Erdélyi boszorkányok, tündérek, garabonciások

– A hiedelemmonda-katalógus az európai kultúrkör egyik leggazdagabb és legváltozatosabb mondavilágába nyújt betekintést. Mi alapján lehet összevetni az erdélyi anyagot más európai kultúrkörök hagyományaival?

– Támpontot éppen a lexikonszerű műfaj adhat, a hiedelemmondák kapcsán ugyanis léteznek nemzetközi párhuzamok – igaz, nem sok. Készültek kézikönyvek a norvégoknál, svédeknél, finneknél, nem is olyan régen a cseh katalógus is megjelent. Ezekre hagyatkozva megállapítható, hogy az említett nemzetekénél nagyságrendekkel jelentősebb, gazdagabb az erdélyi magyar anyag. Míg a cseh munkában 742 típust említ a szerző, addig az erdélyiben, amely még csak nem is a teljes magyar nyelvterületet fedi le, közel 5300 mondatípust találunk.

– Mi az oka e sokszínűségnek?

– Erdély multietnikus régió, így a szász, a ruszin, a román kultúra is hatott a magyarra, és persze fordítva. A néprajzosok, történészek sokszor emlegetik a Kárpát-medence keleti régióinak fáziskéséses történelmi fejlődését, aminek köszönhetően a népi kultúra archaikus vonásai fennmaradtak a XX. századig. Ez a megállapítás egyébként igaz a nemzeti kultúra peremterületeire, például az Őrségre, a Zoborvidékre, a Tornai-karsztvidékre, Szlavóniára is. Erdély területén belül is nagy a változatosság, akadnak kiemelkedően gazdag hagyományanyagot felvonultató vidékek, mint például a Mezőség vagy Gyimes; ez utóbbi alapvetően egyfajta archaikus székely kultúrának tekinthető, szívós fennmaradásához a különleges természeti környezet, a szűk völgyek adta földrajzi elzártság, a misztikus hegyvidék is hozzájárult. Amikor a kilencvenes évek közepén mondakutatással kezdtem foglalkozni, a Tornai-karsztvidéken és Gyimesben láttam hozzá a szövegfolklór-gyűjtéshez. Noha engem akkor még a különböző történeti hagyományok, a Szent László-mondakör és hasonlók érdekeltek, nem tudtam megállni, hogy ne rögzítsem a hiedelemmondákat is. Rengeteg helyen megfordultam a Kárpát-medencében, és úgy tapasztaltam, a ez utóbbiak tekintetében a gyimesi csángó népi kultúra vitathatatlanul a leggazdagabb.

– Hány évszázad öröksége rakódott egymásra a népi emlékezetben? Vagyis ki lehet deríteni, milyen mélyre nyúlnak vissza az időben ezek a történetek?

– Van, amikor igen, de legtöbbször nem lehet azonosítani egy-egy történet eredetét. Biztos támpontot csak az adott elbeszéléstípus első közlése jelenthet. Például a XVI‒XVIII. századi boszorkányperek tanúkihallgatási jegyzőkönyveiben felbukkanó esetek formailag és lényegileg megegyeznek a XX. század második felében mesélt boszorkányhistóriákkal. Ugyanazok a motívumok, rítusok, emberi reakciók köszönnek vissza a modern kori történetekben, mint a három-négyszáz évvel korábbiakban.

– A boszorkány az egyik legnépszerűbb alak: vajon miért?

– Valóban így van, és ez a megállapítás a Kárpát-medence egész területére igaz: a boszorkányokról szóló elbeszélések között mesei jellegű és igaznak tartott történek egyaránt akadnak. A hatvanas évek végén Körner Tamás néprajzkutató publikált egy kiváló tanulmányt, szerinte magyar specifikumnak tekinthető, hogy a nyugati-európai folklórral ellentétben nálunk nem a különféle természetfeletti lények, óriások, törpék, koboldok, hanem a mágikus erővel és képességgel bíró emberek állnak a hiedelemtörténetek többségének középpontjában: ilyen például a táltos, a garabonciás, a tudós, a látó vagy éppen a boszorkány.

– Modern mondákkal találkozott a gyűjtések során?

– Ez inkább angolszász jellegzetesség. Nyugat-Európában és Amerikában ugyanis már kétszáz évvel ezelőtt is túlnyomórészt könyvkultúra létezett, és nem élő népi hiedelemvilág. Gondoljunk csak a Grimm testvérek meséire, amelyek már a közreadásuk idején is nyomtatványokból átvett vagy átdolgozott történetek voltak. Persze Erdélyben is rá lehet lelni modern akusztikájú történetekre, például földönkívüliekről szóló elbeszélésekre, ezek többségét azonban értelmiségiek mesélik. Egy marosszéki tanítónő osztotta meg velem a saját történetét, miszerint egy alkalommal fényes villódzásra lett figyelmes az éjszakai égen a falu felett, ezzel egy időben pedig erőteljes elhívást érzett, és elindult gyalog a falu határába. Aztán hirtelen megtorpant, s mintha álomból ébredt volna, nem is értette, hogy mit csinál, hová is indult valójában. Csíkmadarason idegen lényekről maradt fenn egy történet, eszerint a Hargita aljában landolt egy földönkívüliek által irányított űrhajó. Az idegenek az erdőben hat vadásszal találkoztak, akiket magukkal vittek. Annak a területnek azóta is „Hat ember vesze” a neve.

– A népzene- és néptáncgyűjtők már évtizedek óta az archaikus kultúra erodálását emlegetik. Ön mit tapasztalt az erdélyi gyűjtőútjain: valóban eltűnőben ez a világ?

– Bár a monda az örök túlélő, a hiedelemmondákat tekintve számos témakör éppen a szemünk láttára kopik ki a népi kultúrából. A XX. század második felében még lehetett gyűjteni tündérmeséket, ma már alig, az utolsó ilyen elbeszéléseket az utóbbi években történetesen én rögzítettem. Eredetmagyarázó mondákat, balladákat ma már nem mesélnek vagy énekelnek az öregek sem. A monda esetében azonban léteznek tovább élő tematikai csoportok, ilyenek például a halálról és a visszajáró halottakról szóló történetek, vagy a rontások és csinálmányok hiedelemköre. Erdélyben igen elterjedt, még értelmiségi adatközlők is mesélték a román papról szóló történeteket, e köré az alak köré mára kiterjedt és változatos mondakör szerveződött.

– Miért szegényedik el ez a világ?

– A napokban kaptam a Szilágyságból egy magnófelvételt, amelyen egy nagymama a kis unokájának mesél el egy régi, a Halállal kapcsolatos történetet, az öt-hat éves kisgyerek pedig annyit jegyez meg, hogy ez butaság. A tévén felnövő generáció már nehezen azonosul az archaikus világ történeteivel. És persze megváltoztak az élet keretei is, az iskolai oktatás, a természettudományos világkép is kiöl bizonyos hiedelemelemeket. Szóba került már, hogy a természetfeletti képességekkel, mágikus erővel bíró alakok sorában a boszorkány a legtöbbet emlegetett, és ez évszázadokra visszamenőleg is így volt. Igen ám, de amikor már a legtöbb erdélyi faluban is megszűnik a tejtermelő kisparaszti állattartás, okafogyottá válnak azokról a falubeli varázserejű öregasszonyokról szóló történetek is, amelyek hősei a közhit szerint rontással apasztják el a tehenek tejét. A személyes tényező szintén megkerülhetetlen: a mostani nyolcvanasoké az utolsó olyan generáció, akik még a kollektivizálás előtt nőttek fel. Ők azok, akik a hagyományos paraszti világban szocializálódtak, és ha már nem is a hie­delmek adják világképük szervezőerejét, még élnek emlékezetükben a fiatalkorukban hallott történetek. A huszonnegyedik órában vagyunk: ha ők elmennek, a hagyományos paraszti szellemi kultúra java része rövid időn belül végleg alámerül.

– Találkozott olyan mondával, ami egyedülálló, nincs rá analógia?

– A gyimesi Ciherekpatakán egy mesemondóként is ismert férfi mondott el egy történetet, ő még az édesapjától hallotta. Eszerint a faluban élt egy ember, aki előszeretettel vadászott farkasra a bundája miatt. Egyszer kiment az erdőbe, felmászott egy magas fára, és a farkasok hangját utánozva csalogatta magához az állatokat, hogy fentről lelőhesse őket. Meglepetésére azonban egy hatalmas, fehér szőrű farkas jelent meg, aki emberi hangon rárivallt: „Miért bántod a kutyáimat?” Majd azzal a lendülettel elkezdett felfelé mászni a fán. A vadász rettenetesen megijedt, próbálta lelőni az állatot, de a fegyvere csütörtököt mondott. Az utolsó pillanatban előrántotta a kisbaltáját, amivel sikerült is a fehér farkas mancsát megsebeznie. Végül a vadász megmenekült, ám az eset után az erdő közelébe se merészkedett többé. Ez a történet példa nélküli a mégoly gazdag gyimesi hagyományanyagban is: valószínű, hogy a mesemondó által említett farkas eredetileg természeti démon lehetett, amelynek alakja a megelőző századokból maradt fenn reliktumszerűen. Olyan hiedelemlény, ami csak egy ilyen, a gyimesihez hasonló tradicionális környezetben őrződhetett meg. És habár nincsen sem közvetlen, sem közvetett analógiája e történetnek, az egységes erdélyi hiedelemrendszerbe tökéletesen behelyezhető.