Evangéliumi útjelzők

A kötet 465 evangélium-magyarázatot tartalmaz, pontosabban 465, adventtől pünkösdig terjedő szentírási igéből, illetve szentek életéből kibontott gondolatot.

Szenvedélyes, alázatos és rendíthetetlen hit izzik ezekben a lelket és értelmet egyaránt megragadó szellemi útjelzőkben.

Schütz Antal írja a maga előszavában: „Prohászka az elmélkedés embere volt. A mélységes lelki csendnek és az Istenben való elmerülésnek medencéibe gyülemlettek meg nap-nap után a kegyelemnek és buzgóságnak ama forrásvizei, melyekkel annyi lelket és a magyar életnek annyi területét folyton megtermékenyítette és üdeségben tartotta. (…) Aki elmélyed az Elmélkedésekben, lassan arra a mélységes meggyőződésre jut, hogy Krisztus tökéletes követése végett nem kell kibujdosnia ebből a világból, s nem kell otthagynia életpályáját, főként pedig – s ebben látom az Elmélkedések másik sajátos értékét – nem kell megtagadnia a természetnek és kultúrának amaz értékeléseit, melyeket az európai emberiség négyszázéves keserves vajúdásban helytállóknak talált. Prohászka miként egész életében és élete egész művében, úgy itt sem töri össze a természetnek, az életnek, a művészetnek nemesebb értékeit, hogy azok romjain építsen természetfölötti életet, hanem a teljesen megszentült lélek szuverén biztonságával mindezeket az értékeket megkereszteli és rákényszeríti, hogy a Krisztuskövetésnek váljanak engedelmes szolgáivá.”

De lássunk most már néhány fénylő gondolatot Prohászka Ottokártól!

Az embert történelme során végigkísérte a nagyravágyás, az önzés, az önhittség – a hübrisz, ami látszólag fölrepít, közvetlenül azután pedig alábuktat és elveszejt. Korunkat különösen mérgezi ez a kórság, elég egy pillantást vetni a nyugati világra… Prohászka lényegbe lát:

„A modern ember lelke meg van mérgezve: nem tud erősen hinni. A reformáció a nyugati kereszténység egységét megrendítette, s nyomában száz meg száz vallásfelekezet keletkezett. Kritikusok támadtak. Kritikájuk tetszett, s a „művelt világ” elidegenedett a történelmi kereszténységtől. Ezzel szemben az igazság, az út s az élet a régi, s mindenkinek Istenhez kell lépnie.”

Szerencsére van kiút, a nagy püspök megmutatja: „A bűnbánat magábatérés: Mártha, Mártha, – mondja minden szétszedett léleknek az Úr – sok a gondolatod, az indulatod… szét vagy szórva. Térj magadba s pihenj meg Istenedben, tiszta öntudatodban egységesítsd érzékeidet úgy, hogy vágyaid akaratodnak hódoljanak; egységesítsd törekvéseidet, visszavezetve azokat Istenre; egységesítsd gondjaidat s támaszd meg azokat reményeddel, hogy össze ne roskadj alattuk; egységesítsd szeretetedet.”

Ehhez pedig hit kell, mély, törhetetlen, bizonyos hit. Prohászka: „A tétovázó, a szkeptikus, betűrágó lelkek, kik a nagyot nem látják s mindig kis dolgokba botlanak, az élet erős kialakítására képtelenek. A szkepszis az észnek ideggyengesége, nagy munkára képtelen. Aki az erős, szép élettel szemben is csak kételkedni tud, az természetesen élni elfelejt. Ellenben, aki hisz, az a legmélyebb élet tengerére száll.”

Karácsonyról, Jézus születésről ekként elmélkedik: „Adott-e az Isten nagyobb ajándékot, mint mikor Fiát adta; szeretetének kenetével, az irgalom illatával töltötte el a földet! Lépett-e valamikor oly közel az emberiséghez, mint mikor köztünk született? S fogadta-e őt valamikor lélek oly bensőséggel, mint mikor édesanyja ölelte szívére? (…) A Szent Szűz lelkében templomot csodál, mely tömjénfüsttel teljes, – oltárt, melyen lobognak már a gyertyák s hirdetik, hogy leszállt az Úr… a többit pedig ránk bízza; boldogságát nekünk kell elgondolnunk mély tisztelettel s áhítattal! (…) Ki hitte volna, hogy így jön. Inkább villámlás s mennydörgés közt képzeltük volna eljövetelét. De miért gondoljuk, hogy az Isten erőszak, miért nem inkább, hogy alázat és szeretet? Hát ez kevesebb? Hisz az erőszak nem épít, hanem ront, míg ellenben az alkotáshoz csendes és szerető erők kellenek. Így épül a tölgy a júniusi melegben, így a sziklarétegek az óceán mélyében, így a társadalom a család békéjében, így a nagy gondolat, a tudás, a művészet a lélek szentélyében. Szeretem a csendet, abban épülök föl magam is.”

Aki befogadja Krisztust, hódol előtte, az békére lel. Prohászka Ottokár megkapóan állítja szembe a gyermekeket gyilkoltató Heródest a megszületett Megváltóhoz zarándokló napkeleti bölcsekkel, a mágusokkal. „Megzavarodott Heródes király nem a Megváltó fölségétől, hanem saját törpe gondolataitól s szívének titkos szenvedélyeitől, melyek fölszisszentek, mint a kígyók a szétrúgott kígyófészekben: ármány, gyűlölet, félelem, féltékenység, vérszomj, cselszövény karikáznak undok lelkében, s szemben áll a három bölcs, ki Krisztust keres. Mily gyöngeség ott, mily erő itt! Itt biztosítva vannak megalázó megzavarodásoktól; s ez a mi alázatos büszkeségünk. Ott lépten-nyomon meginog a béke; a szegénység, a sorscsapás, betegség és halál, kegyvesztés és megalázás fölborzasztják a lelket; fáznak minden áldozattól, óvakodnak minden érdesebb érintéstől, félnek szigorúbb igényektől. A nagylelkű hit s áldozatkészség pedig békét élvez! Íme a jóakaratú emberek békéje!” Mert

„a harag, irigység, búbánat, féltékenység, aggodalom mérgez; meghasonlás, rosszkedv inficiált atmoszféránál rosszabb. A dühös, fölindult ember verejtéke s nyála is mérges; megmérgezte azt a lélek a maga gondolataival, képzeleteivel, vágyaival. Ellenben a szeretet, az öröm, a lelkesülés friss erőt s ifjúságot ad; fölépíti s kialakítja a testet is. Ki kell tehát mosnunk lelkünkből minden zavaros, iszapos, petyhüdt, mérges, nemtelen érzést; szabad folyást kell biztosítanunk a lélek kristályáramainak. Ne mondja senki: nem bírom; ne higgyen a rossznak, higgyen a jónak s erejének; gondolkozzék s szeressen Isten gondolataival s szeretetével.”

Fekete lelkek című elmélkedésében a háttérhatalom (Kajafás és társai) által bűnre kényszerített birodalom (képviselője Pilátus, a római helytartó) által megrendezett és a propaganda által feluszított csőcselék (a „feszítsd meg!”-et üvöltők) részvételével lebonyolított „demokratikus választás” (Krisztus helyett Barabbás) történetét idézi meg. „A félrevezetett, föllázított nép sekélyes, fölületes, sötét lelkét két alkalommal éreztette a maga egész kegyetlenségében az isteni Megváltóval. Két plebiscitben (a latin szót népszavazásnak lehetne fordítani – a szerk.) mutatta meg, hogy tud hálátlan és kegyetlen lenni. Jézus töviskoszorús, vérző alakja jelenik meg az erkélyen, s a levegőt áthasítja a visongó, rivalgó kiáltás: ’Feszítsd meg, feszítsd meg őt’. Nem tekintem itt már tovább a csőcseléket, de a gyűlölet ez explóziójának kegyetlen rombolását nézem Krisztusomnak, a Szent Szűznek, a híveknek lelkében. Mint a dinamit, mely szakít izmot, testszövetet, ideget, szervet és ronggyá tépi az embert: úgy a gyűlölet e kitörése szétszakította Krisztus lelkét és édes övéinek szívét. Mily rémületes kiáltás! Mily rettenetes átok Krisztus fejére! Elnémulok és Jézusom lábaihoz kuporodom! (…) …ez úton keressz számomra életet, kegyelmet és vigaszt, s megutáltatod velem a gyűlöletet, az Isten-bántást, a kegyetlenséget.”

Nem minden időszerűség nélkül valók bizony ezek a gondolatok. Akárcsak a következők: „Szent Mihály a küzdő szellem, a küzdő lelkek vezére (…) A harc a körül foly, fönnálljon-e még a keresztény hiten s szereteten épülő szellemi, erkölcsi, társadalmi világ. Sokan kimondták rá a halálos ítéletet. Kimondták pedig azt theóriákat produkáló filozófok, kik egymás filozófiáit temetik el; kik a keresztény világrenden épülő társadalom kenyerét eszik s levegőjét szívják, s kik maguk képtelenek reális életet nevelni; szó- és gondolatszátyárok, bűvészek, kik semmit sem produkálnak szemfényvesztésen kívül. Azaz, hogy mégis valamit: hitgyengeséget, kételyt, blazirtságot. Híveik az eszmék sápkórságában szenvednek, s akik kezeikből kiszabadultak, azok is rekonvaleszcensek… (gyengélkedők – a szerk.), őszi legyek! Ó fölséges, édes, szent kereszténység, a te eged fénnyel telített, a te légköröd átlátszó, finom, s mégis imponderábilis erőkkel van átitatva, foglalj le minket; borulj reánk, hogy nagy elveid ősereje őserdős, üde, friss életet váltson ki belőlünk. Erőket, nem szavakat – életet, nem theóriákat szomjazunk, – nem vérszegény tengődés, hanem diadalmas öntudat kell nekünk.”

Nagyon izgalmasak és egyedülállóan lényeglátóak a magyar szentek életéről írott elmélkedések is. Szent Lászlóról így vall Prohászka: „a magyar eszmény Lászlóban lett kereszténnyé és szentté. Szent László nem tanít; ő nem apostol; de ő küzd, harcol s győz a kereszténységért. A nép hajlamait, harci hagyományait, bátorságát, vitézségét lépteti be az eddig inkább csak tűrő, szenvedő, csöndes megadású kereszténységbe, s ezzel vezeti be az egyházat a magyar népéletbe. A népnek ugyanis a hős, a dalia, a vitéz harcos tetszik. Az ősi dicsőség pogány egén ott ragyogtak a hősök; a magyar kar, a bátor szív, melytől egy világ reszketett, nem szűnt meg lelkesíteni a népet, s eddig ez mind hiányzott a kereszténységben; az emberek meg voltak ugyan keresztelve, de a nép lelke még nem; mert a nemzet akkor válik kereszténnyé, mikor eszményeit keresztelik meg. A régi vitézséget Szent László tüntette föl önmagán; e jellemvonása által szívén ragadta meg a nemzetet; öröme s eszménye László lett; dicshimnust zeng a legenda róla; alakjába beleszövődik a keresztény lelkesülés minden nagy gondolata s meleg érzelme. A kereszténység ezentúl már nemzeti életté, a keresztény király a nép hősévé vált. Szent István koronája a hős Szent László fején a keresztény királyságnak s e királyságot megalapító vallásnak szimbóluma lett, mely minden más csillagot elhomályosít, mely vízválasztó magaslatot von Szent László kora óta a pogány s a keresztény Magyarország közé. Ez az a férfiú, ki alatt Magyarország végleg kivívta függetlenségét, s belső békéjét, ki alatt nagyot haladt polgári s egyházi szervezkedésében, s hatalommá vált keleti Európában. Szent László dicsőséges alakja rámutat a nemzet életében érvényesülő világosságra. A vallás élet legyen, nemzeti élet is legyen. Erőteljes, dicsőséges nemzetek a vallásosság s a tiszta, szigorú erkölcs életét élik; erejüket onnan merítik; szemeiket odafüggesztik, bajaikra gyógyfüvet ott keresnek. Tegyük nemzetivé a keresztény erkölcsöt, azt a szigorú, tiszta erkölcsöt, melyet Szent László élt s törvényeiben védett; természetesen nem a betű, hanem a szellem szerint. László király vallásos, buzgó, szent, azért csodák körítik; bárdjában, kardjában természetfölötti erő is megnyilatkozik. Kettéhasad a sziklabérc, hogy a tátongó örvény elválassza őt üldözőitől; arany-ezüst értéktelen pitykövekké válik, hogy vitézeit az ellenség üldözésétől el ne vonja; ő röpíti el a nyílvesszőt, mely mikor lehullik, megmutatja a dögvész ellen a Szent László-füvét. Gyomláljuk, szántsuk, műveljük Szent László példájára a keresztény életet!”

Közel ezer évvel Szent László király dicsősége és majdnem száz évvel Prohászka Ottokár ragyogó elmélkedései után összefoglalásul magunk sem mondhatunk jobbat, bölcsebbet. Ma is, jövőre is és azután is ez a mi küldetésünk: gyomlálni, szántani, művelni a keresztény Magyarország életét.