Fákat ölelve – interjú a természetfilmes költővel

– Tényleg szokott fát ölelni?

– Ezt mindenkinek ki kellene próbálnia. Elmebeteg ötletnek tűnik, de sok emberrel megtörténik, hogy katartikusan megzuhan faölelés közben. Nekem a bükkerdő a kedvencem, ott ölelek időnként. Egyszer írtam egy esszét a faölelésről, amelyben megpróbáltam megírni, mit érzek közben.  Mintha az egész megalázott és megszomorított természetet ölelném át ilyenkor. Olyan ez, mint egy bocsánatkérés. Ha fát ölelek, égig érek, de ha nem ölelném, a fa sem érne az égig. Szinergizmus. Gondoltam már arra, hogy abban az erdőben érezném igazán otthon magam, ahol minden fát legalább egyszer megöleltem. Persze az erdőben így is otthon érzem magam. Majdnem mindennap kint vagyok. Csak műalkotások hatása alatt vagy a természetben érzem úgy, hogy a világ rendben van. Tizenhét éve Nagymaroson élek, szerencsére itt a Börzsöny. Ez a legnagyobb összefüggő erdő Magyarország mai területén.

– Milyen fát a legjobb ölelni?

– Hetven-nyolcvanéves bükkfát. A fiatalabbakon lötyög az ölelés, a vastagabbat csak taperolod.

– Egyrészt nagyon vicces, amit mond, másrészt lehet érezni, hogy komolyan mondja.

– Ez így van. Az a filozófus, aki nem látja át, hogy a filozófia voltaképpen vicces, az nem komoly filozófus. Persze, megfordítva ez nem igaz. Attól, hogy valaki viccesnek érzi a filozófiát, még nem lesz komoly filozófus.

– Ön szerint meg lehet menteni a természetet?

– Fogalmam sincs. Elég reménytelennek tűnik. Nem tudom, objektíve mennyire reménytelen a helyzet, de az tény, hogy a mai nemzedékek már egy olyan léttalajba születnek bele, amely át van itatva azzal a tudattal, hogy vége van a világnak. Egész életükben azt hallják, hogy környezeti, politikai, társadalmi, szellemi, kulturális válság van, hogy minden szempontból teljesen tropára ment az egész. Csodálom, hogy nem lesznek mind öngyilkosok. Szubjektíve úgy néz ki, hogy az utolsó másodperceket éljük.

– Apaként nem aggódik?

– Mindenki aggódik; az is, aki nem tudja magáról. De nem tudok mit csinálni. Egyik szinten sem látom, hogy bele tudnék nyúlni a dolgok világméretű menetébe. Legfeljebb verset, esszéket írok, filmet csinálok.

– Ma, amikor rengeteg természetfilm készül, hogyan lehet elérni, hogy érdekes legyen?

– Nem arra törekszem, hogy érdekes legyen, hanem hogy mély. Semmilyen külső elvárást nem veszek figyelembe. Tényleg rengeteg természetfilm megy manapság. Ezek általában egy kaptafára készülnek. Attenborough, az etalon persze kivétel, ő nagy népnevelő. Úgy tanít, hogy szórakoztat. Úgy tudományos, hogy közben káprázatos képeket mutat. Gondolom, ő már nem megy sehova filmezni, csak a stábja, de a szöveget ő írja, és az fogja össze az egészet. Sok hívet szerzett a természetjárásnak és a természetfilm-nézésnek is.

– Első filmjével, A rejtőzködő természettel a Dunakanyar, a hortobágyi puszta és az Északi-középhegység vidékeire vitte a nézőket, de már ezt is filozofikus, esszészerű narráció kíséri. Ennyire fontos a szöveg? A kép csak adalék?

– Nem. Egyik se legyen adaléka a másiknak. De valóban, a legtöbb természetfilmmel az a baj, hogy nagyon gyenge a szövegük, közhelyszerű leírásokkal és adatokkal telerakva. Ha mégis megpróbálnak költőiek lenni, általában nyálasak lesznek. Ennek az az oka, hogy biológusok írják őket, nem írók. De túlzásba esni se jó. Én se lebegő művészfilmeket akarok csinálni, de a nézőt meg akarom rendíteni, amikor itt az ideje. A bennünk élő Börzsönyben csak körülbelül huszonöt százalék az esszéisztikus szöveg. Nem lehet egy teljes órán át fenntartani a költői intenzitást. Sok jelenetnél egyébként is el kell mondani, mi történik a képen, mert nem minden néző szakértője a természetnek. De ezeket a részeket rendre feloldják az áradó, csellózenével kísért jelenetek.

– Első filmjével az volt a célja, hogy a néző meditatíve átérezze a dolgot. Saját bevallása szerint önt a természet misztériuma érdekli, ihleti. A bennünk élő Börzsöny esetében mi volt a cél?

– Hogy tovább fokozzuk mindezt. A tájról igyekszik szólni. A táj jóval több, mint fák, patakok és állatok együttese. Érzelmi tér. A táj bennünk van. Ha mi kipusztulnánk, a természet megmaradna, de a táj velünk pusztulna. A film arról szól, ami köztem és a természet között létrejön, ebben az erőtérben játszódik. Nem az emberi tevékenységről szól a tájban, hanem a táj emberre tett hatásáról. Ha nem a tájat látnám, csak az erdőt, akkor erdészeti filmeket forgatnék. Amikor költőként tájverset írtam, mindig igyekeztem olyan mélyről indítani a szöveget, ahonnan már nem is tudom, mi hozza elő. Ebben a mélységben már nincs objektív-szubjektív. Kialudtak egymásban. Na, ebből a mélységből próbálom előhívni a filmjeimet is.

– Miről szeretne még filmezni?

– Jövőre elkezdek egy filmet a dunai ártérről. Megérdemli ez a táj is, hogy foglalkozzak vele bővebben. Ezzel párhuzamosan elkezdek a pusztáról is egy filmet, és ha annak is vége, akkor jön régi álmom: a Görgényi-havasok. Csodálatos vidék az. Nem csak a medvék miatt. Egy vadőr barátom néhány éve megmutatta ott a siketfajdok dürgőhelyét. Hogy lefotózzam őket, ott kellett aludnom, a hajnali szürkületben pedig beültem a lessátorba. Döbbenetes élmény volt: tizenöt kakas dürgött a lessátor körül. Ezek hatalmas és gyönyörű madarak. Szeretném filmezni is őket. És akkor a hiúzról, a farkasról, a szirti sasról még nem is beszéltünk.

– A történethez keresi a felvételt, vagy a felvételekhez a történetet?

– Ha filmezni akar az ember, mindenképpen történetekben kell gondolkodnia, és aszerint összevágni a klipeket. Persze ha túlságosan erőltetett a sztori, az se jó. 

– Hogyan lehet megtalálni az állatokat a természetben? Az átlagember számára nagyon nehéznek tűnik. A bennünk élő Börzsönyben például vadmacskás jelenetek is vannak. Ez ritkaság.

– A természetfilmezéshez háttértudás is kell. Ismerni kell az adott faj biológiáját, viselkedését, szokásait. Nem árt tudni, melyik faj mennyire érzékeny. Az uhu például két-háromszáz  méterről kiszúr, de mondjuk a gyurgyalag nem szívbajos, a költőhelyétől tíz-húsz méterre fölállított lessátrat is hamar megszokja. Vadmacskát úgy lehet találni, hogy keresünk egy rétet, ahol sok a pocok. Az erdőből ide vezető utakon fölállítunk kameracsapdákat néhány hétre. Ha valamelyik fölvesz egy vadmacskát, akkor máris megvan az egyik út – a sok közül –, amit az állat használ. Fölállítjuk a lessátrat, és ettől kezdve minden hajnalon és minden délután beülünk pár órára. Volt, hogy huszonnégyszer mentem ki egy ilyen helyre, és nem jött a cica, de olyan is volt, hogy már az első alkalommal megjelent. Ha rászánod az időt, előbb-utóbb történik valami érdekes a kamerád előtt. Aztán jó esetben a sok felvételből, na meg abból a szellemből, amely benned él, film születik.