Elsüllyedt Atlantisz

– Hogyan lesz valakiből önkéntes műemlékvédő és kilenc, a magyar középkori építészetet tudományos alapossággal bemutató kötet szerkesztője?

– Az észak-bácskai Bácsalmáson születtem, Szegeden jártam egyetemre, vagyis abszolút dél-alföldinek vallom magam, és ez az a terület, amely egykor a Magyar Királyság építészetileg kiemelkedő jelentőségű vidéke volt. Fiatalként nagyon sok minden érdekelt, de úgy alakult, hogy végül az orvosira jelentkeztem. A pszichiátria választása viszont már a humán érdeklődésemet jelezte: a pszichiáter egyfajta bölcsész az orvosok közt. Ebből az alapvetően humán érdeklődésből fakadhat az is, hogy már gyerekkoromtól fogva érdekelt a történelem, főleg a középkor és annak egyházi és várépítészete, különösen az államalapítástól Mohácsig tartó időszak. Életem során több meghatározó élmény is megerősítette bennem mindezt, például az 1978-ban, Székesfehérváron megrendezett első olyan nagyobb múzeumi tárlat, ahol Árpád-kori kőfaragványleleteket mutattak be a trianoni határokon belüli területekről, illetve később, 1994-ben a Magyar Nemzeti Galéria Pannonia Regia, Művészet a Dunántúlon 1000–1054-ig című kiállítása. A különböző tárlatokhoz kapcsolódó, a rendszerváltás után lassan divatba jött katalógusok adták az ötletet ahhoz is, hogy szerkesztőként próbáljak publikációs lehetőséget, szakmai fórumot teremteni minél több régésznek, építésznek, művészettörténésznek, történésznek. Ezek a fotókkal bőven illusztrált tanulmánykötetek egyfajta kedvcsinálóul szolgálnak a megmaradt középkori magyar épületek, falképek felkereséséhez.

– Az egykori Magyar Királyság területén szinte forradalom zajlik mostanában a falkép- és a faberendezés-kutatás terén, egyre-másra bukkannak elő új leletek, amelyek láttán lassan át kellene írni az egész magyar középkori freskófestészet történetét. Minek köszönhető mindez?

– A mai Magyarország műemlékvédelme évtizedek óta működik, kevés olyan templom van a határokon belül, amelynek a kutatása ne történt volna meg. Erdélyben viszont a Ceaușescu-féle elnyomás alatt értelemszerűen nem volt erre lehetőség, vagy egyszerűen hagyták lepusztulni a magyar emlékeket, vagy a templom megmaradt ugyan, de többször átmeszelték a freskókat évszázadok óta rejtő hófehér falakat. Az anyaországi támogatások segítségével mostanában kezdődhetett csak ezek tömeges feltárása, ennek eredményeként pedig nagy számban kerülnek elő középkori falképek elsősorban Erdélyben, illetve a török által kevésbé pusztított Felvidéken.

– Ma már nincsenek direkt felállított bürokratikus akadályok a magyar kutatók előtt?

– Sőt, a legtöbb esetben inkább a segítőkészség a jellemző. Szép példa erre a Valkóvár, ma Vukovár melletti Kaporna temploma. Ez az eredetileg színmagyar falu előbb reformátussá lett, majd a török alatt teljesen elpusztult, végül Bécs szerbeket telepített ide. A kis magyar templomból így a XIX. századra ortodox kegyhely lett, amely aztán a jugoszláv polgárháborúban, már Horvátország részeként a frontvonalba került, bombatalálatot kapott, a teteje teljesen leomlott. A harcok befejezte után elmentem az újból szinte teljesen elnéptelenedett településre, és a legnagyobb megdöbbenésemre az elhagyott, romos épület szentélyében egy gyönyörű Madonna-freskóarc nézett velem szembe: a repeszek által levert vakolatdarabok és a befolyó eső tette láthatóvá ezt a legmagasabb művészi színvonalú, az 1300-es évek elejéről származó freskót, amely a Madonnát ábrázolja Jézussal a karján. Ekkor felhívtam egy ismerősömet a zágrábi művelődési minisztériumban, aki szólt az eszéki illetéseknek. Ők először nem akartak foglalkozni a dologgal, mondván, a templom a szerbeké, némi ráhatásra végül mégis belefogtak a helyreállításba, és előkerült még Mihály és Gábriel ark­angyal, valamint más szentek töredékes ábrázolása is. Ma pedig ebben a maradék ortodox közösség által újra birtokba vett templomban bárki megnézheti a magyar időkben készült freskókat, még a szerbek is büszkén mutogatják őket.

– A mostoha sorsú Kárpátalján is hasonlóan biztató a helyzet?

– Ukrán műemlékvédelem gyakorlatilag nem létezik. Arrafelé inkább a saját református magyarjainkat kell meggyőzni arról, hogy például a falképemlékek feltárása nem sérti az ő vallásos áhítatukat, a szenteket ábrázoló freskósorozatoknak ugyanis ma már nem vallási, hanem kultúrtörténeti jelentőségük van. Erre is akad egy jó példa, a híres viski templomé, ahol Láng József pompás figurális középkori ábrázolásokat talált, és a helyi református gyülekezet többéves győzködése után, úgy tűnik, idén végre elkezdhetnek dolgozni a szakemberek. Talán lassan vége azoknak az időknek, amikor a falusiak vasvillával hajtották el a restaurátort, ahogyan az a legenda szerint néhány évtizede a csarodai református templom figurális falképeinek feltárásakor történt.

– Mivel lehet ilyenkor meggyőzni a helyieket?

– Példával. A Teleki-alapítvány szervezett olyan csereutazásokat, amikor a testvérgyülekezetek tagjait körbevitték a középkori templomokban igen gazdag Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, és megmutatták nekik, hogy ugyanúgy zajlik a hitélet, miközben a falon teljes pompájukban láthatók a szentek. Elmagyarázták nekik, idegenforgalom szempontjából egy-egy ilyen falképleletnek micsoda jelentősége van, pláne Kárpátalján, ahol sok család a falusi turizmusból él.

– Szabadidejében szinte állandóan járja a határon túli vidékeket, van, amelyik azért egy árnyalatnyival kedvesebb a szívének?

– Ha mindenáron választanom kell, akkor az elfeledett vagy szórványvidékeket, például a már említett Dráva–Száva közét, illetve a Mezőséget mondanám. Utóbbi területen van az a bizonyos Kiszsolna is, amelynek a félig leomlott evangélikus romtemplomából nemrégiben előkerült a nagy feltűnést keltő Giotto-freskómásolat.

– Hogy a Giotto-másolat előbukkant, illetve megkezdték a feltárását és vele párhuzamosan a kiszsolnai templom helyreállítását, az nagymértékben köszönhető önnek is. Hogyan sikerült rávenni a Beszterce-Naszód megyei román tanácselnököt, hogy karolja fel ezt a magyar ügyet?

– A sport mindig nagyon jó diplomáciai eszköz. Miután kézilabdás körökben jó kapcsolataim vannak, ismertem a már éppen szétesőben lévő nagybányai csapatnál játszó holland vb-ezüstérmes Lois Abbinghot, és megkértem, hogy legyen a templom megmentésének jószolgálati nagykövete. Épp tartottunk a helyszínre meghirdetett sajtótájékoztatóra, amikor jött a telefon, inkább a megyeházára menjünk. Tulajdonosként a megyei tanács elnöke – az evangélikus egyház addigra már rég sorsára hagyta a templomot – hirtelen meglátta az egészben a PR-lehetőséget, önkormányzati választás is volt éppen, így a sajtó nyilvánossága előtt felajánlott Abbinghnak egy szerződést a frissen az élvonalba jutott besztercei csapathoz. Ő ugyan akkor már aláírt Párizsba, mégis megígérte, hogy elgondolkodik az ajánlaton, cserébe viszont azt kéri: ne hagyják veszni a kiszsolnai templomot. Ilyen, jellemzően kelet-európai csavarok után jött létre végül az a megállapodás 2017-ben, hogy a Teleki-alapítvány a Rómer Flóris-program keretében ötven százalékban hozzájárul a megyei tanács helyreállítással kapcsolatos költségeihez.

– A kezdetektől, a 2000-es évek eleje óta dolgozik együtt a Teleki László Alapítvánnyal, amely idén új sebességre kapcsol: egy friss kormánydöntés alapján, a Rómer Flóris-program keretében immár ötszázmillió forintból gazdálkodhat a határon túli magyar épített örökség felmérése és megóvása érdekében. Miért hasznos az adófizetők pénzét pont erre költeni?

– Legnyilvánvalóbb a nemzetpolitikai gondolat: a Rómer Flóris-program lényege a még viszonylag jól működő magyar gyülekezetek templomainak támogatásán keresztül a közösség további megerősítése. A külső beavatkozás, felújítás ugyanis energizálja őket, ami akár több évtizedre is kitolhatja a túlélési időt. A Mezőségben vagy Dél-Erdélyben, ahol viszont szinte már mutatóban sincsenek magyarok, ám a régi templomaink még állnak, természetesen más a cél. Itt az egyetemes értékeknek, a középkori építészet emberi csúcsteljesítményeinek állíthatunk emléket, és annak, hogy egykor tevékenyen és termékenyen alakítottuk a térség életét. A harmadik szint pedig a szórványok felélesztése a turizmus beindításán keresztül, nem véletlenül nyert 2017-ben a Középkori templomok útja a Felső-Tisza vidékén elnevezésű tematikus turistaútvonal idegenforgalmi nívódíjat.

– A templomi és falképturizmus terén tehát érezhető a fejlődés, de mi a helyzet a határon túli magyar emlékeket mélyebben is feltáró régészeti kutatásokkal?

– Sajnos az egyelőre nagyon elmaradt ettől. Pedig a Maros mente, körülbelül Szegedtől Aradon át Déváig, szinte biztosan egy óriási kincsesbánya. Hajdanán itt szállították a sót, emiatt a folyóparti kolostorok nagyon gazdagok voltak. Mire azonban elkezdődhetett volna errefelé egy átfogó régészeti munka, a terület nagy része Romániáé lett, a románok pedig évtizedeken át elzárkóztak mindenféle együttműködéstől. Most viszont olyan a helyzet, hogy magyar–román összefogással nagy feltárásokat lehet végezni. Ezért is készítettünk nemrégiben a Teleki-alapítvánnyal és a területen ásatási joggal rendelkező kolozsvári Museum Transylvaniae Egyesülettel közösen egy olyan nagy, öt plusz egy éves régészeti programot, amely egyelőre öt Maros menti kolostor feltárására irányul.

– Mit írhat át egy ilyen nagyszabású feltárás a magyar történelemben?

– Az egész tatárjárás előtti építészettörténetünket. A csúcspont egyértelműen a XII–XIII. század volt, elképzelhetetlen gazdagsággal. A románok már ástak egy kicsit errefelé, egy Bizere nevű templomban, ahol olyan színes márvány padlómozaikok bukkantak elő, amelyekhez hasonlók Ravennában vannak: ez egy fényűző európai szintű reprezentáció csalhatatlan jele. És mivel itt sosem voltak nagyszabású ásatások, a kincsek java még ott lehet a leomlott törmelékben. Az elsüllyedt magyar Atlantisz évszázadok óta szunnyad a mélyben.