Ezerarcú orgona

– Misszió, hogy a fesztivál koncertjeit ingyenesen látogathatja a közönség?

– Igen, mindenképpen fontosnak tartom, hogy a színvonalas komolyzenei programokat ingyen látogathassa a közönség, a nemzetközi koncertéletben elismert művészek meghívásával szeretnénk a minél szélesebb réteget, köztük a fiatalokat is megszólítani. A Belvárosi Plébániatemplom tavaly ünnepelte alapításának 975. évét, egy ókori római erőd romjaira épült, román kori alapokkal, és egy nemrég feltárt, II. Lajos korabeli gótikus kápolnája is van. Az európai zenekultúra egyik legnagyobb hatású zeneszerzőjének, Liszt Ferencnek ez volt a kedvenc pesti temploma: 1865-től közel hét éven át minden pesti látogatásakor a plébánia főúri lakosztályában szállt meg, itt mutatta be Missa choralis című művét, sőt a templom karnagyával, Engeszer Mátyással is baráti kapcsolatot ápolt. Liszt-kutatóként volt szerencsém nemrég Liszt Via crucis című művének autográf kottáját a kezembe venni, a kottán Liszt saját kezű ajánlása is olvasható, épp Engeszer Mátyásnak címezve. Zeneigazgatóként úgy érzem, kötelességem a templom múltjához méltó zenei életet építeni e falak között, már csak azért is, mert a templom az ikonikus Liszt-helyszínek sorából nemzetközi szinten is kiemelkedik.

– Miben számít rendhagyónak ez a fesztivál?

– Előadóművészként évek óta van lehetőségem a világ számos pontján koncertezni, és azt tapasztalom, hogy a nemzetközi színtéren is aktív orgonaművészek nagy része elsősorban a kanonizált repertoárból válogat a koncertjeire, ami azt jelenti, hogy főként harminc-negyven mű forog a nemzetközi orgonahangversenyek világában. Éppen ezért kifejezetten arra kértem a nálunk fellépő művészeket, hogy a saját nemzeti zenei kultúrájukat mutassák be a választott darabokon keresztül, illetve hozzanak el olyan zeneművet is, amely a saját nemzetük és a magyar kultúra között kapcsolódási pontot jelent. Idén egyébként kettős lengyel–magyar jubileum teszi még ünnepélyesebbé a fesztivált: nyolcszáz éve született Szent Kinga és hatszázötven éve Szent Hedvig. Ereklyéik a fesztivál ideje alatt megtekinthetők lesznek a templomban.

– Említette, hogy minden évben a művészek a saját zenekultúrájukat mutatják be a választott zenedarabon keresztül: valóban érzékelhető a nemzeti karakter a zenében?

– A tavalyi koncerten is megbizonyosodhattunk róla, hogy mennyire különböző hangulatot teremtett az olasz, a német, a lengyel orgonaművész. Zenei kultúrájukat reprezentálva saját ízlésüket is felvillantják, hiszen ahhoz hozzátartozik az orgona kezelése, a hangszínek megválasztása, vagyis az a zenei attitűd, ahogyan a művészek a darabot interpretálják. Ahogy a gasztronómiában egészen különböző benyomásokat szerezhetünk az olasz, a lengyel vagy a német nemzet konyhájáról, úgy ez az impresszió a zenében is érvényesül.

– Említette, hogy a magyar és az adott nemzet kultúrája közötti kapcsolatot érzékeltető zeneművet is interpretálnak a művészek. Milyen darabokat választanak, és miért?

– Nagyon érdekes látni, hogy mely alkotók darabjait tartják számon a nagyvilágban. Tavaly Liszt felülreprezentált volt a koncertkínálatban, amin nincs is semmi csodálkoznivaló, hiszen a XIX. század legnagyobb hatású zeneszerzője az első szupersztárja volt a korabeli zenei életnek, rengeteget koncertezett, utazott. Az idei fesztiválra a lengyel Pawel Wróbel orgonaművész is Liszt egyik darabját választotta: orgonaátiratot készített a Funérailles című műből. Liszt ebben a darabban siratta el az 1848–1849-es forradalmat és szabadságharcot, a zenetudósok pedig úgy tartják, a mű egy részlete Chopin Asz-dúr polonézét idézi. Chopinről pedig tudjuk, hogy a lengyelek legnagyobb nemzeti zeneszerzője. Silvio Celeghin hangversenye igazi olasz hangulatot fog varázsolni a szívekbe, Liszt és Róma kapcsolatát is bemutatja majd Vivaldi és a XIX. századi olasz orgonavirtuózok operai hangvételű művei mellett. A fellépők közül említeném még a Roman Perucki és Maria Perucka művészházaspárt, akik Gárdonyi Zoltán hegedűre és orgonára írott fantáziáját választották. Ez utóbbi igazán nagy meglepetés volt számomra, hiszen e kompozíciónak nincs hangfelvétele, és hazánkban egyáltalán nem számít repertoárdarabnak. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a fellépők mindegyike a zenei különlegességek mellett közismert darabokat is illeszt a koncertprogramjába, ami önmagában is vonzóvá teszi a hangversenyt.

– A magyar kapcsolódási pontokat milyen darabok képviselik majd?

– Pálúr János a Zeneakadémia orgona- és improvizációtanára, számos nemzetközi verseny győztese, a nemzetközi orgonaművészet élvonalába tartozik, előadásában egy igazi különlegesség, Charles-Marie Widor 5. orgonaszimfóniája csendül majd fel. Jómagam a fesztivál zárókoncertjén a lengyel–magyar kapcsolatokra reflektálva Liszt Szent Szaniszló-oratóriumának nyitó zenekari tételéből készített orgonaátiratomat játszom majd, illetve Dohnányi Ernő tizenöt éves korában írt orgonafantáziáját, amelyben a világon elsőként készítettem felvételt. Talán kevesen tudják, de az ifjú Dohnányi sok szálon kötődött az orgonához. Emellett Liszt és Antalffy-Zsiross Dezső több orgonaműve is felcsendül majd, illetve a Kodály Zoltán tiszteletére írt díjnyertes Koncertnyitányom is elhangzik.

– A fesztivál kapcsán többször elhangzott Liszt Ferenc neve, akit elsősorban virtuóz zongoraművészként és zeneszerzőként ismer a világ. Az orgonairodalomban is újító szellemmel alkotott?

– Közel hetven orgonadarab köthető a nevéhez, ami igen impozáns szám, főként ha figyelembe vesszük, hogy az utókor ítélete szerint az élvonalhoz tartozó kortársai egyáltalán nem vagy csak kevés művet komponáltak orgonára. „Ad nos” fantázia és fúga című orgonadarabját weimari letelepedését követően, 1850-ben írta: Weimarban nagy hagyománya volt az orgonakultúrának, hiszen száz évvel korábban Bach is itt tevékenykedett. Első orgonaművében már alkalmazta a zongoradarabjaiban kifejlesztett virtuóz zongoratechnikát. A korabeli előadói gyakorlatra jellemző volt, hogy egy művet egyetlen hangszín-összeállítással játszottak el. Liszt ezzel szemben olyan zenei gondolatokat, karaktereket komponált műveibe, amelyekkel szimfonikus zenekari hangzást ért el az orgonadarabjaiban. A XIX. századi orgonákon már rendelkezésre álltak azok a hangszínek, amelyek a különböző zenekari hangszerek megjelenítésére alkalmasak voltak, és Liszt maximálisan kiaknázta e lehetőségeket. Mikor 1855-ben Merseburgban, Türingia legnagyobb orgonájának avatóünnepségén elhangzott az Ad nos, három ember folyamatosan állította a zenemű eljátszásakor a regisztereket, mintegy kamarapartnerekként közreműködve. Egyébként Liszt e darabját eljátszani körülbelül olyan, mint egy atlétának lefutni a maratont. Rendkívül nehéz és megterhelő – már-már sportteljesítmény.

– Liszt-kutatóként hogyan látja: teljesnek tekinthető-e ma a Liszt-életmű?

– Liszt Ferenc igen változatos életpályát tudhatott magáénak, és rendkívül gazdag életművet hagyott hátra. Sokat utazott, folyamatosan mozgásban volt, ennek következtében a hagyatéka is szétszóródott a világban: orgona- és harmóniumműveinek összkiadásán dolgozva azt tapasztalom, hogy ezeknek a forrásai kilenc ország több mint negyven gyűjteményéből származnak. Rengeteg barátja volt, sokszor ajándékozott kéziratot akár a tanítványainak is, akik egyébként a világ szinte legtávolabbi pontjáról is felkeresték, hogy nála tanulhassanak. A washingtoni Library of Congressben például megdöbbentően komoly Liszt-hagyaték található. Munkásságával nemzetközi szinten is sokan foglalkoznak, és mégis rengeteg felfedeznivaló maradt. Csak egyetlen példa: utoljára 1984-ben foglalkoztak Liszt orgona- és harmónium műveinek összkiadásával, ebben hatvanöt darab szerepel, az általam készített kiadásban már kilencvenkettő lesz. A Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasaként 2020 óta napi szinten foglalkozom a témával, és idén éreztem azt először, hogy nagy meglepetések valószínűleg már nem érhetnek, azaz az új művek felbukkanása már kevésbé valószínű ebben a műfajban. A liszti életművön belül más területen azonban jócskán akad még mindig kiadatlan vagy egyelőre ismeretlen kompozíció, ami a következő húsz-harminc évre elegendő munícióval szolgál majd a kutatásaimhoz. Célom ugyanis, hogy az életmű azon részei, amelyek egyelőre még ismeretlenek vagy nincsenek számon tartva a koncertéletben, méltó helyükre kerüljenek.