Ellenfélből testvér, ellenségből halott

Az elsősorban az állattörténeteiről, valamint a Tüskevár című regényéről ismert Fekete István 1937-ben jelentkezett első könyvével. Megjelenése után harminc évvel, 1967-ben máig emlegetett tévéfilm készült A koppányi aga testamentumából; míg az Újszínház idén októberben – a szerző születésének 125. évfordulója alkalmából – az alkotás zenés színpadi változatát bocsátotta a közönség elé.

A Neumark Zoltán muzsikájával kiegészült, táncbetéteket is tartalmazó darab 1586-ba kalauzol, a török hódoltság korába, a Balaton környékén folyó végvári harcok világába. Ekkoriban a szemben álló seregek a fegyvernyugvás heteiben, hónapjaiban nem háborúztak egymással, csupán egy-egy katonájuk mérte össze kardját az ellenfél egy-egy katonájáéval, egyéni párviadalok során.

A történet egy ilyen tusa szomorú következményének ismertetésével kezdődik: a koppányi aga, Oglu végzett az ellene kiálló magyar vitézzel, Babocsai László édesapjával. A szintén végvári katonaként szolgáló fiatalember elhatározza: bosszút áll, vagyis párviadalra hívja Oglut, és tisztességes küzdelemben elveszi az életét.

A gond csupán annyi, hogy a fonyódi (a Fekete István által használt és a darab által megtartott korabeli írás- és kiejtésmód szerint: fonódi) vár kapitánya, Csomai Ferenc ügyel rá, hogy katonái ne bocsátkozhassanak ilyen összecsapásokba – ráadásul László édesanyjának külön megígérte, hogy visszatartja a fiát az efféle veszélyes lépésektől.

Mindez azonban mit sem ér: László kisvártatva keresztezi pengéjét Ogluéval, és ezúttal az marad alul. Élete utolsó perceiben az aga békejobbot nyújt Babocsainak, ráhagyja minden vagyonát, és megkéri: viselje gondját a magyar anyától született, keresztényként nevelkedett lányának, Dusmatának (akit a magyarok csak Zsuzsannának hívnak).

László vállalja, hogy eleget tesz a kérésnek, így a leány – elhunyt apja vagyonával együtt – hamarosan megérkezik özvegy Babocsainé otthonába. A fiatalember nem tart igényt ellenfele pénzére – megítélése szerint az immár Dusmatát illeti –, ám nem mindenki ennyire önzetlen és nemes szívű: Bolondvár (egykor a balatonszemesi Bagolyvár helyén álló, valóban létező erődítmény) kapitánya, Kales Rudolf például egyáltalán nem az.

A császár zsoldjában álló várparancsnok eltökéli: megszerzi Oglu örökségét. És Babocsai Lászlónak, valamint katonatársainak kisvártatva rá kell jönniük: olyan emberrel kerültek szembe, akinek mit sem számít a tisztesség és a becsület, és aki általában a görbe utat részesíti előnyben az egyenessel szemben…

A regényben foglalt központi üzenet a színpadi változatban is megjelenik. Hiszen a könyvben a török „csupán” ellenfél, a valódi ellenség a magyar trónt is betöltő német-római császár, Habsburg Rudolf, pontosabban a hatalmát megtestesítő, a nevében eljáró, érdekében tevékenykedő személyek – például a környék kiskirályi szerepére törő Kales Rudolf.

Így a történetben a törökök olykor nem csak a magyarok sorstársai: az Oglu helyére érkező, új koppányi aga fia, Szahin például a vele együtt raboskodó Babocsai László barátja és testvére lesz a börtönben. A kettejük által előadott Félhold és kereszt című szám éppen arról szól, hogy a vallási különbségeknek nem feltétlenül kell árkot vagy falat képeznie közöttük. És így válik érthetővé, miért hangzik el a fináléban, legfőbb tanulságként: „Ki-ki maradjon ember – hite szerint.”

A színpadi adaptáció ugyanakkor nem hordozza a regény alapvetően melankolikus hangulatát. Ez a változat – amint az alcíméből is kiderül – a végvári katonák életének bemutatását, életérzésének visszaadását tűzte ki célul, csakhogy megelégszik az általánosnak mondható kép felrajzolásával, nem kísérli meg árnyalni, egyedivé tenni.

A koppányi aga testamentumának e verziójában szereplő végvári katonák így döntően olyanok, mint amilyennek más korok más katonáit ábrázolják a népszerű művek: isznak, virtuskodnak, a szoknyák körül forgolódnak, de ettől függetlenül bátrak, leleményesek és hazaszeretőek. Több lendületes, szilaj tánccal kísért dal is elhangzik a műben, amely ezt hivatott a néző tudtára adni, de a kevesebb ebben az esetben is több lett volna.

És ha már a különbségekről esett szó: e zenés játék végén Babocsai László elveszi Dusmatát, Csomai uram pedig a fiatalember megözvegyült édesanyját vezeti oltár elé. A regényben viszont másként történik: Szahin köt házasságot Dusmatával, míg László Szahin húga, Aisa kezét kéri meg – aki még csak nem is szerepel a színpadi változatban. A zenés játék készítői tehát nem vették figyelembe, hogy a könyvben Babocsai László a testvéreként szereti Oglu lányát, a húgaként tekint rá, nem máshogy. (Vagyis: a tanulók, akik esetleg azért tekintenék meg a darabot, mert remélik, hogy így mentesülnek a kötelező olvasmány megismerésének feladata alól, a zenés játék alapján könnyen hibás választ adhatnak az irodalomórán elhangzó tanári kérdésre.)

A rendező, Somogyi Szilárd által tervezett díszletegyüttest néhány színpadra helyezett tárgy, továbbá a hátteret kitöltő, vetített képek kombinációja adja. A Vesztergombi Anikó által tervezett jelmezek szemet gyönyörködtetőek, egyszerre idézik a magyar népviseletet, valamint az adott történelmi kor, a XVI. század divatját.

A főszereplőt megformáló Papp Attila meggyőzően teszi a dolgát, és magabiztosan, pontosan énekel – az özvegy Babocsainét alakító Ivancsics Ilona, valamint a Dusmatát életre keltő Orosz Csenge énekesi teljesítménye azonban több ponton is kívánnivalót hagy maga után.

Kales Rudolf annak ellenére nem tűnik gonosznak, hogy a darabban sátánfajzatnak nevezik, és egy jelenetben kiderül róla, hogy ördögimádó. Csakhogy cseppet sem félelmetes, és egyszerűen nem lehet elhinni róla, hogy érdemi fenyegetést jelentene a többi szereplőre. Emberei fölött zsarnokoskodó várúrként ugyanakkor nem vicces, inkább erőltetetten vicceskedő – a szerepet megformáló Almási Sándor alakításában úgy tűnik, mint egy saját szórakoztatására ripacskodó senkiházi.

A koppányi aga testamentuma zenés játék változatának hangulata tehát hasonló, mint amit a könnyed, helyenként vagány, kardozós-szerelmes kosztümös filmek árasztanak. Aki fogékony erre a hangulatra, kedvére valónak találhatja az előadást.

Annál is inkább, mert a történet kibontakozásában és megoldásában nem nehéz tetten érni a népmesékből ismert fő szabályt: a jó – itt: a tiszta szívű, bátor, hazaszerető – elnyeri méltó jutalmát, míg a gonosz – az ármánykodó, becstelen, kapzsi, zsarnok – megszégyenül és megbűnhődik.

Vagyis: a darab példázatjelleggel is bír. Ennek ismeretében a történetet keretbe fogó, nyitó- és záró dalként is felhangzó ének utolsó sora igazán beszédes : „Nekünk szól, hiszen értünk történt!”