Ereklyeként jelen lévő tárgyak

Miként az élet minden területén, úgy a képzőművészetben is egyre nagyobb teret hódítanak a különböző informatikai rendszerek, egyre nagyobb számban készülnek digitális technikával előállított művek. Az idén harmadik alkalommal megrendezett Képzőművészeti Nemzeti Szalon azonban kifejezetten a tárgy valóságos jelenlétére koncentrál, olyan, valódi textúrával rendelkező alkotásokat vonultat fel, amelyek magukon viselik készítőjük keze nyomát. Tapinthatóan jelen vannak, ott léteznek a Műcsarnok tereiben, közelebb hajolhatunk hozzájuk, megkerülhetjük őket és beléphetünk szakrális tereikbe. A Nem helyettesíthető tárgyak képei, szobrai és installációi művészeti stílusoktól függetlenül beszélnek hozzánk, megszólítanak bennünket.

Hittel kétkedni

Nemcsak sztereotípia, de tudományosan bizonyított tény, hogy a művészek túlnyomó többsége a társadalom érzékenyebbik rétegéhez tartozik, és így is reagál az élet különféle rezdüléseire. Az elmúlt évek kortárs művészetének látványos változása, a mesterséges intelligencia megjelenése és a szinte követhetetlen gyorsasággal változó, globalizálódó világ az alkotókat is folyamatos kérdésfelvetésre készteti. A kétkedés folyamatosan jelen van a mindennapokban és végigkíséri az alkotás minden fázisát. Belopakodik a gondolatba és a művészet egészébe is. Az alkotó görcsösen keresi a kapcsolatot a digitalizáción inneni és túli valóság között, Baksai József festőművész és kurátor szavaival élve válaszul megalkotja a pimaszul sokatmondó „nagy fehér semmit”. Szövetet lógat, anyagot hajtogat, installációba zárja Trianont és geometrikus koporsóformába az „őrjöngő Übüt”. Átírja a történelmet. „Fáradtan pihenő, összekulcsolt kezekkel imádkozik… Hittel kétkedik”.

– A III. Képzőművészeti Nemzeti Szalon szervezésekor a különböző művészeti stílusok nem játszottak szerepet. Sokkal inkább arra koncentráltunk, hogy a művész belső kétségeken át vezető útkeresését modellezzük le, amelyen valójában minden a XXI. századi ember keresztülmegy – vázolja a Nem helyettesíthető tárgyak koncepcióját Verebes György festőművész, a kiállítás társkurátora, akivel A kétkedés csendje elnevezésű terem alkotásaival együtt tesszük fel a szinte gyermeki kérdést: ki vagyok én, és hol van a helyem ebben a világban?

A megtapasztalt élet káosza

A kérdésekre persze az egyes alkotók különféle stílusú művekkel próbálnak választ adni, amelyek képzőművészet-elméleti szempontból talán annyira nem illenek össze, de éppen ez az izgalmas kaotikusság bizonyítja, hogy kizárólagosan jó megoldás nem létezik. Gál András minden felesleges látványelemtől megfosztó monokróm képei jól megférnek Palkó Tibor Meztelen Máriája mellett, mint ahogyan a modern építészet struktúráinak egészen bizarr megjelenítése sem kerül feltétlen ellentmondásba a terem szakrális elemeivel vagy éppen Dorogi János japán fametszetek szerkezetét idéző gömbszerű formájával. A kétkedés csendje ugyanakkor nemcsak a művészekből, de belőlünk, látogatókból is többféle reakciót válthat ki. Van, aki a szemlélődés biztonságos magányába vonul vissza, de olyan is, aki inkább a látványban és a külvilág jelenségeiben való tobzódás élményét választja. Van, aki némán bezárkózik, megint más őrjöngve kapálódzik és küzd a végsőkig. A tárlat második terme, a Gesztus vagy kiáltás inkább a második habitusra fókuszál, a benne látható művek a felszínre törő indulatot fejezik ki.

– Míg Bukta Norbert, Cservenka Edit, Krajcsovics Éva, Lipkovics Péter vagy éppen Lóránt János Demeter alkotásai a Gesztus vagy kiáltás termében intuitív módon vagy ösztönösen kérdeznek, addig ezek mintegy ellenpólusaként a Létezés struktúráinak munkái tudományos, jórészt matematikai rendszereken alapulnak. Aknay János, Bullás József, Farkas Zsófia és Matzon Ákos geometrikus szerkezetei mátrixot vetítenek a megtapasztalt élet káoszára, ezzel pedig mintegy eligazodási pontként vezetnek bennünket végig az életen – mondja Verebes György, akivel az Érző Lények Háza állatai és emberei után már a Műcsarnok legbelső terében járunk.

Eldöntetlen kérdések

Ez pedig már a Végtelen keresés terme, ahol a művészek valamiféle nyugalmat keresnek, azt a faját, „amely nem fedi el, de elfogadhatóvá teszi a valóságot. Amely rejteget magában feloldozást”. Szanyi Borbála Szénarajzok/Fészekpróbák című munkájával a természetbe menekül, Babinszky Csilla Anyag és antianyag kettősében a művészet helyét keresi, míg Orbán Előd Bored Muse-ának, azaz unatkozó múzsájának carrarai márványból kifaragott bravúros szobra már-már lemond a megváltásról, és a művészet halálára, de legalábbis mellőzöttségére figyelmeztet. De korántsem olyan egyértelműen pesszimista, mint az a Jövőkép, amelyet a belső útkeresés végén, mintegy konklúzióként vonnak le a Szalon művészei. Megjelenik itt a technikai világ szemétszerű káosza, majd Nyári István Mars Pietáján már teljes burjánzása; az emberi sors tragikumát, az egyén magárahagyatottságát szimbolizálja Menasági Péter Melankólia sorozatának magányos figurája, míg Erős István képe a Lótnak adott intelmekre figyelmeztet utalva arra, hogy az ember bűnei miatt a világ pusztulás előtt áll. Ám hogy megmenekülünk-e, minként egykor Ábrahám unokaöccse, ma még eldöntetlen kérdés…

– A kiállított művészeti tárgyak ereklyeként vannak jelen, sajátos létezési sugárterük, ha úgy tetszik, mágiájuk van, amelybe ha belépünk, más emberként jövünk ki. Belső folyamatok indulnak el, amelyek elgondolkodtatnak, kérdéseket vetnek fel bennünk. És éppen ez az, amit a Nem helyettesíthető tárgyakkal hangsúlyozni szerettünk volna – összegzi a III. Képzőművészeti Nemzeti Szalon lényegét Verebes György.