Érzelmek kaleidoszkópja
Küldetésemnek érzem, hogy minél szélesebb körben ismertessem meg az emberekkel a Felföld népzenei kincsét – vallja Korpás Éva népdalénekes, akivel a most megjelent, legújabb lemezéről, a Szívharangról, a karantén-időszakról és a legösszetettebb érzésről: a szerelemről is beszélgettünk.
– Az új lemez beharangozójában azt írtad: „az én történetem”. Nyilván minden album szorosan kötődik az előadóhoz, de ez mintha vallomás is lenne…
– Nemhiába pattant ki a fejemből ez a címötlet: benne van minden, ami a legcsodálatosabb, sokszor viszont akár a leggyötrelmesebb érzéssel, a szerelemmel kapcsolatos. Sok mindent megéltem: a lent, a fent érzését, a boldogságot, és a szomorúságot is – ahogy szinte mindenki. Úgy énekeltem ki magamból, ahogy én éltem át. Így tudok hiteles lenni: ez az egyik legfontosabb dolog számomra.
– Népviseletben ülsz az album borítóképén: ez jelzésértékű, hogy nem átdolgozás, hanem eredeti népzene szól az albumon?
– Igen, részben erről van szó. Már jó ideje vágytam rá, hogy saját, tradicionális ihletésű lemezem is legyen, és a népzenét szerető közönségem is igényelte már a felnőtteknek szóló népzenei albumot. Erre hosszú idő után került sor, aminek az oka, hogy az összecsapott, felületes munkában nem hiszek. Akkor inkább ne legyen semmi. Szerettem volna még valamit adni a jó értelemben vett lecsupaszított zenén kívül is az embereknek. Ehhez kellett kivárnom a megfelelő zenészeket, akik partnerként tudnak mellettem állni, segítenek a gondolataim megfogalmazásában, és szárnyakat adnak, hogy el tudjam engedni magam a zenében megfogalmazott témában. Csernók Klári prímás talán fiatalabb korából is kifolyólag rengeteg merészséget, bátorságot, bátorítást sugárzott felém a kreativitásával. A zenei anyag azért mégsem teljesen autentikus, azt éreztük, hogy bizonyos mondanivaló kifejezéséhez más zenei eszközökhöz, stílusokhoz is nyúlnunk kell. Úgy gondolom, hogy az a finomság, amit érintettünk, csak előnyére vált a mondanivaló megértésének, a hatás még inkább személyesebb, szinte arcul csap.
– A rajtad látható viselet milyen tájegységhez kötődik?
– Zoboralji viseletben vagyok a címlapon, de a gyönyörű belső füzetecskében civil ruhában készült fotók is vannak rólam, a zenészekről, és az énekes lányokról, utalva mindarra, hogy ez mai téma is, mai szereplőkkel.
– Meglehetősen rendhagyó a lemez tematikája, a kerettörténetet Laboda Róbert kortárs költő-slammer jegyzi. Megszületett a szöveg, és köré készült a lemez zenei anyaga, vagy a zene ihlette a verset?
– Róbertet én kértem fel versírásra. Elmeséltem, mit boncolgatunk majd zenében, aztán odaadtam neki elolvasásra a Fiam, fiam, Bálind vitéz című zoborvidéki ballada szövegét, hogy ez legyen a kiindulópont. Eljött hozzánk, és mivel ismer engem, a kívánságaim átbeszélése után könnyedséggel fűzte a gondolatokat egymás után. Érdekes volt megtapasztalni, hogy születik-alakul egy vers, amit aztán beillesztettem a zenei anyagba: így jelennek meg a különböző helyeken a részletek a mondanivaló erősítésére.
– Hogyan válogattál a dalok között? Személyes kötődés, vagy más szempontok is döntöttek a válogatásnál?
– A dalokkal kapcsolatos személyes kötődésemet elsősorban a hazai tájakra, a Felvidékre értem. Fontos számomra, úgy is mondhatnám, küldetésemnek érzem, hogy minél szélesebb körben ismertessem meg az emberekkel a Felföld népzenei kincsét. Kicsit a magyar népdalokon túlra is merészkedtem, behoztunk pár szlovák dallamot Sáros megyéből, éreztetve mindazt, hogy a Felvidéken együtt élünk a szlovák emberekkel, akiknek a kultúráját már Bartók is kincsnek tekintette. A fő zenei vonal mellett megpendítünk néhány moldvai dallamot is, és Somogyot is érintjük néhány pillanatra. A témát tekintve pedig nem volt nehéz a képlet. Van, ami a szívemhez nagyon közel áll, ami olyan érzelmeket vált ki mind dallamát, mind szövegét tekintve, hogy borzongást érzek, akárhányszor éneklem. A többi dal is mind a szerelem különböző fázisáról szól. A magyar népdalok különleges körülmények között születtek. Ez volt az egyetlen módja a falusi emberek érzelemkifejezésének. Megénekelték örömüket, bánatukat.
– Az elmúlt időszak komoly lelki próbatételt jelentett mindannyiunk számára, hiszen kényszerű bezártságra voltunk ítélve: hogyan alakult zenészként az életed a járvány alatt? Hogyan viselted a bezártságot, volt-e lehetőséged az alkotásra?
– A lemezen a karantén előtti időszakban dolgoztunk, a zeneszámok kilencven százalékát tudtuk felvenni, amikor lezárták a határt. Nagyon megijedtünk, tudniillik a stúdiómunkák Érsekújvárban zajlottak, a zenészek közül pedig négyen magyarországiak. Hát, volt mit oldogatnunk, de még ha késéssel is és izgalommal telve is, júliusra elkészültünk mindennel. Leírhatatlan volt az örömünk, és nagyon bízom benne, hogy aki hallgatja a lemezt, átéli majd ezt az érzést is, hiszen szívvel-lélekkel dolgoztunk az albumon. Be kell vallanom, nekem jókor jött a kényszerszünet, mert rohanós időszakon voltam túl és nagyon fáradt voltam. Azt azonban senki sem gondolta, hogy ennyire elhúzódik a járvány és ilyen következményei lesznek. Egy ideig élveztem, hogy nyugalomban lehetek otthon: sütöttünk, főztünk, sportoltunk, játszottunk, no és magammal is foglalkozhattam, de egy idő után már nagyon hiányzott az, ami a lelkemet táplálja: a zenélés. Azzal szembesülni, hogy a koncertjeinket lefújják, nagyon rossz érzés, mint minden művésznek. Optimista ember lévén ugyanakkor bízom benne, hogy ha türelemmel kitartunk, később bepótolhatjuk a muzsikálást.
