Három nagy kutya üdvözöl a sokféle virággal, hatalmas dísztökökkel borított kertben, s az ajtóban Szabó Magda, aki kedvesen invitál beljebb. A barátságos házat belülről mindenhol fa borítja, igazán meghitt otthonná varázsolva a lakot, a nappali kandallójában ég a tűz, a falakon régi, családi portrék, Rickl Máriáé, a Jablonczay-dédszülőké, s egy gyönyörű kép az írónőről is. Talán negyvenéves kora körül készülhetett, tehetsége és nőisége teljes tudatában, csábítón, magabiztosan néz a szemlélődőre, mintha nem is író volna, hanem színésznő.

– Hány kutyája van?

– Momentán öt. De vannak macskáim és madaraim is. Mindig szerettem az állatokat, Jablonczay-vonás.

– Nem festette ki magát a fényképhez.

– Minek? Nincs mit szégyellnem.

– Számtalan díjban, elismerésben részesült, többek közt a Kossuth-díjat, a Corvin-láncot, a nemzetközi Femina-díjat is megkapta. Melyikre a legbüszkébb, vagy kinek az elismerése számított a legjobban?

– Őszintén szólva számomra ezek nem jelentenek semmit sem. Se pluszt, se mínuszt. Ha nem adták volna őket, akkor is ugyanígy mosolyognék, mint most. Az olvasók szeretete viszont megható, nagyon figyelmesek, az életem minden eseményét megpróbálják nyomon követni, és a saját véleményüket hozzátenni. Sokan megírják nekem, milyen hatással voltam az életükre, mit adtam nekik. Úgy érzem, ezt nem is tudom méltóképpen megköszönni. Engem még a kritikusok is szeretnek. Ezt irónia nélkül mondom. Akinek pedig a közvetlen környezetemben számított a véleménye, mind meghalt. A fogadott fiam van velem, neki megvan a maga élete. De ne erről beszéljünk, mert elsírja magát az olvasó. Kérdezzétek azt, hogy min dolgozom.

– A Magdolnán, a Für Elise folytatásán.

– A fejemben már készen van, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy tökéletes. A szövegen rengeteget kell javítani, módosítani, s állandóan ellenőrizni a nemzetközi sajtóban a különböző dátumokat. De örömteli gond, szeretem csinálni. Hogy mikorra lesz kész, nem tudom megmondani, mindig közbejön valamilyen más tevékenység, amit le kell bonyolítanom. Ma például biztosan írtam volna, de hála Istennek itt vagytok ti, ha nem jöttetek volna, elkeseredem, hogy én már nem is számítok, meg is semmisültem.

– Ilyen soha nem fog előfordulni. Hiszen ma is olvassák, vásárolják a köteteit, a fiatalokat is meghódítja, nemcsak olvassák, szeretik is önt, hiszen hihetetlen szabadsággal tárulkozik ki műveiben. Debrecenben nemsokára hatalmas ünnepséget rendeznek a 90. születésnapja tiszteletére, s egy könyvesboltot is az ön nevére keresztelnek az Aranybika Szálloda épületében. Gondolta valaha, hogy ennyire ünnepelt írónő lesz?

– Nem. A tanáraim már nagyon fiatalon azt mondták nekem, író leszek, de igazából a szüleimmel együtt féltettek is tőle, mert az író megbukhat, s én egyáltalán nem bírom elviselni, ha kritizálnak. Nagyon szerettem a gyerekeket, mindig tudtam velük bánni, ezért tanítani is akartam. A családom több tagja foglalkozott irodalommal, művészetekkel, a férjem, Szobotka Tibor is író volt, hozzám is mindig közel állt az irodalom. Hároméves koromban jelentettem be apámnak, hogy elszavalok neki egy verset. Kérdezte, hol halottam ezt, mondtam neki, hogy olvastam. De hát te nem is tudsz olvasni, válaszolta, mire én dühösen közöltem, hogy én mindent tudok. Ez aztán szállóige lett a családban.

– Akaratos gyerek volt?

– A családban csak édesanyámnak lehetett akarata. De ő mindig azt nézte, hogyan és mivel segíthet engem. Persze ezt én akkor még nem értettem.

– Eleinte verseket írt, a Baumgarten-díjat is azért kapta volna.

– Nem akartam költő lenni, mert ismerem a magyar költők életét. A díjat ugyan nekem szánták, aztán sietve visszavonták, holott csak a szerelemről és a közelgő házasságomról írtam.

– Franciaországban nemrég az olvasók szavazatai alapján az év könyve lett a Katalin utca, néhány évvel ezelőtt pedig szintén Franciaországban Az ajtót választották az év legjobb külföldi regényének. Egy kortárs magyar író sem lett ennyire népszerű külföldön, mint ön.

– Szégyen. Elsősorban a magyar irodalom szégyene. A külföld nagyon szeret engem, hogy miért, rejtély, de bámulatos kritikákat kapok, nagyon jólesik.

– Amikor elkezd írni, a regény mindig készen van a fejében, nem változtat útközben semmit?

– Ha megtenném, sérülne a szerkezete. Arra állandóan figyelni kell, különben nem tudom az utolsó mondatot leírni. Ha írok, akkor nagyon pontosan tudom, mit akarok, nem közben találom ki, mert az akkor esetleg elvinné valamelyik figurámat olyan távlatokba, ahol már nem is hasonlítana önmagára.

– Mi ihleti meg, hogyan fog az írásba?

– Azzal kezdődik, hogy egyszerűen nincs étvágyam és nem alszom. Nem tudom, mi bajom, s akkor rájövök, hogy valaki állandóan kérdezget engem. Ez tőlem teljesen függetlenül történik, a fejemben, nem tudok számot adni róla. Csak megpróbálok válaszolni.

– Van, akinek nehéz szülés az alkotás. Önnek könnyen megy?

– Mindenkinél máshogy van ez. Én például könnyen írtam már gyerekkoromban is. Az első regényem egy amerikai kisfiúról szólt, aki mindenképpen színész akar lenni.

– Melyiket szerette a legjobban írni?

– Azt hiszem az elsőt, a Freskót, és utolsót, a Für Elise-t. Ezzel tartoztam Cilinek, az anyámnak, az apámnak és az iskolámnak.

– Hogyan tetszett a televíziós sorozat a Régimódi történetről?

– Nagyon meg voltam vele elégedve.

– Melyik regényét szeretné még filmen látni?

– Teljesen mindegy. Nekem minden gyerekem egyforma, nincs egy kiválasztott sem.

– Ki a legkedvesebb írója?

– Jókai. Ő tud valamit, ami azonos a varázslattal. Ez azonban nem azt jelenti, hogy én bármit is átvettem volna tőle. Az más.

– Most éppen mit olvas?

– Ha azt mondom, hogy a Winnetou-t, elhiszitek? Gyerekkorom kedvenc olvasmányait olvasom újra, mert így nem tud beleférkőzni a fejembe egy másik koncepció. Csak olyat olvasok, aminek a világon semmi köze nincs ahhoz, amit csinálok. Egyébként Karl Maynek nagyon sok könyvét olvastam. Bár tőle sem használtam fel semmit, nagyon odafigyeltem rá.

– Ő általában a fiúk kedvence szokott lenni.

– Ki mondta, hogy olyan voltam, mint egy lány?

– Úgy tudjuk, hogy az Újhold alapítóiként a férjével együtt úgy döntöttek, nem vállalnak gyereket, hogy ne váljanak zsarolhatóvá. Megbánta?

– Kíváncsi vagyok, hogy mit kezdtem volna azzal a szegény gyerekkel, ha élne az istenadta. Alig tudtalak titeket is beilleszteni az életembe. Hajnalban ötkor felkeltem, reggelig dolgoztam, akkor megreggeliztem, aztán tovább dolgoztam, interjúkra rohangáltam. Szegény gyerek nagyon árva lenne. Nem mintha nem szerettem volna őket. Tanítani is imádtam, csak akkor hagytam abba, amikor már bevágott elé az írói pálya, szüksége lett a rám az irodalomnak. S írtam a fiataloknak is, több könyvem róluk szól.

– A köteteiben mindig nagyon őszintén néz szembe önmagával vagy a múltban elkövetett hibáival. Hogyan lehet ilyen könnyedén és nagyvonalúan számot vetni?

– Valóban a legborzasztóbb igazságokat hirdettem önmagamról fennhangon. Ezt hoztam a szülői házból, nálunk soha nem volt divat a hallgatás. Mindent elmondtunk, amit érdemes, amiről nem szóltunk, arról nem volt érdemes. Ilyen volt az apám és az anyám is. A múlttal nem nehéz szembenézni, s az olvasók szeretete is lehetővé teszi. Ha találnék valami kellemetlent, akkor visítanék, de egyelőre semmi okom nem volt rá. Nem bántam meg semmit, csak olyan van, ami nem sikerült. Szerettem volna a nehéz időkben megmenteni valakit, aki nem született kereszténynek, de nem sikerült. Nem rajtam múlt, de örökké az az érzésem, hogy mégis.

– Hogyan bírja még ma is erővel a rengeteg interjút, közönségtalálkozót, dedikálást?

– Isten vagy ad erőt, vagy nem. Mindig nagyon örülök, ha meglátogatnak, kérdeznek, és nagyon örülök, ha tudok rá válaszolni. Mindenkivel úgy beszélek, mintha az ismerősöm volna. Soha nem mondtam senkinek azt, hogy ne zavarjon.

– Nagyon erős személyiség és ember, mindenkit túlélt. Nehéz teher ez? Hogyan lehet viselni?

– Csak fegyelemmel. Nehéz. De én világéletemben fegyelmezett voltam. Azt persze nem mondhatom, hogy örülök neki.

– Lehet fegyelmezni az érzelmeket?

– Mint a mellékelt ábra mutatja, igen.

– A Magdolnán kívül még mit, vagy kit szeretne megírni?

– Őszintén? Szeretném egyszer végigaludni az éjszakát, mert arra nincs időm.

Barta Boglárka, Fehérváry Krisztina