Hirdetés

Robert Eggers az egyik legizgalmasabb kortárs tengerentúli alkotó, akinek munkáiban az amerikai és az európai filmgyártás különös módon egyesül, így például fojtogató hangulatú horrorját, A világítótornyot Tarr Béla inspirálta. Ezúttal sem távolodott el az öreg kontinenstől, hiszen a német expresszionizmus egyik kulcsdarabjának, a Nosferatunak a remake-jét készítette el. De miként számos pályatársának, neki is minőségromlást okoztak a növekvő anyagi lehetőségek. Míg a játékidő első felében gondosan követi az 1922-es klasszikus cselekményét és rendkívül hangulatosan építkezik, később ahogyan egyre inkább elszabadul a pokol, úgy esik szét a film. A képi világ a maga rideg módján ezúttal is szemet gyönyörködtető – Eggers a látásmód tekintetében a vizionárius rendezők szótári definíciója –, azonban a groteszk és abszurd jelenetek sokkolás helyett inkább önmaguk paródiájába fordulnak. Sajnos a színészi játék is csalódást keltő, noha a bohóct alakító Bill Skarsgård nem először formál meg horrorkaraktert, ezúttal esélye sincs érvényesülni a tonnányi smink és a számítógépes effektusok súlya alatt. Egy érdekes kísérletről beszélhetünk, de az eredeti változattal szemben aligha emlékszünk majd rá megkerülhetetlen alkotásként.

Korábban írtuk