Fotó: Vermes Tibor/Demokrata
Hirdetés

Amikor 1999-ben megvettem Tárnokon a tóparti házamat, úgy éreztem, beteljesült az álmom. Nagy elégedettségemben nem vettem észre, hogy milyen túlhajszoltsággal, stresszel, nem utolsósorban csalódásokkal teli út vezetett idáig. 2001-ben egy reggel erős fájdalmat éreztem a bal lábamban. Bal lábbal keltem, gondoltam, de nem akart múlni. Lassanként kiderült, hogy ez a rossz irányt jelzi. Egyre inkább semmi sem sikerült, az életem során egyre több útelágazáshoz értem, a rossz választások kényszerhelyzeteket szültek, és  ahogy egyre beljebb keveredtem a válaszutak labirintusába, azt vettem észre, hogy egyre csak távolodok az elérni óhajtott céltól – mondja Kulcsár Attila Ferenc.

A művész a folyamatosan visszatérő fájdalom miatt 2006-ban orvoshoz fordult. Vizsgálat vizsgálatot követett, végül egy ortopédus tanársegéd sípcsontlékeléses biopsziát hajtott végre rajta. Csakhogy a kiemelt csontdarabot elfelejtette visszahelyezni, a nyílt seb pedig elfertőződött.

A következő beavatkozás a szepszis megszüntetését célozta, sajnos menet közben elfogyott az érzéstelenítő, ráadásul a kórházban elkaptam egy szuperrezisztens baktérium okozta fertőzést. Óriási szerencsém volt, hogy a fertőzés nem tudott továbbterjedni, de így is több alkalommal arra jutottak az orvosok, hogy amputálni kell a lábamat – idézi föl Attila a pokoljárás kezdeteit.

Az akkoriban még dívó, mi több, gyakran nem csak elvárt, hanem előre kikövetelt hálapénz lerovása sem jelentett menekvést a félrediagnosztizálás és a félrekezelések elől. De szerencsével, hogy egy baráti kapcsolat révén 2007 februárjában végre sikerült kijárni egy alapos belgyógyászati kivizsgálást. Az új orvosi stáb megdöbbent az addigi műhibasorozaton, és azon, hogy senkinek nem tűnt fel, hogy Attila egy év alatt 118 kilóról 49 kilóra fogyott. De még inkább mellbevágó volt a valóságos diagnózis.

Korábban írtuk

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

Non-hodgkin limfómát állapítottak meg. Magyarul nyirokrendszer-rákot. Hogy még rosszabb legyen, menet közben elvesztettem a látásom több mint 70 százalékát. A Semmelweis Egyetem hematológiai klinikájára kerültem, ahol brutális sugárterápiával kezeltek úgynevezett kobaltágyú segítségével.  Az első kezelés után megszakadt a kapcsolatom a külvilággal. Utólagos becslésem szerint nagyjából tíz napig a lét és a nemlét határán voltam, és ezalatt folyamatosan  nagyjából 3 méter magas,  Ehnaton fáraó ismert szobrához hasonlóan hosszúkás fejű, orr, száj és fül nélküli lényeket láttam. Nyurgáknak neveztem el őket. Hűvös fuvallat keringett körülöttük, és állandóan hívtak valahová – meséli Attila. Elsőre, de másodjára is hihetetlennek, bizarrnak tűnhet ez a látomás, de akik csoda folytán visszatérnek a halál kapujából, rendre hasonló élményekről számolnak be.

És történt később még valami.

Gyógyulásom után, 2013 Vízkeresztjén a feleségemmel az Árpád-kori veleméri fénytemplomban jártunk. Az egyik freskón a holtakat az Ítélőszék felé kísérő lényben döbbenten ismertünk rá az én nyurgáim egyikére – mondja Attila.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

Nagy titok ez, amit nem lehet a ma bevett természettudományok segítségével megmagyarázni. Nem is kell, hiszen, mint Szent Ágoston mondja, „a csodák nem természeti törvényekkel állnak ellentétben, csupán azzal, amit a természetről tudunk.”

De vissza még a pokoljáráshoz!

Idővel aztán elhagytak a nyurgák, friss fuvallatot éreztem, és finom, halk trombitaszót hallottam. Majd újra érzékelni kezdtem a kórházi hangokat, szagokat. Istenem, hát mégis itt vagyok! Megköszöntem a Teremtőnek, hogy új esélyt kaptam tőle – eleveníti fel a csodával határos visszatérést Attila, akinek onkológiai pszichológus segített abban, hogy újjászervezze az életét.

Azt mondta, gondolatban pörgessek vissza oda, ahol még teljes harmóniában voltam a világgal és önmagammal. Rájöttem, hogy az négyéves koromban volt, amikor az alsózsolcai református parókián lelkész nagypapám és nagymamám neveltek. Amikor ez tudatosodott bennem, az onkológiai pszichológus azt mondta, hogy meg fogok gyógyulni. Azt is javasolta, hogy írjam ki magamból a sok fájdalmat és szenvedést – eleveníti fel Attila a gyógyulás lelki dimenzióit.

Először blogot indított, aminek egyes bejegyzései a 10 ezres olvasottságot is elérték. Ezután Attila könyvírásba fogott, ennek eredményeként jelent meg a Solipsys Kft. gondozásában tavalyelőtt több mint 530 oldalas, Canossa – emberfeletti küzdelem egy emberhez méltó életért című kötete.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

Ennek műfaját lehetetlen meghatározni, pontosabban behatárolni. Több műfajt integráló munka született, amelyben önéletírás, visszaemlékezés éppúgy olvasható, mint a betegség okozta pokoljárás helyenként naturális részletekkel is megrázó naplószerű rögzítése. Legalább ennyire megragadó és izgalmas a szerző betegség előtti és gyógyulás utáni két énjének, Canossának és QA-nak iróniát és öniróniát is felvonultató párbeszéde, amiből megismerjük az 1980-as évek budapesti zenei undergroundjának kísérletező, esendő, útkereső világát, és megértjük, hogy a családi támogatás híján saját erőből érvényesülni akaró, néha a felelőtlenségig vakmerően hiteleket felvevő, át nem gondolt vállalkozásokba beleugró fiatalember miként vált minden ellenkező benső késztetése ellenére az anyagi világ rabjává, majd végül áldozatává. A kötet végére egy zsákutcás leágazásokkal is nehezített, mégis céltudatos spirituális út bontakozik ki, amiből az értő, legalábbis rezonálni képes olvasó is épülhet.

Mindebből pedig egyedülállóan különleges zenemű is megszületett. A könyvhöz hasonlóan Canossa címet viselő 10 tételes, 68 perces kompozíció a maga totalitásával mélységekbe és magasságokba ragadja a hallgatót, a drámai prológus az Édenből kizuhantság, elveszettség állapotát idézi fel, amiről akár Madách halhatatlan Tragédiájára is asszociálhatunk.

Hangok és hangszerek szervesen egybeépülő kavalkádja ez a számos jeles zenész, mások mellett a Pannon Filharmonikusok és a Sacro Sanctum vegyes kórus közreműködésével mindösszesen 11 év alkotómunkájával megszületett mű, melyben éppúgy jelen vannak az indusztriális zenei elemek, mint a jazzes vagy épp a feszesebb, rockosabb tónusok, vagy épp a mongol torokének. A táncjáték képzetét idéző, a zúduló mindennapi időből mázsás éteriséggel kiragadó meditatív zenemű átvezeti a hallgatót a sötétség mélységén, míg végül a szívdobogást is hallató utolsó tétellel kiérünk a fényre, ledobva a terheket. A valódi katarzist nyújtó különleges alkotás látványos vizuális támogatottságú színpadi előadásért kiált, remélhetőleg egyszer ennek feltételei is adottak lesznek. Addig is, mint Attilától megtudjuk, a Semmelweis Egyetem hematológiai klinikáján művészetterápiás céllal gyógyításra használják.

És ez a cél.

Sok brutális sors, csonka családok, együttműködés-képtelenség, megkeseredett békétlenség uralja a mai világunkat. Emiatt van az, hogy Magyarország a daganatos megbetegedések nemzetközi élvonalában van. Évente mintegy 30 ezer új beteget diagnosztizál a leterhelt ellátórendszer, és az új rákos betegek nagy többsége 30-40 év közötti fiatal. Rossz létmódban élünk, hiányzik a példafelmutatás. A Canossa Művészetterápiás Misszió célja egy alapítvány létrehozásával hozzájárulni ahhoz, hogy minél többen meggyógyulhassanak ebből a kegyetlen betegségből – foglalja össze a küldetés lényegét Kulcsár Attila Ferenc. Mint fogalmaz, a hagyományos fizikai formátumban és különleges pendrive-on egyaránt elérhető könyv és a zene túlélőcsomag azoknak, akik súlyos betegséggel küzdenek, reménytelennek érzik életüket, elvesztették hitüket, vagy nem találják a helyüket a világban.

A Canossa-misszió iránt érdeklődők az alábbi felületeken juthatnak tovább információhoz:

https://canossa.hu

info@canossa.net