„Születtem Magyarországon, nevelkedtem Ausztriában, életem formáló éveit Franciaországban töltöttem, brit állampolgárrá vedlettem” – az 1905-ben született Koestler élete a huszadik század lenyomata. A magyar irodalmi élet jeleseivel, így Ignotussal, Radnótival és József Attilával is szoros kapcsolatot ápoló írót a cionizmusból, majd a kommunizmusból kiábrándulva leginkább a hatalom és az egyén viszonya foglalkoztatta. Főként saját élményeit dolgozta fel: még külpolitikai tudósítóként ismerte meg a különböző diktatúrák természetrajzát, a spanyol polgárháborúban börtönbe zárták és halálra ítélték, majd a francia hatóságok internálták. „A végéről én döntök” – írta búcsúlevelében, amikor halálos betegen 1983-ban öngyilkos lett.

A hazánkban a kommunizmusban szigorúan tiltott gondolkodó jobbára még ma is csak a Sötétség délben című művéről ismert, amelyben már igen korán lerántotta a leplet a sztálini diktatúra embertelen mechanizmusáról és a koncepciós perek kristálytiszta logikájában eltűnő egyéni választás szabadságáról.

A könyvnek nagy szerepe volt a nyugati államok kommunistákkal szembeni elfogadó attitűdjének megváltoztatásában, élesen átrajzolva az emberi egyenlőség mint a célt alapvetően szentesítő jó eszme szentimentális képét.

Koestler élete mellett ez a regény volt Elisabeth Gutjahr német nyelvű librettójának alapvető forrása, amelyre Sári János Kossuth-díjas zeneszerző komponált művet. A 2000-es németországi ősbemutatót követően a darabot most az Operaház 125. évfordulója alkalmából Kovalik Balázs művészeti igazgató állította színpadra, akinek egyik legfőbb célja a kortárs zene hagyományos repertoárba való beépítése, valamint a fiatalok megszólítása. Többek közt ezért is választotta a jubileumra a cselekményes mesét elhagyó, montázstechnikára épülő, oratóriumszerű Sári-művet, amely a zenei rendező, Hamar Zsolt szerint „remekműgyanús” alkotás, különösen, ha a hagyományos elvárásoktól eltérően közelítünk hozzá.

A darab megértését épp ezért azzal próbálja segíteni az Operaház, hogy az egyes előadások előtt beszélgetést tart, amely azonban az ősbemutatót megelőzően elmaradt.

A szinopszis maradt hát a néző számára az egyetlen fogódzó, tekintve, hogy az énekbeszéd teljességgel érthetetlenre sikerült. Jobb is, mert amikor egy-egy hangfoszlány mondati síkon mégis értelmet nyert, jellemzően valami kívülálló, bántó frázis ért el a fülig. Leszámítva József Attila Talán eltűnök hirtelen… című versének sorait, ami mellé egy vászonnyi egyértelmű vonatkerék járult, s egy igen kínos jelenet, melynek során két ember öngyilkossága elhibázott komikumba fordult.

Ez érvényes az előadás több motívumára is, célt tévesztett a XX. század emberietlenségének, a „paranoid hatalmi gondolkodásnak” szimbólumaként feltűnő, megtermett krokodil, s Koestler dinnyét faló gyerekkori énje is nevetésre ingerelt.

A filmzenei hangokat pendítő operára az előadás kiállítása egyébiránt tetszetősen válaszolt. A díszlet első látásra nagy, antik oszlopcsarnoka a szocializmus lepusztult, piszkosfehér falanszter-tereit idézte. Kovaliknál mindig számít a színek szerepe; most a kék, a fekete-szürke, a barna jelölt, és röviden a rózsaszín, társulván néhány Donald kacsa-maszk mellé az Amerikát idéző jelenetben.

Bár a színpadot elfedő vásznat Koestler remegő sorai töltötték ki, paradox módon mégis a tartalom került háttérbe, miközben minden mellékvágányra siklott.

A kortárs opera sehol sem hódít túl nagy teret, már az is nagy szónak számít, hogy Németországban nyolcszor játszották a Napfogyatkozást, miközben Ligeti György és Eötvös Péter művei fővárosunkban feleennyi előadást sem értek meg. A hiba nem az újban van, talán ott keresendő, ha alkotó és befogadó nem juthat konszenzusra, ha zene és színház egysége csak egyoldalú örömöt nyújt.

Farkas Anita, Herbák Dóra