Elmondani az elmondhatatlant

A térnek száma, a helynek arca van, a tér mindig geometriai ábra, a hely jóval több ennél: egyedi és megismételhetetlen, festmény és rajz. Ami lehet barátságos vagy ellenszenves, félelmetes vagy szelíd, nyugodt vagy fenséges, ám a látványon túl mindig egyfajta géniusz, amelyet meghatározni nem, csak lerajzolni lehet – ekképpen elmélkedett az író, Hamvas Béla a hely szelleméről, arról a bizonyos genius lociról. Merthogy valóban különös varázsa, kisugárzása van egyes helyeknek, amelyek nem eresztik az embert. Ilyen – Rákos Sándor szavaival élve – „a Duna-arcú, a tisztás-arcú, az óriásfenyő-arcú Zebegény”, Szőnyi István legszűkebb, rajongásig szeretett hazája.

Zebegényi remete

Az Újpesten 1894 januárjában Schmidt Istvánként született Szőnyinek abban a szerencsében volt része, hogy még az I. világháború előtt megkezdhette tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán. Ferenczy Károly osztályába került, aki a nagybányai művésztelep egyik alapítójaként tanítványait is elvitte a Máramarosi-hegyek lábánál fekvő legendás festőiskolába. A környezet, a táj és persze az ott alkotó mesterek olyan mély benyomást tettek a fiatal festőnövendékre, hogy a katonaévek végeztével ha nem is tudatosan, de mégiscsak az itt megtapasztalt idillt, az általa is többször ábrázolt paradicsomi Árkádiát kereste, ahol művészete kiteljesedhet.

Sikerek persze az útkeresés közben is érték, hiszen 1921 szeptemberében az Ernst Múzeumban rendezett első gyűjteményes kiállítását az újonnan alakult Szinyei Merse Pál Társaság díjával, a Szinyei-jutalommal ismerték el. Ráadásul a Csók István és Lyka Károly nevével fémjelzett társaság nem sokkal később a tagjai közé is felvette, jelezve, hogy méltónak tartja a névadó és vele együtt Nagybánya örökségének továbbvitelére.

Ahhoz azonban, hogy küldetését valóban beteljesítse, Szőnyinek 1924-ben feleségül kellett vennie Bartóky Melindát, akivel a Bartóky család zebegényi nyaralójában kezdték meg közös életüket. Ahol aztán a következő öt évben dr. Lázár Béla, az Ernst Múzeum akkori igazgatója szerint egyfajta önként választott remeteségben élte mindennapjait: „Öt esztendőn át nézte az eget, a földet, a vizet, a fák közé beomló sugarakat, a Duna tükrére ráhulló fénynyalábokat, megfigyelte a csónakokban ülő, a vízen átvergődő parasztokat, nézte a domboldalon a magányos fát, a domb fölött kígyózni látszó víz tükrét, a legegyszerűbb jelenségeket, a sportoló ifjakat, a parasztasszonyt, ki átfonja karjaiba emelt gyermekét, nézte mindezt, és valahogy újnak, másnak, idegennek látta mindattól, ahogy másoktól kifejezve ismerte.”

Útmutató a boldogsághoz

Ez a szemmel látható zebegényi valóság aztán látomássá magasztosult lelkében: a tárgyak, sőt, a velük összefüggő témák elvesztették jelentőségüket, helyettük az általuk kiváltott érzéseket próbálta meg színeivel vászonra vinni.

– Szőnyi az egyik, ha nem a legérzékenyebb szemű festőnk, aki a látványban folyamatosan azt kereste, hogy mit és miként lehet képpé formálni. Ha meglátott egy színt, egy hangulatot, rögzítette, de ugyanígy folyamatosan figyelte szeretteit és barátait, vagyis mindazt, ami Zebegényben körülvette. Éppen ezzel, az egyszerű dolgokra való rácsodálkozás képességével magyarázható, hogy nála szebben és mélyebben senki sem ragadta meg az élet örömeit. Istenhívő, családját szerető ember volt, aki a tájban, annak fenséges látványában találta meg a boldogságot. Képeivel minket is arra tanít, hogy a látványon keresztül képesek legyünk megélni az élet szépségét és gazdagságát – foglalja össze Szőnyi művészetét Kieselbach Tamás művészettörténész, műgyűjtő, a Kieselbach Galéria tulajdonosa és vezetője.

Mindezt a szépséget festő barátainak is meg szerette volna mutatni: előbb Aba-Novák Vilmos, majd Vass Elemér, Szobotka Imre, Bernáth Aurél és Berény Róbert lett rendszeres vendége Zebegénynek, amely így szinte észrevétlenül vált a nagybányai hagyományt folytató művészteleppé. De többször megfordult itt a XX. századi modern indiai festészet egyik legnagyobb hatású alakjaként számon tartott Amrita Sérgil magyar–indiai származású festőművész is, akinek ekkortájt festett, áthatóan őszinte portréi és önarcképei egyértelműen Szőnyi hatásáról tanúskodnak.

Szellemi szabadság a pokolban

És bár Amrita Sérgil alig volt huszonnyolc éves, amikor meghalt, sokan mégis őt tartják az indiai festészet megújítójának, munkáit India nemzeti kincsként őrzi, nem is engedi ki az országból. Így hiába volt itthon egész életében sikeres művész a Képzőművészeti Főiskolán is több mint két évtizedet tanító Szőnyi, nemzetközi ismertségben ma már nemcsak Sérgil, de számos hazai tanítványa, köztük Keserü Ilona vagy Reigl Judit is túlszárnyalják. Ez azonban mit sem von le művészi és emberi értékéből! Tanítványai művészi kvalitása és etikai tisztasága miatt felnéztek rá, Keserü Ilona például, aki az ötvenes évek szocreáltól uralt sötét éveiben járt Szőnyi freskóosztályába, mindenképpen nála szeretett volna tanulni, „mert ő volt a nagy mester”.

Ez a nagy mester ugyanakkor addigra már nagyon sok mindenen keresztülment: a II. világháborúban zsidókat mentett, műterme bombatalálatot kapott, számos műve megsemmisült, fia fiatalon meghalt, lánya Olaszországba disszidált. Talán ez is oka annak, hogy sosem igazodott külső elvárásokhoz, mindig azt festette, ami számára a legkedvesebb. Tartotta ugyanis magát ahhoz az elvhez, miszerint „az irányított művészet lehet irányított, de nem lehet művészet, mert tökéletes szellemi szabadság nélkül művészit produkálni lehetetlen”. Természetéből adódóan nem került konfliktusba a hatalommal, igaz, erre festészete sem szolgáltatott alapot. Sőt, éppen ellenkezőleg! Művészete az 1956 utáni pártelit, így Kádár János és Aczél György kedvence lett, akik lakásukat és irodájukat Szőnyi-képekkel díszítették. Bár állami megrendeléseket és Kossuth-díjat is kapott, a mester pontosan tudta, mi történik a zebegényi ház falain kívül. Sokat elmond erről, amikor meglátogathatta Zsuzsa lányát Rómában, a vonatról kiszállva az első mondata ez volt: „Gyerekek, mi a pokolból jövünk!”

A Zebegényben 1960 nyarára elkészült műteremházát csak hetekig élvezhette. Bár hosszú ideje beteg volt, 1960. augusztus 30-án bekövetkezett halála mégis váratlanul ért mindenkit. A házban, amely 1967-ben múzeumként nyílt meg a nagyközönség előtt, Szőnyi minden korszakának alkotásaiból kapunk ízelítőt. De 2023. november 23-ig ennél is reprezentatívabb Szőnyi-tárlatot láthatunk Dunakanyar – Zebegény – otthon – család címmel a Kieselbach Galériában, ahol a mester 150 munkája, köztük több csúcsmű és eddig soha nem látott kép várja a látogatókat.

További képek