus tagjainak, hogy tudjátok, nem a többieket kell legyőzni: akkor lesztek elégedettek, ha a tegnapi önmagatokat győzitek le. Ha ma jobban énekeltetek, mint tegnap, az az igazi győzelem.

– Jut idő az ünneplésre, pihenésre is? 

– Márciusban ez a hét volt a csúcs, mondjuk úgy, a legkimerítőbb. Szombaton próba, vasárnap szolgálat a Mátyás-templomban, hétfőn fellépés. Majd eljött a Kodály Zoltán emlékére és a Nemzetközi Kodály Társaság megalakulásának 50. évfordulójára rendezett hangverseny. Az éjszakába nyúló ünnep után másnap iskola. Sűrűsödnek a programok, ilyenkor azt szoktam mondani biztatásul a fáradt diákjaimnak, hogy hidd el, mindig lesz annyi erőd, amennyire szükséged van. Még ha úgy érzed is, hogy nincs, de lesz; túljutsz rajta, és utána ki lehet engedni.

– Zenészcsaládból jön, idősebb Sapszon Ferenc Liszt-díjas karnagy fiaként ebbe a tempóba nőtt bele?  

– Hatnapos tanítás: szombaton is jártunk iskolába, a zenei általánosban ez heti hat énekórát jelentett. Ezen felül kóruspróba: tagja voltam a Magyar Rádió Gyermekkórusának, és zongoráztam is. Karnagyként már rálátok erre a folyamatra: Kodály Zoltán nemcsak elméletileg igazolta, hogy a teljes élethez szükségünk van a zenére, hanem létre is hozta azt az iskolatípust, amelyben az alaptézise megvalósítható. Zenei általános nélkül ugyanis nincs Kodály-módszer. Amíg a zenetudós élt, kétszáznál több zenei tagozat működött az országban, mára a számuk rohamosan lecsökkent. Hogyan is beszélhetnénk ma mindennapos énekóráról?!

– A mindennapos testnevelés mintájára?

– Valójában Kodálytól jön a mindennapos testnevelés gondolata is a természettel való szorosabb kapcsolat, az egészséges életmód jegyében. A Kodály-iskola ugyanis kiegyensúlyoz. Alapgondolata a jobb és bal agyfélteke egyensúlya, hogy az embernek szellemi és lelki táplálékra, vagyis tudományra és művészetre egyaránt szüksége van a mindennapokban. A zenetudós tehát kidolgozta, hogyan lehet „vitamindús táplálékhoz” juttatni a gyermek lelkét naponta, mire van szüksége ahhoz, hogy egészségesen fejlődjék. Nem azért, hogy zenész legyen – ahhoz speciális képzésre van szükség –, a normális, egészséges fejlődése érdekében. Ennek az egyensúlyos nevelésnek a megvalósulása hazánkban a zenei tagozat, illetve a Kórusiskola. Mi is ebből indultunk ki itt, a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskolában.

– Az 1970-es évek végétől tíz éven át tanított zenei általános iskolában. Mi volt a gond, miért érezte szükségét a Kórusiskola megalapításának? 

– Legfőképp a körülmények segítettek abban, hogy felismerjem a hivatásomat. Elég határozott elképzelésem volt ugyanis a nevelésről, de akadályokba ütköztem újra és újra. Akkoriban az első kerületi zenei általános iskolát gyerekközpontú intézményként emlegették, miközben megtapasztaltam, hogy minden, csak nem az. Valójában nem törődtek a gyerekek szellemi, lelki fejlődésével. Hetente vittem kirándulni a tanítványaimat, megtanultuk, mit jelent az erdőben a csend, mire a kollégák elképedve kérdezték: „Minek az? Milyen korszerűtlen, elavult, aki nem táskarádióval sétál az erdőben, hanem csendben!” A gyerekek viszont átélték, hogyan tanít minket a természet, ha hagyjuk, hogy megszólaljon.

– A zenében is hasonló szerepe van a csendnek, akár a lélegzetvételnyi szünetnek?

– Két hang között a tér megtelik csenddel, ott sem puszta űr van! Felismerjük a beszédes csendet is… Kirándulások alkalmával pedig szól hozzánk a természet. Sok kollégámtól végtelenül idegen volt ez a szemlélet, miközben láttam, hogy a gyerekek valósággal szomjazzák a figyelmet, a kapcsolatot, azt az atmoszférát, amelyben együtt voltunk kiránduláson, énekórán, kóruspróbán vagy két óra között a szünetben. Ebből értettem meg, hogy szükségük van más felfogású – valóban gyerekközpontú – iskolára, és azt nekem kell megcsinálnom. Akkorra már híre volt a kórusnak, rengetegen jöttek külföldről és belföldről is tanulmányozni, hogyan dolgozom a Jubilate gyermekkarral a zenei általános iskolában.

– Milyen esély volt az iskolaalapításra 1988-ban, a rendszerváltozás küszöbén? 

– Ezt nem is mérlegeltem, amikor felkerestem Budapest főváros oktatási osztályának nagy hatalmú vezetőjét, Mezei elvtársat. Mondtam, hogy szeretnék egy új iskolát, ő meg nézett rám, mint valami bogárra: „Mit szeretne?!” Mindenesetre meghallgatott, és leiratot készített a kerületi vezetőknek, hogy van itt egy csodabogár, aki kísérleti iskolát szeretne indítani, ha valaki tud helyet adni, akkor szóljon.

– Kapott visszajelzést? 

– Hónapokig semmit, aztán megcsörrent a telefon: „Maga az, aki valami új dolgot akar csinálni?” Mondom, igen, igen, szeretnék egy új iskolát. „Hát jó, nézze meg nálunk a tizenötödik kerületben!” – érkezett az ajánlat. – „Te jó ég!” – hirtelenjében azt sem tudtam, merre van az a tizenötödik kerület. Rákospalota, Újpalota? Azért csak kiutaztam. Az iskola udvarán állt egy használaton kívüli faház – arra gondoltak. Az 1970-es években demográfiai csúcs volt Magyarországon, akkor húzták fel az Újpalotai lakótelepet is, majd felépült a Kontyfa Utcai Általános Iskola, amely a nagy létszámra való tekintettel tovább bővült egy faházzal, úgynevezett kisegítő épülettel az udvaron. A nyolcvanas évek végére a gyereklétszám érezhetően csökkenni kezdett, és amikor a telefonhívást kaptam, ez a faház már üresen állt néhány teremmel. Őszintén szólva másra számítottam, de felmérve a lehetőségeket még abban az évben elindítottunk három osztályt. A felsőbb évfolyamok tanulóit szombatonként gyűjtöttem össze szolfézsórára, énekkarra, mivel ígéretet kaptunk újabb helyiségekre. Készültünk a folytatásra, és a második tanévben valóban elindulhatott a gimnáziumi oktatás a kilencedik évfolyamon. Persze hamar híre ment, hogy van itt egy új, tizenkét évfolyamos, kísérleti iskola, még a televízióban is szerepeltünk a szabadidős kollégámmal.

– A rendszerváltozás előtt tizenkét évfolyamos iskola – a nyolc egyházi gimnáziumon kívül –nem is létezhetett. Miben állt a kísérleti jelleg? 

– Csak egyetlen példa: a nevelésnek van tanórán kívüli, indirekt módja is, ilyenkor a gyerek másfajta képet mutat magáról. Nemegyszer tapasztalom, hogy az órán értetlen, figyelmetlen tanuló egyszerre csak elkezd csodálatosan szőni, bőrműveskedni vagy rajzolni a délutáni foglalkozáson. Don Bosco, a szalézi szerzetesrend megalapítója szerint minden gyermekben van egy olyan pont, amit, ha megtalálok, akkor megtalálom a gyereket. Kiderül, hogy mi az erőssége, mi az, amit igazán szeret. Ez a fölfedezés sokszor nem is tanórán, inkább kiránduláson vagy játék közben történik meg, ezért is hangsúlyozom, hogy a szabadidő nem állhat csak a házi feladat megírásából. A délutáni foglalkozásnak – legyen az alkotóműhely, játék vagy olvasás – nagyon sok funkciója van.

– Jelenleg a Várhegy oldalában, a Toldy Ferenc utcában működnek tizenkét évfolyamon, bár a bejáratnál zeneovira és zenebölcsire is hívogatnak a plakátok… 

– És van szakképzésünk is.

– Valójában hány éven át vannak jelen a tanítványok életében?

– Visszajárnak hozzánk. Modellünk a katedrálisi kórusiskola, az itt töltött éveket egyetlen nevelési egységként érzékelik a gyerekek kicsi koruktól kezdve egészen az érettségiig. Lehetőségük van hangszertanulásra, a szabadidő tartalmas eltöltésére, mire elvégzik az iskolát, mindegyik fantasztikusan énekel, és olvassa a kottát, mint a vízfolyás. Felnőttként az élet különböző területein helyezkednek el, de bármikor összeállnak újra, hogy énekeljenek. Igényük van erre – másként el sem tudják képzelni az életüket –, így alakult meg a Cantate vegyeskar is, amelynek az ügyvéd, orvos, teológus vagy műszaki pályán mozgó tagjai éppolyan színvonalon énekelnek, mint a Zeneakadémián végzettek. És ez csak az egyik része a történetnek, mert ennél sokkal többről van szó: felismerhetők, akik ebben az atmoszférában nevelkednek! Felismerhető a hozzáállásukról, a kreativitásukról, a közösségben való gondolkodásukról, hogy a Kórusiskolából jönnek.

– Elismertségük egyik mutatója, hogy kinőtték ezt az épületet is? 

– Mint a korábbi helyeken, itt sem rendelkezünk elegendő tanteremmel, nincs ebédlő, könyvtár, tornaterem. A Fővárosi Önkormányzat építészeti tervpályázatot hirdetett a Kórusiskola felújítására és bővítésére még 2003-ban, de a várva várt építkezés a céltámogatás elvétele miatt sajnos nem kezdődhetett el. Majd újabb tervpályázatok következtek, legutóbb kiemelt kormányberuházásként szavazták meg a pénzt a bővítésre – akkor jött a háború… Nagyon bízunk abban, hogy a jövőben sor kerülhet a Kórusiskola bővítésére.

– Van úgy, hogy belefárad a nehézségekbe? 

– A gyerekekkel való foglalkozás alapvetően feltölt, fiatalon tart. Minden nap, minden próba úgy kezdődik, hogy kitűzzük magunk elé az aznapi célt. Próbálok okosan gazdálkodni az energiáimmal, a nehezebb időszakokra pedig már kikristályosodtak bizonyos mondásaim.

– Itt, a falon is olvasható belőlük néhány: „Egy gregorián dallam végén ez az ív már hazatalál magától, mint a tehenek a faluban…”

–  Azt szoktam mondani: ha már nem tudod, hogy sírjál vagy nevessél, akkor inkább nevessél. Előfordul, hogy a körülmények rosszul alakulnak, például nem sikerül egy próbám. Van ilyen: az ember csinálja, de közben érzi, hogy nem olyan a hangulat, nem úgy szól az ének. Tegnap még tudtak énekelni, mára elfelejtettek?! – őrlődhetnék ezen magamban, de nem szabad túldimenzionálni az ilyen eseteket. A következő próbán egyszer csak kisüt a nap, és minden a helyére kerül. 

–  Milyen fellépésekre készülnek a következő hetekben? 

–  A fiatal karvezetők versenyén egyetemi és főiskolai hallgatók mutathatják meg a kórusmunkához szükséges művészi, pedagógiai rátermettségüket április 6-án a Zeneakadémián. Mi bemutató kórusként leszünk jelen ezen a megmérettetésen. A Nemzeti Filharmonikusok Puccini: Turandot című koncertszerű operaelőadásán is közreműködik a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola Gyermekkara május 15-én a Müpában. Majd kisebb ausztriai fellépések várnak a gyerekekre Salzburgban és Mariazellben. Ezek az utak is erősítik a közösséget: mindannyian magunkat adjuk a hangunkon keresztül, de az, ami ebből megszületik, több, mint az énekesek hangjának összege. Több, mint amire az egyes ember önmagában képes. Új egység, új minőség jön létre, miközben átjár bennünket a zene üzenete.