„Egyszerűen csak szeretnék jó színész lenni”

– Korábban azt nyilatkozta, hogy nem szeretne celeb lenni, de fél évvel a Seveled című romantikus vígjáték bemutatója után ismét egy nagyszabású közönségfilmben láthatjuk, miközben a Mintaapák című napi sorozatban és persze színházban is szerepel. Még mindig elkerülhetőnek tartja a bulvárfőcímeket?

– Bízom benne, hogy ha a munkámra koncentrálok, és nem teregetem ki a mindennapjaimat, akkor megúszhatom a pletykalapok érdeklődését, ezért sem vagyok fenn egyik közösségi oldalon sem. Nem különcködésből kerülöm a nyilvánosságot, de úgy érzem, az internet csak eltereli a figyelmet az igazán fontos dolgokról. Jobban szeretek a hús-vér barátaimra koncentrálni, mint hogy ismeretlenek rajongói üzeneteit olvasgassam. Soha nem is értettem, miért lelkesednek az emberek egy idegenért; attól még, hogy egy művész munkája számomra értékes például a színpadon, még nem fogom feltétlenül kedvelni a személyiségét is. Soha nem voltam rajongó típus, imádom a Barcelona focistáit és számos hollywoodi színészt, de az őket körülvevő őrület teljesen idegem tőlem. Nem akarok álszent lenni, szeretem, ha megismernek és megszólítanak az utcán, de a népszerűség egyfajta függőséget okoz, ami csak bekebelezi az embert. Erre akkor jöttem rá, amikor töröltem magam a közösségi médiából, és észrevettem, hogy mennyivel nyugodtabbá vált ezáltal az életem.

– Mi vonzotta leginkább a Pesti balhé című szélhámosvígjátékban?

– Hihetetlenül jó volt az első filmes Lóth Balázzsal együtt dolgozni, lenyűgözött a felkészültsége, annyira kidolgozta a forgatókönyv minden egyes mozzanatát, hogy képtelen voltam akár egy olyan keresztkérdést is feltenni, amire ne tudott volna válaszolni. És a film stílusa is tetszett, az akciójelenetek jó értelemben vett bumfordisága, a romantikus és a drámai pillanatok egyvelege. Talán távoli példa, de dinamizmusában engem a Drakulics elvtársra emlékeztet, ami nagy kedvencem az elmúlt évek hazai mozijai közül.

– Az év elején egy podcastbeszélgetésben azt mondta, hogy nem ülne be egy olyan romantikus vígjátékra, mint a Seveled. A Pesti balhét megnézné?

– Igen, sőt, most már a Seveledet is. Nagyon csúnyán elszóltam magam akkor, és egyébként is nagyon idiótán hangzana, ha minden filmem után azt mondanám, hogy nem, erre sem váltanék jegyet. Mozilátogatóként amúgy mindenevő vagyok, legutóbb mélyen megérintett a Remény című norvég dráma, és kedvelem a képregény-adaptációkat is, szívesen szerepelnék egyben. Már az is hatalmas élmény volt, amikor a legutóbbi Pókember-filmben a főhős ellenfelét játszó Jake Gyllenhaalt szinkronizáltam.

– Tizenhét éve szerződött le a Katona József Színházhoz, közvetlenül a színművészeti elvégzése után. Pályakezdőként nem nyomasztotta, hogy egyből a szakma legjobbjai között kell bizonyítania?

– Nem, inkább felpezsdített, hiszen a legnevesebb színészek is egyenrangú félként kezeltek. A magánéletben amúgy hajlamos vagyok a tépelődésre, az előadás vagy forgatás során viszont teljesen el tudok lazulni. Szeretek elmélyülni egy szerepben, próbálni, gondolkodni a darabon. A járvány alatti kényszerleállásban annyira hiányzott a színház, hogy többször is azt álmodtam, premierre készülünk. Nem véletlenül nevezik ezt a szakmát színjátszásnak, számomra tényleg egy játék, és megdöbbent, hogy ezért még fizetést is kapok. Mindig ráébredek, milyen szerencsés vagyok, hiszen az emberiség több mint fele nem azzal foglalkozik, amivel szeretne, csak kényszerből és a pénz kedvéért jár el dolgozni. Nagyon megbecsülöm, hogy ilyen kiváltságos helyzetbe kerültem, ahogy azt is, hogy olyan művészek vesznek körül, akiktől rengeteget tanulhatok.

– Ilyenkor például konkrét gesztusokat vesz át?

– Legtöbbször egyszerűen csak megfigyelem a kollégáimat, és tudat alatt hat rám a személyiségük. Hatalmas megtiszteltetés volt, amikor a Swing című zenés vígjátékban olyan színészekkel játszhattam együtt, mint Kulka János vagy Csákányi Eszter. Nagyon tanulságos volt látni, hogyan készülnek a következő jelenetre, milyen módon hajtják végre a rendezői instrukciókat, hogyan viselkednek és kommunikálnak a többi stábtaggal. Ezer ilyen apró benyomásból rengeteget lehet tanulni. És természetesen nem csak a munka során, filmeket nézve is gyakran inspirálódom. Annyira megtetszett például, amikor Daniel Day-Lewis a Vérző olajban ébredés után a saját tarkójának ütögetésével próbál életet lehelni magába, hogy később egy hasonló jelenetben a színházban én is elsütöttem ezt a gesztust.

– A közelmúltban a Katona József Színház és a Mintaapákat sugárzó TV2 körül is heves politikai-közéleti viták zajlottak. Hogyan éli meg ezeket a feszültségeket?

– Igyekszem távol maradni a politikától, bár nem tudom, hogy jelen körülmények között ez meddig fog sikerülni. Nyilvánvalóan azáltal, hogy a Katona József Színházban dolgozom, sokan egyből beletuszkolnak egy skatulyába, noha én nem vagyok képes magamat sem bal-, sem jobboldaliként definiálni. Idealista elképzeléseim vannak arról, hogy milyen jó lenne, ha mindenki a kompromisszumra törekedne, és empátiával meghallgatná a másik felet. Az említett vitákról vagy éppen a Színház- és Filmművészeti Egyetem átalakításáról is megvan a véleményem, de mindig figyelek arra, hogy ne fogalmazzak sarkalatosan, mert minden éremnek két oldala van. Nem akarok az indulatokkal teli konfliktusokba belesodródni.

– Jelenleg az ország egyik legfelkapottabb színésze. Szakmailag milyen elvárásai vannak saját magával szemben?

– Egyszerűen csak szeretnék jó színész lenni, akiről érezni lehet, hogy mindent belead abba, hogy a lehető legjobb alakítást nyújtsa. Nem feltétlenül vágyom rá, hogy a középpontban legyek, inkább a csapatmunkát élvezem. És lehet, hogy közhelyesen hangzik, de a legfontosabb az, hogy jó ember legyek, és két lábbal a földön maradjak. Utálom, amikor azt mondják valakiről, hogy bár elviselhetetlen figura, és lehetetlen vele együtt dolgozni, ezt el kell neki nézni, mert zseniális művész. Nem kell elnézni. Sokszor megkérdezték tőlem, hogy mivel foglalkoznék, ha más szakmát kéne választanom, és mindig rávágtam, hogy focista, sakkozó vagy csillagász lennék. Mostanában arra is rájöttem, hogy mennyivel többet ér, ha valaki közvetlenül segít az embertársain. Lehet, hogy színészként is sok nézőnek szerzek kellemes pillanatokat, de számomra a szociális munkások az igazi hősök, akik nem híresek, nincsenek megfizetve, pedig aligha vannak náluk értékesebb tagjai a társadalomnak. Jelenleg sajnos nem érzem magam elég bátornak és függetlennek, hogy ezen a területen is hasznossá tegyem magam, de remélem, eljön még az ideje.

– Egyetemre Máté Gábor és Horvai István osztályába járt, egykori osztálytársaival közösen, Alkalmáté Trupp címmel minden nyáron az egyikőjük életéből készítenek előadást. A 2016-ban színre vitt keserédes „Mészáros Béla-darab” tele volt önmarcangolással. Ma már más hangulatú lenne egy ilyen kísérlet?

– Igen, szerencsére szakmai és emberi értelemben is sokat fejlődtem az elmúlt négy évben. Az az előadás egy rendkívül nehéz életszakaszomról mesélt, amikor folyamatosan bűntudatot éreztem a válásom és a viselkedésem miatt. Nehéz út vezetett odáig, hogy megtanuljak megbocsátani magamnak, és elengedni a múltat.