Emlékezz a halálra!

Vicsorgó töklámpások, boszorkányok, szellemek: nálunk is divattá vált október 31-én este félelmetes lények ihlette külsőségek közepette házibulit tartani. A halloweennak természetesen nincs magyar gyökere: az ősi kelta Crom Cruach halál­isten kultuszából ered, a hiedelem szerint ekkor látogatnak fel a gonosz szellemek az alvilágból. Angol nyelvterületen e tradíció makacsul tartotta magát a kereszténység elterjedése után is, napjainkra pedig – javarészt gazdasági megfontolásokból – Közép-Európában is gyökeret eresztett, összecsúszva a november 1-jén a katolikus egyház által tartott mindenszentek ünnepével és a november 2-i halottak napjával. A közép-európai hagyományokban mi másképp közelítjük meg a halált, mint a gonosz szellemeket az alvilágba visszaűző, maskarás kelta ünneplők. Ha valaki az elmúláshoz kapcsolódó szokásvilág egy részét szeretné megismerni, feltétlenül látogasson el a váci Tragor Ignác Múzeum Memento mori – Ars Memorandi című tárlatára.

Kripta a mélyben

Napjainkban a halál ténye minden eddiginél nagyobb rettegéssel tölti el az embert, talán mert a mai élet az élmények, izgalmak, élvezetek feneketlen hajszolásáról szól, az erőteljes kontrasztban pedig még sötétebbnek tűnik a befejezés. A Memento mori tárlat ennek súlyozásaként a XVIII. századi ember világképét tárja a látogató elé: a halál természetes elfogadását, ami a keresztény hit megéléséből és a kor kulturális sajátosságaiból is fakad. Mindezt rendkívül impozáns helyszínen, Vác legszebb barokk terén, a domonkos templom, azaz a Fehérek templomának tőszomszédságában. A Tragor Ignác Múzeum kiállítóhelye egy tágas, boltíves kapuval ékeskedő barokk kori polgárházban kapott helyet. A XVI. században, a török pusztításakor Vác szinte teljesen elnéptelenedett, ám a Dunán érkező német telepeseknek köszönhetően a város a XVIII. század elejétől újjáépült. Az építkezésekkor felhasználták a középkori épületek maradványait, így lehet, hogy a múzeum mélyén csodás, boltíves középkori pince rejtőzik. Itt rendezték be a Memento mori kiállítás egyik termét, megidézve a Fehérek templomának kriptáját, ahonnan huszonöt évvel ezelőtt egészen elképesztő leletek kerültek elő.

A barokk kori kriptát a templom 1994-es restauráláskor fedezték fel, véletlenül. Az egyik építőmunkás észrevette, hogy a templom fala egy bizonyos helyen megkopogtatva kongó hangot ad, hívta a plébánost és az építésvezetőt, akik fal mögötti üreget sejtettek. Bontani kezdték, és a leomló kőfal mögött mélybe vezető lépcsősor tárult a szemük elé. Egészen biztosan futkosott a hideg a hátukon: a lépcsősor egy sírboltba vezetett, ahol a gyéren pislákoló elemlámpa fényénél több száz koporsót pillantottak nagy összevisszaságban. A koporsókba temetettek évszázadokon át aludták itt örök álmukat: a barokk kori sírhelyet a XIX. században falazták be, a kripta a XX. század végére teljesen feledésbe merült.

Séta a holtak birodalmában

A koporsókat kinyitva jött a második meglepetés: mumifikálódott holttestek kerültek elő a mélyükből. Az állandó hőmérséklet, a viszonylag alacsony páratartalom és az enyhe légmozgás konzerválta a maradványokat: a fenyőfa koporsókban faforgácson feküdtek a tetemek, ami magába szívta a nedvességet.

– A koporsókból számos egyéb lelet előkerült, így főként szakrális tárgyak, feszületek, rózsafüzérek. A Fehérek templomának kriptáját az 1730-as évektől kezdték temetkezésre használni, kezdetben csak a domonkos testvéreket, később tehetősebb váci polgárokat, nőket, férfiakat, gyermekeket helyeztek itt örök nyugalomra. Mivel nagy volt ez idő tájt a gyermekhalandóság, rengeteg kis méretű koporsó is előkerült. A holttestek mellkasán, az összekulcsolt kezek alatt feszülettel, kézfejükre tekerve rózsafüzérrel temették el őket, amolyan szakrális útravalóval – mesél Forró Katalin történész, a Tragor Ignác Múzeum igazgatója az unikális leletegyüttesről. Ami nemcsak azért különleges, mert a testek ilyen épségben megmaradtak, hanem mert példátlan, hogy az élők szeme elől elzárt világról ennyire teljes képet kapjunk.

A koporsókból előkerült tárgyak, a fennmaradt halotti anyakönyvek és a végrendeletek nyomán az elhunytak személyét is azonosítani lehetett, így társadalmi státusukról, mindennapjaikról, a város felekezeti és nemzetiségi összetételéről is számos információval gazdagodott a történeti kutatás. A múzeum tereiben látható kiállítás változatos anyagon – gyógyszerkönyveken, patikaszereken, öltözeteken és személyes tárgyakon – keresztül rajzolja fel a barokk kori Vác mindennapjait.

A természetes módon mumifikálódott holttestek a Természettudományi Múzeum Embertani Tárába kerültek. Az antropológiai vizsgálatok többek közt kiderítették, hogy a barokk idején a halálozási okok között nagy számban szerepelt a tbc, és volt olyan holttest, amelyben kimutatták a gümőkór baktériumát, ám mégsem ez okozta az illető halálát. Sőt, kiderült az is, hogy ebben az időszakban jobb állapotban volt az emberek fogazata, mint manapság, mivel kevesebb cukrot ettek, viszont a fogfelszín sok esetben igen lekopott: a kutatók szerint a váci malomban nem őrölték olyan finomra a búzát, mint ma, ez pedig kikezdte a fogzománcot.

Gyertyacsonk, kuvik, homokóra

– Furcsa leleteket is találtunk a koporsókban: volt, hogy a koporsókészítő mester a ceruzáját felejtette a halott mellett, de előkerült vasaló alakú vasnehezék is, amit a halott mellkasára helyeztek, hogy a felfúvódást megakadályozzák – meséli Csukovits Anita néprajzkutató. Vele a kiállítótér legkülönlegesebb helyszínén, az elhunytak földi maradványai és a kriptában talált koporsók között sétálunk.

Az évszázadokat is megélt pince olyan szép, hogy akár középkori altemplomnak is beillene, az installáció elegánsan adja meg a végtisztességet az elhunytaknak: a kereszt formájú világítás is erősíti a sírboltjelleget. Talán ezért is érezzük úgy, nincs jogunk élőként kíváncsiskodni a halottak birodalmában, meglesni a halál intim pillanatát. Kavargó gondolatokkal állunk a kőpadozatú, hűvös helyiségben: a süket csend, a koporsók és a holttestek emberi mivoltának mára csupán halványan derengő visszfénye kíméletlenül szembesít az elmúlással. Körülnézve azonban megérthetjük: ezek az emberek nem páni félelemmel várták a halált, sokkal inkább megnyugvással.

– A barokk kori ember halálhoz való viszonya más volt, mint a miénk: a halál az életük fókuszában állt, mindvégig erre készültek. A koporsókon látható feliratok figyelmeztetése, a memento mori, azaz emlékezz a halálra, belengte az életet – veti közbe Csukovits Anita. A koporsókra festett motívumok a barokk kor szimbólumszeretetét is mutatják: a sírásók szerszámai, a koponya és a lábszárcsont vagy a kuvik mint halálmadár az elkerülhetetlen végzet egyértelmű jelképei. A homokóra, az elfújt gyertya, a csupán rövid időre virágot bontó rózsa szinte költői szépségű képekkel láttatja az elmúlást, a keresztfára szegezett Krisztus ábrázolása pedig a halál utáni életbe vetett sosem múló reményt fejezi ki.