Életjáték

– Számomra a Szentendrei Teátrum ajándék. Ajándék, mert nagyon szeretem az itteni munkám. Az itteni közönség fogékony az újra, a különlegesre, az érzelmesre, a hitelesre, a reménykeltőre és az igazra. Ajándék a munka azért is, mert egy befogadó, kedves városban dolgozom elhivatott munkatársakkal, értő vezetőkkel, ahol fontosnak tartjuk egymás tiszteletét, az összefogást és a humort. Ajándék a rengeteg ember, akit itt ismerhettem meg a közös alkotómunka, az együttműködések során, vagy csak úgy, Szentendrén járva-kelve. Ajándék, hogy évek óta egyre több fiatalnak adhatunk megmutatkozási lehetőséget; hogy FRISS programunk előadásai érzékenyítő témáikkal, újszerű látásmódjukkal új utakon járnak, és új utakat járhatnak ki a színházi alkotók és a szentendrei nézők előtt is. Ajándék, hogy idén olyan jótékonysági együttműködés szervezésében vehetünk részt az Ételt az Életért Alapítvánnyal közösen, ami a teátrum életében és a honi színházak közt is egyedülálló – mondta Vasvári Csaba, a Szentendrei Teátrum 2016 óta hivatalban lévő igazgatója az ötvenéves jubileumi évad beharangozó eseményén. A színészként vagy korábban a székesfehérvári Vörösmarty Színház vezetőjeként is sokak számára ismert szakember pedig méltán lehet büszke az intézmény elmúlt évtizedeire, hiszen kevés nyári fesztiválszínház volt képes szinte folyamatos működésben átvészelni a jövő-menő rendszerek és persze a közönségigény folytonos változásait.

Kádár-kori ékszerdoboz

A teátrum története 1969-ben kezdődött, amikor is a művészeti vezető Békés András rendezésében és a fiatal Zsámbéki Gábor segítségével július 5–6-án színre került két elfeledett magyar dráma: a Comico-Tragoedia, valamint a Pikko herceg és Jutka Perzsi. A főbb szerepeket Psota Irén, Básti Lajos, Basilides Zoltán, Mádi Szabó Gábor, Szabó Gyula, Sztankay István és Konrád Antal játszották, a produkcióban közreműködött még a színművészeti főiskola harminc fiatal növendéke is, köztük Székhelyi József, Papp János, Paudits Béla vagy Szacsvay László. Ma már talán megmosolyogtató, de jól jelképezi az alapítók és a művészek kezdeti lelkesedését, hogy megfelelő infrastruktúra híján Psota Irén öltözője a Fő tér egyik lakóházának első emeleti szobája volt, Básti Lajos pedig a Ferenczy Múzeum könyvtárában készülődhetett. Mindez azonban mit sem számított akkor, amikor az alkotók és a nézők egy egész nyáron át elmerülhettek e különleges város békét sugárzó hangulatában.

– Az 1960-as évek közepétől Szentendrének kitüntetett szerepe volt a magyar kulturális közéletben – meséli Tímár András színháztörténész, a Szentendrei Teátrum felkérésére három évvel ezelőtt kezdődött színháztörténeti kutatás vezetője is. – Amikor Békés András és Zsámbéki Gábor fiatal színihallgatók ötlete nyomán létrehozta a játszóhelyet, maga a város már a Kádár-kor kirakathelyszínének, ékszerdobozának számított, amelyet a nyugati diplomatáknak és politikusoknak is úgy lehetett mutogatni, mint a művészetek, a festők városát. A város legendás kiállítóhelyének, a Kovács Margit-múzeumnak 1980-ban több mint nyolcszázezer látogatója volt. Nyilvánvalóan a politika erős támogatásával jött létre ez a mai napig büszkén hirdetett és ápolt kulturális tradíció, ahol a képzőművészet mellett a színház is megkísérelte megtalálni a maga helyét.

Sokszínű művészet

Mindehhez nagy segítséget nyújtott, hogy az első évtizedben több helyi képzőművész is bekapcsolódott a színház életébe. Asszonyi Tamás, Ligeti Erika, Csíkszentmihályi Róbert, a néhai Deim Pál vagy Kocsis Imre, illetve nagyszerű díszlet- és jelmeztervezők vettek részt a munkában, messze a teljesség igénye nélkül csak a hetvenes évekből például Szász Endre, Székely Piroska, Keserü Ilona, Götz Béla vagy Mialkovszky Erzsébet. Az alkotói együttműködés általában egy-egy jelentős rendezőhöz, művészeti vezetőhöz kapcsolódott, így a színházalapító Békés Andráshoz, aki élethosszig tartó személyes barátságot ápolt több helyi alkotóval. A szentendrei képzőművészeknek később, Kerényi Imre teátrumi vezetése alatt is jelentős szerepük volt.

– Az 1977–78-as évadban Kerényi Imre találta ki az úgynevezett Templom téri játékokat, ami egy kirakodóvásárral egybekötött commedia dell’arte-szerű, délutáni esemény volt a Templomdombon, ahol a képzőművészek megjelenése mellett zenészek és főiskolás színészek léptek fel az esti, Marx téri főprogram előtt – magyarázza Tímár András. – Ezekre az alkalmakra szintén szentendrei művészek készítettek roppant ötletes bronz- és kerámiabelépőket, illetve csak itt használható pénzeket: piculát, zsozsót, manit, kenő- és csúszópénzeket. Ezek igazi kis műremekek voltak, annyira, hogy a nézők gyakran fizetés helyett hazavitték őket. Sőt, a legenda szerint a program vezetője, Asszonyi Tamás egyik este a megmaradt pénzt egyszerűen beszórta a látogatók közé, ezért aztán a következő hétre gyorsan új formájú fizetőeszközöket kellett gyártania.

A felkutatható dokumentumokra, írásos, tárgyi és szóbeli emlékekre is koncentráló kutatásuk során ezért Tímár Andrásék különös figyelmet fordítottak arra is, hogy a teátrum ötvenévnyi történetének látványvilágát is minél sokszínűbben megmutassák: díszlet- és jelmeztervekkel, grafikai munkákkal, fotók és mozgóképek segítségével. Így például egy eddig együtt sosem látható, több mint 130 darabból álló imázs- és elő­adásplakát-sorozatot sikerült összeállítaniuk. Mindez, csakúgy mint a játszóhely teljes, öt évtizednyi repertoárja, a saját és a koprodukcióban készült előadásokhoz kapcsolódó színlapok, különféle nyomtatványok és digitalizált fotóanyag, az előadások hangi-képi felvételei, alkotók visszaemlékezései stb. láthatók azon a nemrégiben elindult honlapon (teatrum50.szentendreiteatrum.hu), amelyen a többéves megfeszített munka eredményeit összefoglalták.

A szabadság határai

Nem elhallgatva a zökkenőket sem, amelyek egy ilyen hosszú ideig fennálló kulturális intézmény életében óhatatlanul bekövetkeznek. A robbanásszerűen sikeres indulás után például már a hetvenes években megjelent az a feszültség, amely aztán rendszeresen fel-fellángolt a város és a színház között. A Marx – ma Fő – téren felállított nézőtér ugyanis nyaranta teljesen elfoglalta Szentendre főterét, gyakorlatilag kizárva onnan a helyieket. Egy idő után innen menni kellett, és a Városháza belső udvara, a Dunaparti Művelődési Ház és a Ferenczy Múzeum udvara, illetve a nagyszerű lehetőségekkel bíró, bár a színháznak csak rövid ideig helyt adó MűvészetMalom lettek a nyári játékok új helyszínei. Egészen 2017-ig kellett várni a visszatérésre, amikor is a Co-Opera társulattal való együttműködés során színre vitt Rossini-előadás-sorozat újra a Fő téren volt látható. Ehhez kapcsolódik egy aranyos kis anekdota is. Egy közeli étteremben éppen az előadás napján tartottak lakodalmat, és a meglepett friss párt a játszók bevonták Mozart Figaro házasságába.

– Ez a fajta jó értelemben vett keveredése közönségnek, alkotóknak és színésznek ismét visszavarázsolhatja a nézőket a kezdeti időszakba – mondja Tímár András. – Az első előadásban a főszereplő Pikkó herceget játszó Konrád Antal említette például a nekünk adott interjújában, hogy ha akartak, sem tudtak volna elzárkózni a nézők elől, hiszen már a próbákon ott ült a fél város. A kutatásunkat fantasztikus emlékekkel, például Psota Irén szinte hibátlan állapotban megőrzött Jutka Perzsi-jelmezével támo­gató szentendrei segítőnk, Györe Zsófia is mesélt hasonlókat. Ő a kezdeti években éppen a Fő téren lakott, és emlékszik rá, hogy a tér ablakaiból kilógva adták ki a zsíros kenyeret, no meg néha a borocskát a mindig éhes és szomjas fiatal művészeknek.

Közülük sokan jó szívvel emlékeztek a Pap-szigeti kempingben tartott legendás együttlétekre, ahol általában elszállásolták őket; a város a magyar színészek egy részének a fiatalság, szabadság jelképe a mai napig. Még akkor is, ha mindenki tisztában volt vele: látszatszabadság ez, nagyon is konkrét határokkal. A rendszer többször megmutatta, meddig mehetnek el a művészek. A legdurvább történet az volt, amikor 1970-ben ef Zámbó Istvánt és társait őrizetbe vették, hetekig vizsgálati fogságban tartották, majd elítélték Najala happening című köztéri előadásukért. Bűnük annyi volt mindössze, hogy egy szürrealista szöveget, az úgynevezett edvinisták kiáltványát olvasták fel a Szentendrei Teátrum színpadán, az esti elő­adás előtt.

Az említett honlapon e szöveg ősváltozata is megtalálható. Különösen megrázó és csodálatos olvasmány ez, pláne annak tudatában, hogy részben a Najala-botrány és következményei hatására jött létre a Vajda Lajos Stúdió. Ami aztán messze túlélte a szocializmust, és mind a neoavantgárdban, mind a rendszerváltozás után megtalálta a maga kiemelkedő kulturális helyét. Akárcsak a Szentendrei Teátrum, amely majd háromszáz rendező, nyolcszáz fellépő, több mint ötszáz különféle előadás után töretlenül készül a következő fél évszázadára. Nagy álmuk, hogy a számtalan vendégelőadás és az utóbbi években leginkább jellemző ko­produkciók után újból legyen lehetőségük teljes mértékben saját kiállítású darabokat is színre vinni.