Elveszített kapcsolatok

Az orosz születésű, ám néhány évvel ezelőtt lengyel állampolgárságot szerző Ivan Viripajev közérzeti-életvezetési drámájának – amelyet 2012-ben írt a düsseldorfi Schauspielhaus megrendelésére – valamennyi szereplője tajtrészeg: már egyikük sem iszik, de véralkoholszintjük az egekben van, így agyuk élénk tempóban szüli és forgatja-őrli a gondolatokat.

Tizennégy átlagos középosztálybeli szereplőről van szó: egy filmfesztivál-igazgatóról, egy filmrajongó prostituáltról, két baráti házaspárról, egy szokatlan összetételű esküvői trióról (amelyben az új feleség legjobb barátnője nem más, mint a férj korábbi neje), továbbá egy legénybúcsút tartó társaság tagjairól.

Anyagi gondjaik nincsenek, más jellegű viszont annál több. És mert a szesz elmélkedővé tette őket, nem haboznak önmaguknak megfogalmazni és hallgatóikkal megosztani, mire jutottak a kérdésekben, amelyek foglalkoztatják őket.

Noha többször elhangzik, hogy a részegek igazat mondanak, mert az Úr rajtuk keresztül szól az emberekhez – úgy tűnik, ezt valamennyi szereplő így tudja, tehát ha másban nem is, ebben konszenzus van köztük –, a válaszok leginkább a rájuk találó karaktereknek lehetnek hasznosak (ha egyáltalán). Mert mi következik abból, hogy beszeszelt alakok próbálnak szavakba önteni valamit, amire nemrég jöttek rá? Csapongó bőbeszédűség, kitartó önismétlés, párhuzamos monologizálás. Viripajev művében végső soron mindenki a magáét hajtogatja, ami nemegyszer abszurd drámákba illő „párbeszédeket” eredményez. Az egyik szereplő például többször tudatja a társaságában lévő másikkal, hogy az anyját egy allergiát okozó macska ölte meg, szavainak címzettje ugyanakkor annyira nem akarja ezt tudomásul venni, hogy agresszívan ragaszkodik hozzá: az anyja nem halt meg, igenis él!

A darabban feltárul a modern nagyvárosi ember és a fogyasztói társadalom problémakatalógusa: kiüresedettség, eljelentéktelenedés, elmagányosodás, az érzések kifejezhetetlensége, a valódi értékek és kapaszkodók, támpontok hiánya. Ilyen állapotok közepette mit sem ér az egzisztenciális biztonság, és úgyszólván természetes, hogy zátonyra futnak az emberi kapcsolatok: a hűség és az őszinteség, társunk megértésének vágya és úgy általában a másikra való odafigyelés már kiveszett a mindennapokból.

„Elvesztettük a kapcsolatot a realitással, azzal az igazi realitással, amiből itt minden igazából áll. […] Mindezt úgy csináljuk, hogy nem érzékeljük a kontaktust a legfontosabbal. Meg egyáltalán – még azt se tudjuk, hogy létezik a legfontosabb”, értékeli a helyzetet az a karakter, akinek a barátai és kollégái legénybúcsút szerveztek.

A konkrétan és átvitt értelemben egyaránt csetlő-botló, eső-kelő szereplők így olyan kérdésekkel viaskodnak, mint hogy mi a hit és a vallás szerepe, milyen az Úr természete – ennek kapcsán az egyik szereplő például úgy fogalmaz, hogy Isten nem más, mint egy kozmikus maffiafőnök, aki bezárta az embert a budiba –, és mi az élet értelme. Van-e még esély, hogy érdemi kapcsolatot alakítsunk ki a másik emberrel, van-e rá mód, hogy megértsük önmagunkat, felismerjük a valódi vágyaikat, kielégítsük valódi szükségleteinket?

És a felismerések, amelyeket a kérdésekre reflektálva megszülnek, olyanok, mint „nem szabad fosni – ez a fő meszidzse az Úrnak!” Vagy: „A szeretet az értelme. […] Kiderült, hogy az élet – szeretet. Kiderült, hogy a szeretet – maga az élet!”

E válaszok nem feltétlenül újszerűek vagy érdemiek, de ezen nemigen lehet csodálkozni. A szereplőknek ugyanis csupán odáig sikerül eljutniuk, hogy más-más minőségű magyarázatot – vagy magyarázatszerűséget – találjanak az őket körülvevő valóságra. Ahhoz, hogy megkísérelhessék megváltoztatni e valóságot, ugyanakkor már nem jutnak elég fontos és mélyreható felismerésekre.

A székesfehérvári Vörösmarty Színház Kozák András Stúdiószínpadán látható előadás minimális, jelképes díszlettel dolgozik, amelynek legszembeötlőbb elemei a játékteret borító habszivacs kockák. Elsősorban arra szolgálnak, hogy az alkoholmámorban leledző karaktereket megformáló színészek ne üssék meg magukat, amikor felbuknak vagy a hátsójukra esnek, de eme alakzatokat látva a néző akár a hétköznapokban való talpon maradást megnehezítő buktatókra is asszociálhat.

Ami viszont a módosult tudatállapot megjelenítését illeti: ittas embert játszani nem egyszerű feladat, nehéz megtalálni hozzá a megfelelő eszközöket, és a színpadra lépők jó részének nem is sikerült: vagy nem igazán részegek, vagy túl részegek, vagy – ami még zavaróbb – hol részegek, hol nem. Ez alól talán csak a Gusztávot, a bankárt életre keltő Sághy Tamás alakítása kivétel: teljesítményét látva a néző nemcsak azt hiszi el, hogy az általa megjelenített karakter sokat ivott, de azt is, hogy a figura valóban átélt valami megvilágosodásszerű élményt.

Az összhatást tovább gyengíti, hogy a színpadra lépő színésznők mindegyike meglehetősen visszafogott. Mintha valami rosszul értelmezett szemérmesség gátolná őket abban, hogy erőteljes, kifejező alakítást nyújtva közöljenek ezt-azt a hölgyek és az alkohol valóban nem „úrinős”, ám nem éppen ritkaságszámba menő kapcsolatáról.

És bár a közreműködők között négy muzsikus is szerepel – a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatói –, akik élőben játszott komolyzenei kísérettel egészítik ki az előadást, szerepük meglehetősen csekély. Holott a komolyzene jóval szélesebb eszköztárat nyújthatna az alkoholos befolyásoltság alatt álló emberek hangulatának érzékeltetésére.

A Részegek Bagó Bertalan rendezte székesfehérvári színpadi változata tehát tétova tempójú, nem annyira humoros-karcos, sokkal inkább melankolikus, lemondó hangulatú előadás. Hogy a befogadó később milyen emlékekkel gondol vissza rá, az elsősorban attól függ, mivel egészíti ki magában a látottakat és hallottakat, és milyen egyéni válaszokkal szolgál mindarra, amit a darab eléje tárt.

Talán mégsem igaz, hogy a részegség a legmegfelelőbb kiindulási pont a revelációk kutatásához? Vagy: mindenféleképpen módosult tudatállapot kell ahhoz, hogy megpróbáljuk kifejezni a gondolatainkat és az érzéseinket? Miért nem tudunk róluk józanul is őszintén beszélni?

Olyan kérdések ezek, amelyek megérdemelik, hogy szót váltsunk róluk – és ha megtörténik, az is előfordulhat, hogy egy üveg bor vagy néhány korsó sör kíséri majd a beszélgetést!