Az utóbbi években az anyaország lakói gyakrabban látogatnak testvéreikhez, ahol nemcsak a táj szépségében, az emberek megtartott identitásában, vendégszeretetében mártózhatnak meg, hanem olyan történelmi leckét kaphatnak, amilyenről generációkon keresztül beszélni sem volt szabad. A magyar nemzet történelme során olyan eseményeket élt át, amilyeneket Európa egyetlen népe sem. Európában a magyarság az egyetlen nép, amelynek gyökerei messze keleten hajtottak ki, és a Kárpát-medencében lombosodott fává. Kultúrája, gazdagsága, előkelősége kezdetektől meglepte Európa népeit és nehezen, de kényszerűen befogadták az államalapító, egyistenhitet valló népet. A történelem eleinte nem volt szűkmarkú a magyar nemzettel, Szent István birodalmát, IV. Béla országépítését, Mátyás király udvarának pompáját és könyvtárának gazdagságát egész Európa csodálta. Ezután olyan évszázadok következtek, amelyek kikezdték az ország korábbi nagyságát. Nem a vitézségnek volt a magyarság híján: ellenségeink, ellenfeleink, irigyeink hagytak magunkra. Egy máig hangoztatott, igazságtalan téveszme okán nemzetünket barbár, kulturálatlan, írástudatlan, ázsiai hordának tartották, akiknek nincs mit keresni az európai népek között. Ezek után 1920. június 4-én nem okozott gondot a nagyhatalmaknak az ezeréves Magyarország szétdarabolása.

Az ezeréves határokat legtöbb helyen ma már semmi sem jelöli. Kivételt képeznek azok a helyek, ahol a természet és a helyi lakosság megtartotta emlékezetében, ha csak egy kő, vagy egy rög erejéig is.

Sokan zarándokolnak Magyarországról a Tatros-folyó völgyébe, az Erdélyt Moldvával összekötő Gyimesi-szoros környékére. Itt élnek a gyimesi csángók, akik a székelyek és a moldvai csángók keveredéséből jöttek létre a XVII–XVIII. században. A folyóvölgyben három nagy központjuk van, Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok és a közigazgatásilag ma már Moldvához tartozó Gyimesbükk. A zarándoklatok célja igen sokszor az a Gyimesbükk közelében lévő régi vámház, amely a határátkelőhely volt Moldva és Magyarország között. Mellette van az ezeréves határt jelző egykori határkő is. Az idén pünkösdkor Budapesttől 700 kilométerre az ezeréves határt jelző vámház megszépülve, újjáépítve fogadta azt a magyar vasúti szerelvényt, amelyen több száz szerencsés zarándok érkezett a föllobogózott történelmi emlékhelyre. Eddig sem volt olyan magyar, aki ne érzékenyült volna el a történelem könyörtelen valóságának láttán, hát még most; hullottak a könnyek, lobogtak a zászlók, amikor a magyar címeres mozdony begördült a gyimesbükki vámház elé. Ilyen esemény utoljára 1944 előtt fordult elő.

A gyimesbükki őrház 1897-ben épült, mostani felújítását a Budakeszi Kultúra Alapítvány gondozta. A Magyar Királyi Államvasutak őrházát többezres tömeg jelenlétében avatták fel. Magyarország és Moldva között másutt is van átjáró, határátkelőhely, így a Békás-szorosban és Ojtoznál. A Keleti-Kárpátokban, a Berecki-hegység északi szárnyán 459 méteres magasságban vezet átjáró a Háromszéki medencéből Moldvába. A szorosban az Ojtoz-patak rohan Sósmező felé, szűk, tekervényes medrében. Ojtoz, ez a pici falu, egykor Magyarország egyik határfalva volt. Az átkelőhely vámházából alakították ki az Anselmo Fogadót; nevét egy olasz kőfaragó mesterről kapta, aki itt telepedett le a XIX. században. Az országút mellett, a 30. számú ház kertjében még ma is látható az 1940-es visszacsatoláskor emelt hármaskő, amely a magyar címerben lévő hármas halmot jelképezi. A szoroson áthaladva hamarosan elérhetünk a moldvai csángókhoz, Külsőrekecsinbe, Klézsére, Pusztinába, Onyestbe, Bákóba és tovább.

Az ezeréves határ nyomait sokan kutatják, a határkövekből itt-ott fellelhető még néhány. Ennyi maradt XXI. századi magyaroknak a nekünk rendelt, és vérünkkel öntözött földből. Nem sok, nem tekinthető vagyonnak, de csak a magyar nemzet tudja, hogy mit jelent számára az a néhány határkő és a véletlenül megmaradt vámházak.

Hankó Ildikó