– A Tetőtől talpig öltözéktervezői pályázat egyik első díját az ön által készített kollekció hozta el a zsinórdíszítmények, a történeti viseletek korszerű alkalmazásáért. Mitől lesz mai, hordható a történelmi viselet?

– Nem sokkal a rendszerváltás után, mikor a díszöltözettel kezdtem foglalkozni, szinte a semmiből kellett feltámasztani ezt az irányzatot. A szocializmus alatt, az orkánkabát és a nejlonblúz idejében az öltözködési kultúrából teljesen kimaradt a magyar viselet. Kutatni kezdtem a témát átnézve a szakirodalmat, elsősorban Tompos Lilla művészettörténész munkáját, és persze a Nemzeti Múzeum, a Széchényi Könyvtár ide vágó anyagait. A ruhák tervezésénél, készítésénél ez a szakmai háttér máig rendkívül fontos: a díszítőelemeket régi könyvekből, múzeumi anyagokból vesszük át, a fazonok, formák esetében azonban igyekszünk lépést tartani a divattal. A mi kabátjainkat húsz év múlva is lehet viselni, miközben ha a rövid kabátka a divat, akkor mi is a rövid felé megyünk, hasonlóképp a szoknya formáját, hosszát, s persze a színek aktuális trendjeit is figyelembe vesszük. Idén ősszel például a szilvakék és a mustár lesz a divatszín, az anyagrendelésnél ebből is hozattunk néhány métert, de a kollekciónk gerincét mégis a védjegyünkké vált színpárosítások adják: a fekete-fehér, a sötétkék-vajszín, a piros-fekete. A tervezésnél pedig elsődleges szempont, hogy az öltözet színében, formájában, anyagában, díszítésében harmonizáljon, úgy próbálunk tehát modern vonalú kosztümöket, ruhákat készíteni, hogy divatosak legyenek, miközben a díszítés autentikus, és a nemzeti viselet jegyeit hordozza magán. Sok tervezőnél hiba, hogy kitalálnak egy ruhát, rátesznek egy sor paszományt, zsinórt és azt mondják, ez a régi viselet. Mi nagyon figyelünk a hitelességre, így például arra, hogy csak páratlan számú paszomány lehet egy kabátkán, páros számú sosem. Hagyománykövető módon használjuk a sujtást, a zsinórozást. A Tetőtől talpig pályázat kapcsán pedig el kell mondanom, nagyon boldog vagyok, hogy meghirdették, ahogyan annak is nagyon örültem, hogy tavasszal kiírásra került a Gombold újra pályázat. S bár ez utóbbin felvonult ruhatervek utólag ötletbörzének tűnnek a Tetőtől talpig hordható, érdekes, izgalmas, hétköznapi és mégis egyedi, magyaros ízű kollekcióihoz képest, mégis mindkét kezdeményezés azt mutatja: kezd újra divatba jönni a magyar viselet, a társadalom rácsodálkozhat arra, mi az, ami a miénk, ami nemzeti.

– Az elegáns formák jó minőségű textíliát is kívánnak. Magyarországon lehet ilyen anyagokat beszerezni?

– Ez nagy szívfájdalmam, hiszen az lenne ideális, ha magyar ruhát magyar alapanyagból tudnánk készíteni. Mivel a magyar textilipar gyakorlatilag megszűnt, kénytelen vagyok az anyagokat külföldről, így Angliából, Olaszországból, Franciaországból, Németországból hozatni. Többek közt bársonyt, szatént, brokátot, selymet, shantungot és selyemburettet használunk, ez utóbbi lenvászon hatású, amely sokkal kevésbé gyűrődik – persze az anyaghasználat a ruha jellegétől is függ, nyilván nappalra burettből, gyapjúszövetből vagy zsorzsettből készült kosztümök illenek. De készítünk farmeranyagból is paszományos kabátot, amivel a fiatal korosztályt próbáljuk megcélozni.

– Érkezésünkkor telefonon éppen fényes galambkosarat rendelt. Mit takar ez a költői elnevezés?

– A fényes galambkosár a paszománynak a része, egy nagyméretű, gomb alakú díszítés. Egy paszománygomb hat-nyolcszáz öltésből áll, a galambkosár és a paszománykészítés ennél jóval több munkát igényel. Egyébként egy méretre készített kabát nálunk egy hét alatt készül el, ami a kézműves munka, és az anyag minősége miatt eleve nem olcsó, ám a ruha árának felét sokszor a paszomány teszi ki.

– Az ön szalonjára nemcsak az a jellemző, hogy az itt készült ruhák felidézik a régi történelmi viseleteinket, hanem az is, hogy megrendelést adnak olyan mestereknek, akik a régi, mára szinte elfeledett kézműves mesterségeket életben tartják. Közéjük tartozik a paszománykészítő is. Kikkel dolgoznak együtt még?

– Igen, van egy fantasztikus paszománykészítő mesterünk, Tóth János, akinek egy tradicionális, százéves családi műhelye van, tőle vásároljuk a paszományt. A díszítményt azonban már a műhelyben öltik rá a varrónők alapos, precíz munkával a ruhára. Van egy kifejezetten a magyar ötvös hagyományt folytató mester, Stringovics Andrea, aki a régi ékszerek, csatok, pitykék másolatát készíti nekünk, aztán Tóth István, aki az urak öltözetéhez magyaros csizmákat, illetve Várhegyi Éva kalaposmester, aki a ruhákhoz illő, megegyező stílusú kalapokat készít nekünk. Ez utóbbi egyébként a szívem csücske, nagyon fontosnak tartom, hogy az elegáns nő megjelenéséhez hozzátartozzon a kalap. Sajnos a kalapdivat nem vert gyökeret a magyar hagyományban, a díszmagyarhoz ugyanis pártát hordtak a hölgyek, aztán főkötőt, mikor férjhez mentek, ez jelezte családi állapotukat. Igaz, a biedermeier idején és a reformkorban hordtak kalapot, de azok a formák a modern korra nem igazán átültethetőek. Sokkal inkább az angolos stílus az, ami ma divat lehetne itthon is. A köztársasági elnök úr feleségét, Schmittné Makray Katalint is biztattam, mikor a monacói hercegi pár esküvőjére készítettük a ruháját, vegyen fel hozzá kalapot, mert nagyon elegáns. Mivel ő igen szívén viseli a nemzeti öltözet divatját, és reprezentálni is kizárólag ilyen stílusú ruhákban szokott, talán a kalapot is vissza tudná emelni a köztudatba.

– Ehhez azonban a társadalomnak is sok mindent újra kellene tanulnia.

– Így van. Egyszerűen kiirtódott az emberek tudatából az elmúlt hatvan évben az etikett, hogy mit mivel lehet fölvenni, milyen alkalomra milyen ruha illik, vagy hogyan kell viselkedni egy adott öltözékben. Sok mindenre újra meg kellene tanítani a nőket, például arra, hogy ne szégyelljenek templomi esküvőn csipkekesztyűt, kalapot venni. Sokan például azt sem tudják, hogy a kézfogáskor a hölgyeknek nem kell levenniük a kesztyűt, csak az uraknak. És ugyanígy a magyar táncot, a magyar népdalokat, a magyar viseletet is újra meg kellene ismertetni, ha tetszik, tanítani az embereknek. Éppen ezért is tartom példaképemnek, szellemi elődömnek Zsindely Ferencné Tüdős Klárát, akinek a közreműködésével a 30-as, 40-es években németellenes éllel, a magyarság lelkesítésére újra divatba jött a magyar viselet: felkutatta a magyar népi motívumvilágot és azt adaptálta a nemzeti viseletre. Tüdős Klára abszolút példaképem, nemcsak a ruhái, hanem az embersége miatt is.

– Ha már szóba került a történelem: érdekes, hogy a női viselethez kevésbé tapad politikai tartalom, mint a férfi viselethez, a bocskaihoz.

– Ez nagy szívfájdalmam, hiszen a bocskai valójában a harmincas évek végén jött divatba, a német hatalommal való szembenállás szimbólumaként. Ferenczy Ferenc akkori belügyi államtitkár egy társasági férfiöltönyt szeretett volna meghonosítani, így született meg a bocskai. Nagyon szeretném, ha kizárólag azért hordanák ezeket a gyönyörű viseleteket – a bocskait, a díszmagyart –, mert elegánsak, és mert a tradíciónkhoz tartoznak. Ezért is irigylem annyira az osztrákokat, hiszen minden osztrák embernek a szekrényében ott található a nemzeti viselet, a trachten, ami egyébként a népviseletből fejlődött ki. Hazánkban sokan még azzal sincsenek tisztában, hogy a mi nemzeti viseletünk azért is különleges, mert nem egyezik a népviselettel, jóval régebbi történelmi gyökerei vannak.

– Valóban sok nemzet a népviseletet tartja nemzeti öltözékének. Miért nem ebbe az irányba kezdett el kutatni?

– A rendszerváltás után régi népi tárgyakkal, a népi motívumok és a modern öltözködés házasításával foglalkoztam. Sokat jártuk a pécsi vásárt és az Ecserit, régi ruhákat vásároltunk gyönyörű szép kézimunkákkal, csodaszép hímzésekkel kidolgozva. Ám ezek a ruhák senkire sem voltak jók, mert száz évvel ezelőtt sokkal alacsonyabbak, kisebbek voltak az emberek. Így elkezdtük méretre alakítgatni a ruhákat, ebből nőtte ki magát a varrodánk. A rendszerváltás időszakában aztán kiment a divatból a népi ruha, kisebb lett iránta a kereslet. Éppen ebben az időszakban kopogtatott be az üzletembe egy aranyos erdélyi bácsika, aki behozott öt pár paszományt, hogy nem kell-e ez nekünk? Kellett, s ezen felbuzdulva kutatni kezdtük a feledés homályába tűnt nemzeti viseletet. Akkor készült el az első bocskai kabát, s a magyaros viselet bővülésével párhuzamosan lassan kialakult a mostani szalonunk. Tehát nagy szerelmem a régi népviselet, de nem az a giccs, amit manapság a Váci utcában árulnak, hanem a világháború előtt készült eredeti ruhák. A matyó, kalotaszegi népviselet szín- és motívumvilága bámulatosan gazdag, pazar volt. Van is egy nagyon szép népviselet-gyűjteményem, aminek a darabjai át vannak alakítva. Minden divatbemutatómnak hozzátartozik a koreográfiájához, hogy először a lányok ezekben a gyönyörű viseletekben vonulnak végig a kifutón, gyertyával a kezükben. Nagyon nagy a hatása a közönségre.

– Hogyan születik egy új kollekció?

– A ruhákat közösen tervezzük a munkatársaimmal és a vevőkkel. Nemrég járt a szalonban egy ősi magyar arisztokrata család leszármazottja, aki kész ötletekkel érkezett: azt szerette volna, hogy a dédmama díszmagyarjából emeljünk át néhány díszítést az új ruhadarabra. Így is lett, egy gyönyörű új öltözet készült a régi átalakításával. Tehát megbeszéljük a vevőkkel, mi az, amit szeretnének, a vevők is hoznak ötleteket, persze ha valami nem illik össze, vagy nincs összhangban a hagyománnyal, akkor erre figyelmeztetjük a vásárlót. És ezek a különböző ötletek inspirálóan hatnak a következő kollekció megtervezésénél is. Tegnap például bejött hozzánk egy úr néhány 1890-es években megjelent divatlappal, az Ecseri piacon vásárolta. Gyönyörű formák, snittek vannak benne, számtalan ötlet születik majd ebből is.

– Külföldön az emberek ráismernek a nemzetiségünkre, ha meglátnak valakit Hampel-ruhában?

– A franciák nagy általánosságban igen, mert náluk még létezik a Radeczky-huszárezred, amely őrzi e viselet hagyományait, talán ezért sem ismeretlenek számukra a magyaros motívumok. S az is biztos, ha bejön hozzám egy francia vevő, sosem megy el üres kézzel, mindig vásárol valamit. A külföldiekkel kapcsolatban van egy kedves történetem: nemrégiben, mikor Brüsszelbe jártunk az Európai Unió meghívására, négyen Hampel-kosztümöt viseltünk, a reptéren odajött hozzánk egy belga hölgy és megkérdezte, honnan jöttünk? Mikor megtudta, hogy Magyarországról, azt kérdezte, minden magyar hölgy ilyen gyönyörű ruhában jár? Elkérte a címünket, és el is jött hozzánk pár hónappal később és csináltatott magának egy magyar ruhát. Már csak ezért is tartanám fontosnak, ha minden nagykövetnek lenne egy magyaros kabátja, hiszen a külföldiek nagyra értékelik a magyar nemzeti viseletet, talán jobban is, mint mi magunk: látják esztétikai értékeit, ám mentesek a különböző politikai előítéletektől. Azt szeretném, ha a nemzeti viselet megkapná méltó helyét a divattörténetben, hogy végre azért hordjuk, mert szép, mert igényes, mert magyar – és mert magyarok vagyunk.

Szentei Anna

Hampel Katalin

divattervező

1954-ben született Budapesten.

1972-ben érettségizett a Toldi Ferenc Gimnáziumban.

1986-ban a Párizsi utca 1. szám alatt nyitotta első üzletét, ahol eredeti régi népi ruhákat árusított, a rendszerváltáskor nyitott Váci utcai régiségboltjából nőtte ki magát a Hampel Szalon. Magyaros ruháit politikusok, művészek, arisztokraták, más közéleti személyiségek és a hétköznapi emberek viselik, mindazok, akik kedvelik az igényes szalonmunkát.

2010-ben a Magyar Olimpiai Bizottság felkérésére a szingapúri Ifjúsági Olimpiára kiutazó sportolók formaruháját készítette el

2010-ben az V. kerület Pro Civibus Díjjal jutalmazta értékőrző tevékenységét.

Férje fogorvos, egy lánya és egy unokája van.

Fontosabb divatbemutatói:

2000 London

2006 Magyar Tudományos Akadémia

2008 Connecticuti Magyar Kulturális Egyesület bálja

2010 és 2011 Budapest Gellért Hotel, Széchenyi Bál

2011 Budapest, az Európai Unió államfő feleségei számára rendezett bemutató

2011 Szentes, Divattervezők éjszakája

2007-től minden évben Balatonfüreden, a Reformkori rendezvényeken

2005-től Beregszászi Olga adventi jótékonysági estjén, és évente számos bemutató az ország különböző városaiban rendezett bálokon.