Ezer éve kortárs

A spektrum magyarul színeket, a színkép széles választékát jelenti. De hogyan lehet a spektrum, vagyis a szín láthatatlan? A kifejezést először Palatin Gergely használta tudományos szövegeiben, aki Jedlik Ányos tanítványaként olthatatlan kísérletezőkedvvel vizsgálta a fény- és az optikai jelenségeket. „A csillogó tárgyak tükröző felületén sokszor látható finom karczolatok napfényben szivárványszíneket játszanak” – írja egy helyen. Maguk a karcolatok azonban szabad szemmel nem, csupán a mikroszkóp alatt látszanak, így a szivárvány és a csillogás nem más, mint illúzió, optikai jelenség. Pont mint a kagylóhéj gyöngyházfényű tükröződése.

– A Láthatatlan spektrumok művészeti kiállításunk célja, hogy az ezt megelőző kutatással és együtt gondolkodással láthatóvá tegyük a főapátság ezeréves gyűjteményének kicsiny, ám annál izgalmasabb szeletét. A pannonhalmi szerzetesközösség tagjait ezért arra kértük, hogy válasszanak ki ebből tárgyakat, mutassák be őket, meséljenek róluk személyes történeteket. Ezekből a tárgyakból, képekből, dokumentumokból és történetekből létrejött egy szubjektív archívum, amelyet a több száz éves bencés örökség is összekapcsol. A szerzetesekkel való együttműködést megelőzően pedig felkértünk hét kortárs művészt is, akikkel szisztematikusan végigjártuk Pannonhalma komplex gyűjteményeit. A cél az volt, hogy találjanak bennük a maguk számára kiindulópontként egy tárgyat, kezdjenek el arról gondolkodni, majd ezeket a gondolatokat formába öntve mutassák meg nekünk – mesél a tárlat alapkoncepciójáról Frazon Zsófia, a Néprajzi Múzeum tudományos titkára, a kiállítás egyik kurátora.

Hosszas dialógus eredményeként így született meg a Láthatatlan spektrumok, amely egymástól látszólag távol eső két fejezetet, azaz a szerzetesközösség szubjektív archívumát és a kortárs művészetet többek között a bencés közösség tudása és emlékezete révén kapcsolja össze.

– Valaki azt mondta, hogy Pannonhalma ezer éve kortárs. Igaza van. Szerzetesközösségünk sorsa olyannyira összefonódik az ország történetével, hogy folyamatosan párbeszédben kell maradnunk a mával, nem engedhetjük meg magunknak, hogy a múltnak éljünk, és pusztán az emlékezet az őrzői legyünk – vallja Dejcsics Konrád bencés szerzetes, a főapátság kulturális főigazgatója.

– Nagyon fontos számunkra a párbeszéd ahhoz, hogy értsük azt a világot, amelyben a közösségünknek küldetése van. A világ értelmezéséhez pedig a művészek hozzájárulása elengedhetetlen. Ezért 2016, vagyis a Szent Márton-év óta mindig olyan időszaki kiállításokat szervezünk, amelyek reflektálnak Pannonhalmára, de mindig kortárs megközelítésben. A szerzetesközösség a házban úgy éli a mindennapjait, hogy körülvesznek bennünket az ezeréves gyűjtemény különböző darabjai. Ám az ezekhez való viszonyulásunk egyáltalán nem természetes. Tulajdonunk nincs, csupán „in usu”, azaz használatra kapunk bizonyos tárgyakat, így tudnunk kell az egyén megszabott idején túl is gondolkodni. Tisztában kell lennünk azzal, hogy milyen értékek vesznek körül bennünket, és azzal, hogy nem egy múzeumot őrzünk, hanem egy 1025 éve fennálló közösség tárgyi emlékezetét.

A tárlat szubjektív archívumába Konrád atya többek között a gimnáziumi irodája falán függő Főpap című olajfestményt választotta, Prokop Péter művét. Leginkább azért, mert az egyházi ember rokonszenves és törékeny alakjában a vele együtt élő idős szerzetesek ön­iróniáját, mosolyát látja: „Mert ha lehet a saját fontosságunkon, a saját hatalmunkon és hatalomvágyunkon, egyszersmind a saját törékenységünkön, esetlenségünkön, sőt tehetetlenségünkön mosolyogni, akkor abban a pillanatban átadjuk a kezdeményezést a Szentléleknek, Isten erejének.”

Binzberger Ákos atya azt a kedvencévé vált sárgaréz csillagászati távcsövet hozta el a kiállításra, amelyet az egyetem elvégzése után, már bencés szerzetesként talált a fizikaszertárban, és amellyel ma is rendszeresen végez megfigyeléseket a diákokkal. Ezzel az évszázadnál is öregebb lencsés távcsővel megvizsgálták már a Hold krátereit, a Vénusz bolygó sarlóját, a Szaturnusz gyűrűjét és a Jupiter holdjait is.

Asztrik atya püspöki címerét, annak keletkezéstörténetét mutatja be, illetve azt a püspöki mellkeresztet, amelyet 1997 augusztusában a frissen kinevezett Karl Josef Rauber nunciustól kapott ajándékba.

– Ebben a szubjektív archívumban a gyűjtemény nagyon különböző részei jelennek meg, sőt, vannak olyanok is, amelyeket tárgyként nem tudtunk megidézni – mondja a kurátor. Példaként Elréd atya diákkápolnájának falát említi. Vagy Fülöp testvér választását, azt a Szent Asztrik-ereklyetartót, amelyet a rituális kon­textus miatt nem hoztak be a kiállítótérbe: a vitrinbe kerülve nagyon átalakult volna az ereklyetartó gyűjteményes és mindennapi léte, sőt a szerzetesközösséghez való viszonya is, hiszen évente mindössze egyszer láthatják.

A földszinti kortárs szekcióban Villányi Csaba Salát Zalán Péterrel közös munkája két, XIX. századi szerzetes, Szeder Fábián és Rónai Jácint naplójából indult ki. Ezekből két fotókönyv született, amelyek bemutatják a két szerzetes nagyon is különböző személyiségét, és azt is jól illusztrálják, hogyan lehet egy közösségben a közös tapasztalatról és tudásról eltérően beszélni. Tranker Kata Lovas Elemér szerzetes régészeti domborzati térképét tanulmányozta. Ennek ihletésére készült a Pannónia hármas halma című papírmasé domborműve, amely a 220 millió évvel ezelőtti őskontinenssel indul, hogy a földtörténeti és kultúrtörténeti korokon keresztül először a mába, majd a 200 millió évvel későbbi elképzelt jövőbe kalauzoljon bennünket. Gosztola Kitti a Pannonhalmi Főapátság ebédlőjének egyik festményét gondolta tovább egy kalitkába zárt madárka rejtett evolúcióján keresztül; Albert Ádám és Lepsényi Imre az ókori antik gemmák kapcsán többek között a szépség és a funkció közötti kapcsolatról filozofál, KissPál Szabolcs pedig a vörös rabbi, David Victor Tulman kalandos életét eleveníti meg.

A Láthatatlan spektrumok tárlatot a többi között kreativitása, újszerűsége és merészsége okán jelölték az Év Kiállítása 2021 díjra. Kísérletet tesz annak bizonyítására, hogy a tudományos és a művészi kutatás jól összehangolható gyakorlat: a tudós inkább szövegekkel, a művész képekkel foglalkozik, mégis mindkettőjük számára elengedhetetlen a kíváncsiság, a nyitottság és végül a felfedezés ereje.