– Az egyetemet musical szakon végezted, hallottunk már filmben és színpadon is énekelni, mégis inkább drámai színésznőként tartanak számon. Ennek ellensúlyozásaként léptél ki e lemezzel a színházi keretek közül?

– Régóta érlelődött már bennem a lemezkészítés gondolata, sokan győzködtek róla, hogy érdemes lenne belevágnom. De megérte várni, már csak azért is, mert szerettem volna, ha számos másik albumtól eltérően nem egyfajta stílus mentén készülne el. Így a végeredmény eléggé vegyes és műfajilag változatos lett: jazz, bolgár és orosz népzene, sanzon, rock, sőt, megzenésített versek is hallhatók rajta. Persze, az is eszembe jutott, hogy egy konkrét műfajból induljak ki, és maradjak is meg annál, de hiányérzetem lett volna, ha beszűkítem a lehetőségeket, hiszen mindez az én repertoáromból, az eddigi alkotótevékenységemből fakad. Ebben a közegben az is fontos volt, hogy zeneileg minden rendben legyen, olyan emberek legyenek körülöttem, akikre maximálisan rábízhatom magam. Hrutka Róbert hangszerelése rengeteget lendített a számokon.

– A sokszínűség arra is vonatkozik, hogy színésznőként képes vagy pluszdimenziót adni a daloknak, miközben te magad is több felületen megmutathatod magad?

– Mindenképpen. Ha egy színész lemezt csinál, általában beleteszi azt a pluszt, amivel rendelkezik egy énekeshez képest. Nem véletlen, hogy egy dal előadását próbálom szerepként is kezelni: van témája, története, valamilyen utat bejáró szereplői, főhőse. De persze nagyon érdekeltek a zenei stílusok is: Robi megzenésített például egy Szép Ernő-verset, ő találta ki a dallamot is, de aztán én kísérleteztem vele tovább, azzal sakkoztam, hol lehetnének benne csúcspontok, hova lehet még zeneileg fokozni. Miközben igyekeztem elmosni az éneklés és a vers­mondás közti határvonalat – szeretek ezzel játszani a színpadon.

– Hogyan találtál rá a bolgár és az orosz népdalokra?

– Az orosz adott volt, mert ebben a szellemiségben neveltek fel, ilyen népdalokat hallgattam a nagymamámtól gyermekkoromban. Sőt a nagymamám és az ikertestvére fiatalkorukban többször is felléptek mint népdalénekesek, és ahogy most, nyolcvannégy évesen énekelnek, abból is lemérhető, hogy hiába nem lett belőlük művész, mekkora tehetségek voltak. A délszláv népzenével pedig a Söndörgő együttesen keresztül ismerkedtem meg, innen csak egy lépés volt a bolgár népzene. Szerettem volna kipróbálni, hogyan működik egy ilyen típusú dal a saját albumomon. A lemezen szereplő bolgár népdalt ugyanakkor összekötöttem egy hasonló témájú bolgár verssel, amit a hangzás, zeneiség miatt nem akartam lefordíttatni, inkább kerestem mellé egy tartalmilag nagyon közel álló magyar szöveget.

– A Nemzeti Színházban beszélgetünk, ahol az utóbbi időben viharos és az egész országot két pártra szakító igazgatóváltás történt. Hogy élted át mindazt, ami társulat feje fölött történt?

– Egy színháztól mentesebb évadból kerültem vissza a Nemzeti eseménydúsabb időszakába, és itt nem a kultúrpolitikára gondolok, hanem arra, hogy hirtelen négy szerepet is kaptam, és minden energiámat lefoglalta, hogy azoknak megfeleljek. A 2011–2012-es évadban ugyanis kicsit lelassítottam, először volt olyan élményem a színművészeti elvégzése óta, hogy nem voltak bemutatóim, csak néhány előadásban játszottam és zenekarokkal énekeltem. Aztán hirtelen visszacsöppentem az események sűrűjébe, és úgy döntöttem, egy ilyen helyzetben jobb csak a feladatokra koncentrálni. Addig annyira mentes voltam a Nemzetivel kapcsolatos problémáktól, hogy mikor visszakerültem, csak azt láttam, hogy nagyon sokan gondterheltek, tetőfokra hágnak az indulatok, ennek ellenére a társulaton belül mindenki igyekezett elvégezni a dolgát. Úgy éreztem, ha megtartom a nyugalmamat, azzal érek a legtöbbet. Persze mindenkinek jogában áll máshogy gondolkodni, cselekedni, de úgy hiszem, a magam szempontjából ez a viszonylagos távolságtartás volt a lehető leghelyesebb út.

– A visszavonulás, a zenével töltött egy év tudatos döntés volt, vagy nem értek el a megfelelő színházi feladatok?

– Is-is. Egyszerűen úgy alakultak az események, hogy arra gondoltam, mindenkinek az lesz a legjobb, ha a saját útjaimat járom. Ugyanakkor mégsem azon volt a hangsúly, hogy ne kaptam volna felkéréseket. Egyszerűen csak azt éreztem, ha nem próbálom ki ezt az egy évet, akkor semmi nem kerül a helyére bennem. Az egyetem óta nem volt semmire időm, se arra, hogy megérezzem, felfogjam, miben szeretnék fejlődni szakmailag, se arra, hogy megnézzem, a körülöttem lévők merre tartanak, kik azok, akikhez érdemes lenne kapcsolódnom. Ezt egy kicsit elrendeztem magamban, és ez alatt az idő alatt tudott létrejönni a lemez is – ezért utólag örülök, hogy így alakult, és hogy el tudtam kezdeni – mint énekes-színésznő is – magammal foglalkozni.

– Közben kijött a Coming out című vígjáték, amelyben a női főszerepet játszod. A sok közönségfilm nem egy újabb kötöttség, skatulya?

– Valamennyire biztosan az. De mondjuk a Valami Amerika 2-ben alakított tini lányon már kicsit túl vagyok, és tavalyelőtt nyáron kaptam egy jó szerepet Szajki Pétertől a Nejem, nőm, csajomban, ahol egészen más típusú nőt kellett alakítanom, mint eddig. Ahogy a Coming outban szintén egy picit keményebb nőalak lett az enyém, akivel szemben a nézőnek mégiscsak szimpátiát kell éreznie, tehát be kell vállalni némi finomságot is. Ilyen kis nüanszokat mindig lehet és kell is változtatnom, ami nekem is könnyebb, mint homlokegyenest beleugrani valami, az alkatomtól egészen eltérő figura bőrébe. Nyilván, akik hívnak, részben bennem is gondolkodnak, ami alapból ad egyfajta biztonságot, de közben minden egyes forgatáson szeretnék valami pluszt is felmutatni. Ez pedig nekem is jó, mert érdekel, merre tudok továbblépni.

– A Coming out biztosan továbblépés ilyen szempontból? Szinte kivétel nélkül rossz kritikákat kapott.

– Közben a közönség meg nagyon szereti, rengetegen pozitív visszajelzést kaptunk, a nézők pedig egyáltalán nem értik, miért zúdítottak a filmre ennyi negatív kritikát. Ráadásul, ahogy mondják, a negatív reklám is reklám. Ez most a visszájára fordult, aminek nagyon örülünk.

– Ezek szerint nem zavarnak a hasonló negatív vélemények?

– Már nem. Amikor pályakezdő vagy, persze a szívedre veszel minden ilyesmit. Elkezdesz vájkálni magadban, hogy biztos jó-e, amit csinálsz, és végül olyan dolgokban is elbizonytalanodsz, amikben már rég nem kéne. Most már főleg az alkotótársaimra figyelek, és azokra a kollégákra, akik végigkísérik szakmailag az életemet, bízom a véleményükben, tudok tőlük kérdezni, és biztosan tudom, hogy nem érdekek mentén ítélik meg a másik ember munkáját. Azt, hogy az adott próbafolyamaton belül honnan hová jutottunk el, mindig mi, alkotók érezzük a legjobban, akik részt vettünk benne. Ha ezekben a helyzetekben maximalisták vagyunk, nem hazudunk magunknak, felismerjük a hibáinkat, akkor meg kell győződnünk a saját igazságunkban és abban, hogy minden próbafolyamat egy út, ami sosem lesz tökéletes, de mindig lehet javítani rajta. Mostanában nem igazán olvasok kritikát, mert nem lehetek biztos abban, hogy az én munkámnak szól-e, vagy a helyzetnek, ami körülvesz.

– Ezek szerint még sosem volt olyan, hogy te magad is kényelmetlenül érezted magad egy szerepben, rendezésben?

– Talán azért nem, mert szeretek megrágni mindent. A szerepekben, amiket eddig kaptam, mindig akadt valami elgondolkodtató, mindegyiket össze tudtam valamilyen módon kapcsolni magammal, és úgy éreztem, hogy ami meg nehézség, azon át kell magam rágni. Mert ha nem is leszek annyira jó az adott szerepben, az még elvezethet egy másikhoz. Biztosan kapok valami pluszt, amit tudok majd kamatoztatni a további alakításaimban.

– Amiből most akad, nem is kevés. A Centrál Színházban játszod a Chicagóban Roxyt, A hét boszorka című koncertelőadásban is fellépsz, a Bányavirág megy tovább a Játékszínben, a Nemzetiben pedig itt a nemrég bemutatott – és a kritikusokat szintén eléggé megosztó – Szent Johanna főszerepe.

– Ez utóbbi mindenféle szempontból kiemelkedő a számomra. Ilyen produkcióban, ami ennyi mindent összefűz – tánc, ének, az opera világa, balett, nagyzenekar –, még sosem vettem részt, ilyen komplexitást még nem éltem át színészként színpadon. Régóta ki szerettem volna próbálni magamat olyan színdarabban, ami műfajilag ennyire merészen bevállalja a sokrétűséget.

– A következő nemzetis bemutatód pedig az Éjjeli menedékhely lesz, amelyet a Moszkvai Művész Színház legendás rendezője, Viktor Rizsakov állít majd színpadra. Két orosz lélek egy orosz darabban – nagy találkozás?

– Remélem, igen. Ilyen még sohasem volt, nagyon várom. Kíváncsi vagyok Rizsakovra, nemrégiben volt itt egy színházi fesztiválon a Bárkában, monodrámával, utána a közönségtalálkozón egy nagyon jó mondatokat mondott. Röviden tudtunk beszélgetni is, örültünk egymásnak, pláne hogy olyan könnyednek tűnik minden, ha beszélsz egy másik nyelvet, tudsz kommunikálni azzal, aki azért jön, hogy dolgozzon veled. De nem ez a lényeg, hanem a szellemisége: megtapasztalni, miben más egy orosz rendező által felállított orosz darab, mint ahogy azt itthon eddig megszoktuk.

Farkas Anita, Szentei Anna