Hirdetés

Reigl Judit (1923–2020) festőművész neve a XX. századi magyar képzőművészetben tájékozottaknak természetesen ismerősen cseng, noha más világhírességeinknél jóval később kaphattunk képet a munkásságáról. A képzőművészeti főiskolai tanulmányait még itthon, Szőnyi Istvánnál végző pályakezdő 1950-ben Franciaországban telepedett le, és bár André Breton már 1954-ben nagy lelkesedéssel köszöntötte a francia szürrealisták között, gyors sikerekkel induló pályája ellenére itthon sokáig nem vettek róla tudomást. 

Munkái igazán csak a kétezres (!) évektől láthatók Magyarországon, amikortól gyorsan jönnek létre nagyszabású kiállításai is. Most megjelent önélet­interjúja mégis reveláció munkássága ismerői számára is. A leginkább egyfajta lírai absztrakcióban otthonos művész közvetlenül a halálát megelőző időszakban hihetetlenül őszintén nyílik meg, nem nosztalgiázik, racionális következetességgel halad végig életén, művészete alakulásán; a visszatekintésből nem hiányzik a szinte nyers őszinteség sem. Szülőhelye, Kapuvár kapcsán például elmondja, hogy a város hírességei között együtt említik egy „harmadrendű szobrásszal” – hamar rájöhetünk, Pátzay Pálról van szó –, és a budapesti Ludwig múzeumbeli nagyszabású tárlata kapcsán is epés megjegyzéssel illeti a magyar politikai körülményeket. A nőiségről, a „férfiségről” igen eredetien fogalmaz, meghatározva saját identitását. Reigl Judit 27 évesen festette azt a máig ikonikus fő művét, amelynek címe a köteté is, és amely Lautréamont-hoz kapcsolódik – ezzel váltotta ki Breton bámulatát. A bámulat a mai olvasóé is, és az öröm még teljesebb lenne, ha a sok értékes jegyzet nagyobb betűméretben szerepelne.

Korábban írtuk