– Mit takar a jászkapitány tisztség pontosan?

Borbás Ferenc: – A vármegyerendszerbe tagozódásig, 1876-ig önálló közigazgatási egység volt a Jászság, a területet a jászkapitány irányította, és csak a nádornak és az uralkodónak tartozott elszámolással. Saját döntési jogkörrel bírt, ítélkezhetett különböző perekben csak a halálbüntetés kiszabásáról nem dönthetett egyedül. Aki itt, a Jászságban le akart telepedni, amellett, hogy be kellett fogadnia őt a közösségnek, a törvénykezés alól sem vonhatta ki magát. A tisztség megbecsültsége egyébként a mai napig megmaradt, hiszen egy-egy helyi protokolleseményen a jászkapitány az állami közjogi méltóságok után következik. 1995-ben a redemptio, vagyis a megváltás kétszázötvenedik évfordulóján megrendeztük a jászok első világtalálkozóját, ekkor még nem avattunk jászkapitányt, csak három évvel később. Erre a posztra minden évben olyan köztiszteletben álló személyt választanak meg, aki sokat tesz a hagyományok és a közösség kultúrájának megmaradásáért. A beiktatás nagy ünnep, a ceremónia külsőségében és szellemiségét tekintve is rendkívül magasztos esemény, egy-egy ilyen beiktatáson több ezer ember jelenik meg. A kapitánynak a mandátuma lejárta után is megmaradnak a protokolláris feladatai, mint emeritus kapitánynak, ezek persze ma már kizárólag a kultúrához kapcsolódnak, most azonban ez is a legfontosabb: újraéleszteni a hagyományokat, erősíteni az identitást.

– Amiben kiemelt szerepe van az említett redemptiónak. Mire emlékeznek az évről évre megrendezett ünnepen?

Borbás Ferenc: – A török dúlás utáni migrációra hivatkozva I. Lipót nem tekintette érvényesnek a korábbi jászkun kiváltságokat és 1702-ben 500 ezer rajnai aranyforintért zálogba adta a két kunságot és a Jászságot a Német Lovagrendnek. A rendelet eltörölte a jászok és a kunok örökös kiváltságait és jobbágysorba süllyesztette őket. Mikor a Német Lovagrend nem tudta érvényesíteni vásárolt jogait, 1731-ben a császár eladta azokat a Pesti Invalidus Rendháznak. Ám míg a Német Lovagrend nem törekedett a belső igazgatási rendszer megváltoztatására, a rendház megpróbálta bevezetni a földesúri szolgáltatásokat, ami óriási ellenállásba ütközött. Az akkori uralkodó, Mária Terézia végül engedett a tiltakozóknak, beleegyezvén a redemptióba, vagyis az önmegváltásba. A jászok és kunok visszavásárolhatták földjeiket és jogaikat. 1745 tavaszán írta alá az erről szóló diplomát, ami visszaállította a szabad jászok és kunok örökös kiváltságait, így a szabad tisztviselő- és lelkészválasztást, a pallosjogot, a révtől, a vámoktól és a földesúri szolgálatok alóli mentességet. Akik részt tudtak venni a megváltás kifizetésében redemptusok, akik nem, azok irredemptusok lettek. Sokan nem tudtak önerőből földet vásárolni, ezért hiteleket vettek fel, például Budán – megtaláltuk az erről szóló iratokat is. A földmegváltás kifizetése 1770-re lezárult, tisztázódtak a tulajdonviszonyok, s erőteljes gazdasági fejlődés indult meg a Jászságban, aminek következményeképp megszületett egy gazdag hagyományokkal, mély identitással rendelkező parasztpolgári társadalom. A redemptusok ápolták jász-kun származástudatukat, s ebben komoly szerepe volt az iskoláknak és a helyi értelmiségnek. A redemptio kihirdetésének évfordulója azért is nagy ünnep számunkra, mert új időszámítás vette kezdetét, ennek emlékére tartjuk minden évben a jász összetartozás és hagyományőrzés legnagyobb ünnepét, a jász világtalálkozót, aminek idén Jászivány adta a helyszínt.

– A vármegyerendszerbe való betagozódással a jász-kun kerület megszűnt, az itt élők mégis éppolyan erősen ragaszkodnak a gyökereikhez, mint egykor kiváltságaikhoz.

Borbás Ferenc: – Ennek talán az is a magyarázata, hogy a XIII. században a kunokkal együtt, azok segédnépként települtek be a jászok, ám a törökdúlás után területileg jobban együtt tudtak maradni. A redemptio után megindult polgárosodásnak köszönhetően kialakult a mai, elevenen élő, erőteljes identitástudat. Persze a dologhoz hozzátartozik, hogy az eredeti jász nép csak nyomokban található itt, ám a Jászság területét, és a hozzá tartozó 18 települést mindig is a jászok birtokolták. Vagyis területalapú összetartozásról beszélhetünk, s ezt a hagyományt a mostani önkormányzatok is igyekeznek tiszteletben tartani.

Borbásné Budai Valéria: – Bár sokan elszármaztak erről a vidékről, mégis visszatérnek a világtalálkozóra. Mikor idegenekkel beszélgetek, és akad a Jászságban közös ismerősünk, sokszor elhangzik az a mondat, hogy „Ismerjük, azt a nyakas jászt!” Ez a makacsság, ragaszkodás a szülőföldöz, az identitáshoz is hozzáforrasztotta az itt élő, vagy az innen elkerült embereket. Persze a rendszerváltás előtt volt néhány csendes évtizedünk, mire sikerült megszervezni az első Jász Világtalálkozót.

Borbás Ferenc: – Igen, de már a rendszerváltást megelőző pár évben elindult a változás, hiszen honismereti szakkörök indultak, gyűltek a régi élet anyagai így például a Jászapátin működő Vágó Pál Múzeumban. A muzeológusok kutatni kezdték a jász örökséget, s ebbe a folyamatba bekapcsolódtak a civilek is.

Borbásné Budai Valéria: – Sokáig nem is igen tudtunk például arról, milyen volt a jász viselet. Aztán ahogy szélesedett a mozgalom, egyre-másra kerültek elő a ládákból, szekrények aljáról a viseletek, az öregek pedig bevitték féltve őrzött darabjaikat a múzeumba, mert látták, hogy ott értékőrző, értékteremtő munka folyik. S ebben óriási szerepet vállalt Hortiné dr. Bathó Edit, a jászberényi Jász Múzeum igazgatója, aki felkarolta a hagyományőrzés, és a népviseletek felelevenítésének ügyét. A kutatók végezték a szellemi munkát, de ahhoz, hogy a viseleteket rekonstruálhassák, szükség volt a varróasszonyok és viseletkészítők szakértelmére is. Így jött a képbe a Rokolya Varróműhely, aminek én is tagja vagyok. A múzeumba került ruhadarabokat, a férfi, női, és gyermekviseletet egyaránt feldolgoztuk, a szabástól a díszítményekig.

– A viseletrekonstrukciók elkészítéséhez milyen kutatások nyújtottak még segítséget?

Borbásné Budai Valéria: – Elsősorban Vágó Pál-festmények és különböző kismesterségek hagyatéki leltárai – az 1817-es adatok szerint csak Jászapátin tizenkét szabó, hatvannégy szűcs, hetven csizmadia dolgozott –, aztán a végrendeletek, sőt, még a körözőlevelek is a segítségünkre voltak. A jászkapitányok helyben ítélkeztek, körözéseket is kiadtak, a személyleírásokba pedig mindig bekerült a ruha aprólékos leírása is, hogy mennyi gomb, milyen sújtás van az öltözeten, milyen az illető subája, milyen mintával van kihímezve – ezekből pedig rengeteg információhoz jutottunk. A jászok parasztpolgári viseletet hordtak, és minél módosabb volt egy redemptus gazda, annál díszesebb volt a ruhája. A végrendeletek feljegyzései szerint előfordult, hogy egy-egy öltözetet szétdaraboltak: a gazda írásba adta, hogy a mentéje gombjait az egyik fia, magát a mentét pedig a másik örökölje. Ebből is látszik, milyen nagy értéket képviseltek ezek az öltözetek. Akkoriban Bécsből hozták kereskedők a legfinomabb anyagokat, a csipkéket, a selymet, az elnyűhetetlen posztókat.

– Hogyan írnák le a jellegzetes jász viseletet?

Borbásné Budai Valéria: – Szokták mondani, a jászok kékbeliek, ez igaz is. A megerősödő, gazdagodó rétegből sokan engedhették meg maguknak az általában csak a nemességre jellemző drága, minőségi kékposztó-ruhákat. Nehéz szavakkal lefesteni, inkább látni kell ezt a gazdag viseletet. Minden alkalomra külön öltözetet hordtak: a templomba járó ünnepit, a hétköznapi „gyüvőmenőt”, és az otthoni öltözetet. Az asszonyok az ünnepnapokkor csodaszép pávafarkas mintájú fékötőt hordtak, aminek lelógó selyemdísze volt a kerepély, ami készülhetett akár bársonyból is. Használtak pruszlikot, vagyis mellényt jellegzetes szabásvonallal és díszítménnyel, a seszlivel az alján. Tipikus jász ruhadarab volt a nyárika, ami egy apró virágmintás anyagból készült könnyű női felsőrész. A Jászság talán legszebb öröksége a régi subahímzés vagy más nevén szűcshímzés, ami a XVIII–XIX. században élte virágkorát, e jellegzetes hímzésmintákba belekomponálták a magyar királyi címert is. Az itt készült munkák egyébként több világkiállításon is megjelentek. Ezt az ősi mintakincset szeretnénk feleleveníteni és elterjeszteni, s ebben komoly szerepet kap a jászkapitány.

Borbás Ferenc: – Minden jászkapitánynak van ugyanis egy kiemelt célja, amit igyekszik a lehető legeredményesebben érvényre juttatni a közösségben. Ez az én esetemben a viselet és a hímzések ügye. Szeretném, ha az ősi subahímzés újra megjelenne a közösségi helyeken, aminek biztató jele, hogy több település templomában az oltárterítőkön, a térdeplőkön már látható ez a motívum. Ezért is lobbizom az önkormányzatoknál, hogy vegyék át ezt a szép kezdeményezést. Jászapáti önkormányzatánál az ülésteremben az ország asztalára ilyen subamintás terítő került.

– A jász viselet különösen értékes darabja a jászkapitány öltözete, amellyel nemrég a Tetőtől talpig ruhapályázat hagyományos viselet kategóriáját is megnyerték. Teljes egészében rekonstruált öltözetről van szó?

Borbás Ferenc: – Nem, mivel nem találkoztunk sehol korabeli fényképpel, vagy festménnyel, amire százszázalékosan hagyatkozhattunk volna. A világháború után ugyanis a bocskai töltötte be az öltözet szerepét. A jászkapitány új ruhájának egyébként van családi vonatkozása is, egy ősömről, Borbás Miklós redemptusról maradt ránk egy régi fotográfia, a ruháján szépen kivehető a gombozás, ez adta a mintát a kapitányi mellényhez. A Jászkapitány öltözetének elemei a régi időre utalnak: így a jászkürt is, ami az itt élő emberek számára a Szent Korona és a Szent Jobb után a legfontosabb ereklye. Idén ehhez egy szép élményünk is kapcsolódott: a szeptemberben megrendezett Nemzeti Vágtán megszólaltattuk az eredeti jászkürtünket, amit mi eddig csak vitrin mögött láthattuk, és a hangját pedig eredetiben még sosem hallottuk. A kutatások szerint ez a kürt a X–XI. századból való, későbbi feljegyzések pedig arról számolnak be, hogy a jászberényi Nagyboldogasszony-templom falán függött, mint a város tulajdona és a jászkapitány jelképe. 1874-ben került a jászberényi Jász Múzeumba. A hagyomány szerint ezt a kürtöt minden országos eseményre magával vitte a jászkapitány, Bécsben a dualizmus alatt pedig egyenesen elvárták, hogy a nagy ünnepségek alkalmával a jászkapitány a jászkürttel jelenjen meg a Burgban.

Borbásné Budai Valéria: – Különös szerencse volt, hogy a pályázat kiírása és a férjem jászkapitánnyá választása egy időben történt, így az öltözet egyszerre készült el a beiktatásra és a pályázatra. Az első díj pedig azért is öröm, mert ez a dicsőség az egész Jászságnak szól, még akkor is, ha gazdag népviseletünknek a jászkapitányi öltözet csupán egy darabja.

– Milyen elemekből áll össze az öltözet?

Borbásné Budai Valéria: – A mentéből, amit félvállra, vagyis panyókára vetve hordtak: a vastag anyagnak, gazdag zsinórdíszítésnek nemcsak esztétikai, hanem védelmi funkciója is volt, mivel úgy viselkedett a harcban, mint egy pajzs. Ez volt a feladata a gazdagon zsinórozott mellénynek is, amire pontosan hatvanöt félpityke díszgomb került, mégpedig azért, mert ezen a vidéken úgy tartják, annyi gomb álljon a mellényen, mint amilyen a jász ember: páratlan. A viselethez tartozott még a kabát, ami egy hagyományos atilla, elől sujtásokkal, zsinórozással, aztán a zsinóros passzos csizmanadrág, a jász hímzéssel díszített ing, illetve a tollforgóval díszített bársonysüveg. Az öltözet néhány eleme – a nyakravaló, a süveg, a mente és a jászkürt – vándorol, azokat a jövő évi jászkapitány kapja majd meg. Az öltözet elkészítéséhez rendkívül sokat jelentett Tóth János paszománykészítő segítsége, aki már régóta foglalkozik a hagyományos viseletek tanulmányozásával. Sokat tanultunk tőle, például bandázsolni, vagyis hogyan kell a zsinórt úgy eldolgozni, hogy a végeit eltakarjuk. A paszomány felvarrásának öltései láthatatlanok legyenek, és számos olyan technikai fogást mutatott, ami sokat segített a díszítmények alkalmazásában. A paszományok mind az ő keze munkáját dicsérik, a pitykegombokat pedig egy fiatal iparművész, Rácz Erika készítette. Igyekeztünk a régi motívumok felhasználásából építkezni: az atillán és a nadrágon látható zsinórminták a jászberényi szabó céh hagyatékából kerültek elő. Mikor elkezdtük a jászkapitány öltözete utáni kutatómunkát, fénykép, festmény híján jutottunk el Veszelovszki Gusztáv szabómester rajzaihoz, aki megőrizte a tradicionális motívumkincset, amik egészen a XVII–XVIII. századra vezethetők vissza. Szabályos nyomozómunkára volt szükség ahhoz, hogy kiderítsük, valóban jász mintákról van-e szó, s mivel a Veszelovszki-féle hagyaték leírása néhol hiányos, ezért egy régi céhes szabó látásmódját kellett felvenni a megfejtéshez. Talán ennek köszönhető, hogy a pályázat díjazta a munkánkat: a régi, hagyományos varrástechnológiát, a régi mintakincs feltámasztását az alkotómunka során mindvégig igyekeztünk szem előtt tartani.

Szentei Anna