Elkezdődött az én utam is

– Milyen hatások indították el az útján?

– Kiskorom óta néptáncoltam, és így utólag visszanézve, nemcsak a tánc, de a népi kultúra és annak megismerése is mindig nagyon vonzott ebben a világban. Korán volt szerencsém elsajátítani az úgynevezett Molnár-technikát, amely színvonalas és fontos alaptechnikákat, például forgásokat, ugrásokat magában foglaló táncosképzés, és amelynek a későbbiekben, táncművészként nagy hasznát vettem. Már egészen fiatalon a szülővárosomban, Pécsett olyan kiváló mesterektől tanulhattam, mint például Timár Sándor, aki a táncházmozgalom emblematikus alakja volt. Később Budapestről az ELTE néprajz–magyar szakos hallgatójaként pedig gyakran jártam Erdélybe gyűjteni, és rendszeresen tanítottam táncházakban. Aztán megismerkedtem a férjemmel, Zsuráfszky Zoltánnal, aki jelentős alakja volt a Martin György szellemiségében kibontakozó táncházmozgalomnak. Mindig is az eredeti tánckultúrára figyeltünk, hivatásos táncosként is azt igyekeztük elsajátítani, ám korántsem valamiféle kizárólagosságra törekvő, merev szemlélettel. Később, a pedagógusi munkában is az eredeti folklóranyagra támaszkodtunk, aztán egyszer csak elérkeztünk ahhoz a fázishoz, hogy mindezt színpadra álmodjuk. Az első mesedarabom, amit színpadra írtam, a Csipkerózsika huszonöt évvel ezelőtt készült, és azóta is töretlen a népszerűsége.

– Vagyis nem elégedtek meg azzal, hogy kizárólag az autentikus folklórt mutassák meg a színpadon?

– Annak is van létjogosultsága. A hetvenes évek közepéig a magyar néptánc a balettel és egy népi motívumokat ötvöző, stilizált koreográfiával került színpadra, amelyet mi összefoglaló néven Mojszejev-stílusnak nevezünk. A táncházmozgalom forradalmi jelentőségű volt ebben az időszakban. Csoóri Sándor azt mondta, a néptánc történetének két fontos történelmi pillanata volt: amikor felkerült a színpadra, aztán amikor a színpadról visszakerült az emberek közé. Ez utóbbinak köszönhetjük a fantasztikus táncházmozgalmat, ami mára a világörökség része. Mi azonban úgy gondoljuk, mostanra elérkezett az idő, hogy a néptáncot visszavigyük a színpadra, hiszen a néptáncművészet egyik célja az, hogy minél szélesebb körben megismertessük és megszerettessük az emberekkel ezt a kultúrát. Ám ars poeticánk szerint csakis művészi ihletettséggel szabad nyúlni az eredeti néptáncanyaghoz.

– A táncszínjáték miben különbözik a táncjátéktól?

– Sokan készítettek már előttünk is nagyobb lélegzetű, egész estét betöltő táncjátékot, a műfajt tehát nem mi fedeztük fel. A táncszínjáték azonban a mi újításunk: a színpadon erőteljesebben, bátrabban alkalmazzuk a színházművészet eszközeit, a forgatókönyveim nem csupán a mozgásanyagból, a táncból, hanem a színházművészet adta lehetőségekből is építkeznek. A magyar néptánc nem klasszikus balett, távol áll tőle annak merev gesztusrendszere, ami a balettben autentikus és helyénvaló, ám ha a néptánc nyelvén szeretnénk kifejezni valamit, annak megvannak a maga törvényszerűségei. A népköltészetből, a népdalok szövegéből, a népszokások gazdag és kimeríthetetlen anyagából, vagyis csakis az eredeti „tiszta forrásból” merítve segíthetjük például az egész estét betöltő táncszínjáték dramaturgiáját. Így, hogy kitágítjuk a táncjáték műfajának kereteit, a darabjainkban a táncosok megszólalnak a színpadon, énekelnek, prózai szövegeket mondanak. Ebben a szellemiségben alkalmaztam színpadra legendás filmeket, mint például a Nemzeti Színházzal közösen készült Körhinta című előadásunkat vagy éppen a Tenkes kapitányát, amely a Magyar Nemzeti Táncegyüttes egyik sikerdarabja.

– Forgatókönyvíró, koreográfus, jelmeztervező egy személyben. A táncszínjáték megköveteli ezt a fajta sokszínűséget?

– Félreértés ne essék, nem vagyok reneszánsz ember, aki mindenhez is ért! A népi kultúrát azonban nem lehet szétbontani zenére, táncra, szokásokra, népköltészetre, hiedelemvilágra vagy viseletkultúrára, hiszen egységes egészet alkot. Mi a férjemmel és egyben alkotótársammal ezzel a szemlélettel közelítünk a színpadi néptáncművészethez. Ez a fantasztikusan színes, káprázatosan gazdag, autentikus folklór áll érdeklődésünk fókuszában, ezt szeretnénk a színpadon a mai embernek megmutatni, élvezhetővé és érdekessé tenni. A Kárpát-medence folklóranyaga tényleg egyedülálló a világon, ezzel dolgozni nem is munka, hanem küldetés.

– Férje, Zsuráfszky Zoltán Kossuth-díjas koreográfus, a Magyar Nemzeti Táncegyüttes vezetője. Hogyan működnek együtt?

– Mindig is éreztem a támogatását: bizalmat adott nekem, elfogadta a véleményemet, az ötleteimet. A munkában soha nem volt vita köztünk, azonos az értékrendünk, ami elengedhetetlen a harmonikus együttműködéshez, a közös munkához. Fantasztikus művész, aki kiválóan rendez, a táncelőadásokban a nagy tablókat, nagy lélegzetű koreográfiákat az ő művészi víziója fogja össze, én pedig a kisebb, bensőségesebb jelenetek koreográfiáit készítem el. Persze ez sincs kőbe vésve, előfordul, hogy társrendezőként dolgozunk együtt és van, hogy saját koreográfiát készítek, például a tiszazugi méregkeverő nőkről vagy balladákról. S ha már ballada; egyik kedves munkám a Hűtlen feleség című, székely balladán alapuló bűnügyi táncdráma, ami egy szerelemféltésből elkövetett gyilkosság nyomozása mentén bonyolódik. A Müpában mutattuk be, és ősszel ismét látható lesz. De visszakanyarodva a kérdéséhez: a Magyar Nemzeti Táncegyüttes vezetése, a művészeti munka menedzselése mindig is a férjem feladata volt, ami rengeteg pluszenergiát kívánt. Én sokáig kivételezett helyzetben voltam, hiszen csendben dolgozhattam, a háttérben működtem, a gyereknevelés, a tanítás és a művészi munka között egyensúlyozva.

– Táncos darabjaik sokszor szépirodalmi művekből építkeznek, mint például Fekete István A koppányi aga testamentuma című műve, Móricz Zsigmond Pillangója vagy a Barbárok című elbeszélése. Hogyan válnak ezek a szövegek élővé a táncszínpadon?

– Az irodalmi érdeklődés mindkettőnkben régóta jelen van, Zsura egyik mára legendássá vált műve az Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versére 1983-ban készített koreográfia. A versek mellett éppen így vonzanak a csodásan megírt prózai történetek is. Egyébként érdekes, hogy Móricz Pillangóját említi, ezt a darabot jelenleg is próbáljuk, ugyanis többek között ez a koreográfiám is látható lesz a május 17-i Táncról álmodom című alkotói estemen a Nemzeti Táncszínházban. Azt hiszem, egy ilyen jelentős irodalmi szöveg esetén az a legfontosabb, hogy a darabban megmaradjon az eredeti mű gondolatisága.

– A Müpában az idei évad kiemelt együttese a Magyar Nemzeti Táncegyüttes. Mivel jár ez a cím?

– Káel Csaba felkérésére írtam meg a Végvárak, vitézek című darabot Fekete István A koppányi aga testamentuma című romantikus regénye alapján, ami visszarepíti a nézőket a végvári harcok korába, miközben egy mai táncelőadás színfalak mögötti világa adja hozzá a kerettörténetet. Az évad kiemelt táncegyütteseként e címnek köszönhetően mutattuk be ugyancsak a Müpában a Farsangvasárnap és az Éljen Petőfi! című műsorunkat. Ez utóbbi érdekessége, hogy a színpadon nem csupán Petőfi élete elevenedik meg, hanem olyan Petőfi-versek is hallhatók, amelyek a néphagyományba már beépültek, azaz folklorizálódtak. Kalotaszegen például régi stílusú népdalok szövegeként ma is énekelnek olyan verssorokat, amikről a faluközösség nem is tudja, hogy azok Petőfi költeményei.

– Márciusban, a nemzeti ünnepen vehette át a Kossuth-díjat. Mit érzett?

– Teljességet és boldogságot. Férjemmel mindig is küldetésként éltük meg, hogy a népművészetünket, nemzeti örökségünket a lehető legszélesebb körben eljuttassuk az emberekhez. Az a tény, hogy a néptáncművészet területéről nőként kaptam meg ezt az elismerést, kivételes dolog, és rendkívüli megtiszteltetés, ami újabb és újabb munkákra inspirál. Soha ilyen támogatottsága és elismertsége nem volt a néptáncművészetnek, mint manapság. Ennek köszönhető az is, hogy ragyogó tehetségű fiatal táncosok csatlakoztak a táncegyütteshez, mert úgy érzik, ebben a pályában van perspektíva. A Kossuth-díj nem csak az enyém, hanem az egész közösségünké: a táncegyüttest működtető szakembereké, a zenészeké és persze a táncosoké. Hiszen az ő fiatal testükön, szenvedélyükön és tehetségükön keresztül tudjuk megmutatni és színpadra vinni ezt a csodálatosan szép kultúrát. Évtizedekig a háttérben dolgoztam, onnan segítettem a férjem művészi pályáját, és nagy öröm volt mindkettőnk számára, amikor a munkássága az őt megillető helyre került. Most, hogy a gyerekeink felnőttek, a díj kapcsán egy kicsit azt érzem, kiléptem a rivaldafényre, elkezdődött az én utam is.